A csángó közösség a magyarság
legkiszolgáltatottabb és egyben legnagyobb mértékben asszimilálódott közössége.
Közülük talán a legszerencsésebbek a Székelyföldhöz legközelebb eső gyímesi csángók.
Ha csángókról esik szó nemzeti társaságban a méltató hangnem szinte természetes
és ez így van jól.
Nem kívánok ezzel a szép
hagyománnyal szakítani, de azért ha egy éttermi élményről beszámolót írunk, nem
mehetünk el a nyilvánvaló és bántó hiányosságok mellett szó nélkül.
A beltér barátságos, népies,
otthonos, szeretnivaló. Rönkfa-oszlopok és gerendázat, hatalmas, súlyos
faasztalok és padok, régies világítótestek, muskátli, népi hímzések az ablak
alsó szegélyében. Korondi kupicában leljük meg a fogpiszkálókat.
Sajnos épp valami román zene
szólt ottjártunk idején, elég kiábrándító volt, különösen, hogy a tulaj tette
fel, illetve egy tulajhangulatú férfi, aki a legtöbb fotón is szerepel. Egy idő
után távozott, onnan kezdve csend honolt a helyen, ami az előzményeket
tekintetbe véve jól esett.
Az étlap meglehetősen hosszú,
csángó, székely és klasszikus magyar ételeket kínál, a csángó módra készült
kemencés rakott krumplitól a tárkonyos pityókalevesen, bográcsgulyáson
keresztül a brassói aprópecsenyéig. Néhány fogás erejéig megjelenik a román
konyha is, az elmaradhatatlan pacallevessel és parasztcsorbával, van továbbá
„tochitura” is sertéshúsból, ennek a magyar nevét valamilyen okból fel sem
tüntetik. Tartanak kétféle halászlevet, korhelyt és gyímesit.
Nem volt könnyű választani.
Ettünk végül túrós bocut (12 RON),
ez egy egyszerű és nagyszerű étel, amit a hely honlapja is ajánl, lényegében a
rakott puliszka egyik változata, ellapított puliszkagombóc juhtúróval töltve,
vajban pirítva. Kértünk hozzá tejfelt is, célszerű lenne eleve tejfelt tálalni mellé.
Másik fogásunk a babgulyás volt
(15 RON), mely nem sok paprikát látott, de ízletesnek találtuk. Nagyon sűrű volt, megállt benne a kanál inkább
egytálétel, mint gulyás. Egyébként sertéshússal készült, így kondásnak kéne
nevezni.
Legnagyobb problémánk a halpaprikással
(15 RON) volt,
mely a pincérnő szerint pisztrángból készül. Ez elég érdekes
ötlet, mondtuk magunkban, de végül is miért ne? Mitől legyen rossz egy pisztrángpaprikás?
Valójában a Mekong deltájában kriminális körülmények között tenyésztett vietnámi
tömeghal, a pangasius volt az alapanyaga az egyébként elég lisztes és karakter
nélküli paprikásnak. (Ez a hal a legkönnyebben beazonosítható tán az összes
között. Egy jóbarátom mondta, hogy rántotta-íze, van, ez kétségkívül nem rossz
asszociáció, azóta én is azt érzem benne. Tény, hogy ha valaki vesz egy
pangasius-filét, azt megsüti és odafigyelve megeszi, akkor esélye van a továbbiakban
halak tucatjaiból kiszúrni ezt a fajtát.) Ebben az esetben a hiba az alapanyag
tekintetében mindössze annyi, hogy a pincérnő téves információt közölt, vélhetően
tudatlanságból és nem rosszindulatból, ellentétben azokkal az esetekkel, amikor
Magyarországon harcsa helyett pangasiust adnak nagyon is tudatosan. (Tucatnyi
helyen tapasztaltam ilyet az évek során, a debreceni Látóképi csárdától a
karcagi Nimród éttermen keresztül a Tokajban működő Boncidai csárdáig.)
Kértünk végül „rókagombát
zöldséggel” (17 RON), ami hagymával és paprikával pirított rókagomba volt,
kissé avas mellékíze dacára sem volt élvezhetetlen.
A kenyér friss volt és házi
jellegű, jó lenne, ha Magyarországon és Erdélyben általános lenne, hogy ilyen
színvonalú kenyeret tegyenek az asztalra.
Tartanak Igazi Csíki Sört, amit
ki is használtunk, az ára is rendkívül kedvező (5 RON).
Kevés pénzért igen sokat ettünk a
Fatányérosban, jól is laktunk, a maradékot becsomagoltattuk. (Leszámítva a
hapaprikást.) A jó ár/érték arány a hely egyik nagy erőssége a belső tér
hangulata és a kedves kiszolgálás mellett.
Fele üres vagy fele tele?
Fele tele, szűrtük le a
következtetést, mert végső soron a hibák dacára a kellemes emlékek között
raktároztuk el gyímesközéploki étkezésünket.
Dorozsmai Endre
A szöveg az Erdélyi Napló 2017. május 18.-i számában jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése