Szent György Pince és étterem, Szent György-hegy 12, a hegy déli oldalán

Badacsony az egyik kivételes, a világon egyedülálló adottságú borvidékünk, mely lassan-lassan önmagára talál. Az örökifjú, konzervatív forradalmár Szeremley Huba neve mellett lassan megtanulja a borértő közönség Szászi Endréét, a Nyári Ödönét, a Borbély családi pincészetéét, Fischerékét s szerencsére még hosszan sorolhatnám. Gasztronómiai szempontból már nincs olyan jól eleresztve a borvidék, a Szent Orbán vendéglőt leszámítva az éttermek színvonala jellemzően megmarad a korrekt középszer szintjén.

Ezek közül az egyik vendéglő a Szent György Pincéé, mely némi odafigyeléssel sokkal jobb is lehetne. 

A rántott sajthoz sajtot kellene használni a növényi alapanyagokat integráló álsajt helyett. 

Alapvető kérdés, hogy az étel legyen az, aminek az étlap hirdeti. A bárány ne legyen sertés, a borjú ne legyen marha, a harcsa ne legyen ponty és a tonhal ne legyen azonosíthatatlan fehér húsú tengeri élőlény. Sajtot tejből készítenek. Pont. A margarin az nem vaj, a nyúlhalikra nem kaviár, a festett búzakenyér nem rozs és a növényi alapanyagból előállított borzalom nem sajt.

A roston sült halat nem kellene párizsi panírban adni: a rost az rost. Jellemzően faszénparázs fölött foglal helyet, esetleg felforrósított lávakő vagy gázzal előállított forró levegő fölött. De a zsiradékhoz semmi köze. Hát még a panírozáshoz. 

A majonézt ki lehet keverni házilag is percek alatt, nem kell a legolcsóbb vacak flakonost használni, ráadásul úgy, hogy a tégelyben még el sincs keverve, hanem a „flakonmintázatban” gyönyörködhet a vendég.

Jó, ha egy helyen amikor egy betegeskedő vendég kér egy teát, akkor nem „Ice-tea”-t kínálnak neki. Nem nagy anyagi befektetés a filteres tea, a forró víz meg ugye adott.

El kellene felejteni a mirelit-cuccokat. Persze, általános jelenség, hogy a sült krumpli mirelitből van, talán el is várja ezt a közönség egy része, mindazonáltal a használata minimum snassz.

S a számlára sem árt odafigyelni, mert egy véletlen elütés, mely jelentős különbséget idéz elő a végösszegben, rossz érzést hagy a vendégben még akkor is, ha négy emberből kettő úgy véli, hogy nem volt szándékoltság a dolog mögött. S nem is kis összegről volt itt szó, hanem a számla teljes összegéről, az elütés mértéke ugyanis pont ekkora volt. 13.000 Ft helyett 26.000 Ftról kaptunk számlát. Ami szemet kellett volna szúrjon annak, aki egész nap számlákat hoz ki. Mindazonáltal a „levegőben” nem az volt, hogy most át akarnak verni. Jómagam is a véletlenre tippeltem, de az emberben marad azért némi kétely.

Ugyanakkor alapvetően kedves volt a kiszolgálás, gyönyörű a kerthelység, elfogadhatóak az árak, a halak frissek, a fél kacsa valóban fél kacsa (még ha egy kicsit száraz is volt, de megmaradt az élvezhetőség határán belül), kívül ropogós és belül puha, a párolt káposzta kifejezetten ízletes, 

a halászlé kellően koncentrált és filézett. 

A leírtak ellenére nem távoztunk frusztráltan, összességében nem számítottunk sokkal jobbra. Viszont a tulajdonosnak nem ártana odafigyelni egy kicsit jobban néhány, a fentiekben említett alapvető szempontra.

Osztályozás

Konyha                                                                                                5

Hangulat (kerthelység)                                                                          9

Kiszolgálás (nem számítva a számlaproblémát)                                      7

           

 A Szent György borházban 2010. májusában jártunk.

A szöveg jelen formájában nem jelent meg sehol.

A haltepertő

Másfél évtizeddel ezelőtt a szegedi „Csepp a tengerben” halászcsárdába hívott el egy kedves helyi jóbarátom. Maga a csárda hangulata nem tett rám nagy benyomást, ellentétben a tiszaparti, fennséges panorámát biztosító társaival, ez sem meghitt, sem rusztikus nem volt, de egyrészt meg voltam elégedve a frissen sütött friss halakkal (ezesetben a szóismétlés szándékos és lényeges), másrészt itt kóstoltam először haltepertőt, ami azóta is a kedvenc halételeim közé tartozik.

Nézzük a receptet egy autentikus forrásból, a szegedi Sótartó halászcsárda honlapjáról. (Megjegyzem, az eredeti recept előír ételízesítőt és halfűszerkeveréket, ami teljesen felesleges, másrészt ellenkezik e rovat gazdájának elveivel. Ízfokozót nem használunk, így vegetát, ételízesítőt, leveskockákat sem, a fűszerkeverékeket pedig magunk készítjük.)

„Hozzávalók 4 személyre: pontyfilé 80 dkg, liszt 10 dkg, paprika 0,5 dkg, zsemlemorzsa  10 dkg, só 0,1 dkg, bors 0,05 dkg, étolaj 20 dkg, citrom 1 db, zöldpaprika 1 db, snidling 1 cs., lilahagyma 30 dkg.

A szegedi haltepertő elkészítésénél az első lépés, hogy egy tálba lisztet öntünk, teszünk hozzá egy kis zsemlemorzsát, sót, borsot és őrölt piros paprikát. Mindezt összekeverjük, mert ebbe fogjuk majd beleforgatni a halcsíkokat. Ahhoz, hogy a halcsíkok elkészüljenek, a halfilét vágódeszkára helyezzük, egy késsel az Y szálkákat átvágjuk. A filé alsó részét használjuk, mely teljesen szálkamentes. Ezt ízlés szerint vághatjuk kockákra, vagy csíkokra is. Miután a kellő mennyiséget feldaraboltuk, sózzuk, borsozzuk, paprikázzuk. Az előzőleg elkészített paprikás, fűszeres lisztben megforgatjuk és bő forró olajban ropogósra sütjük. Miután elkészült, a zsiradék felitatásához papírtörlővel bélelt tálba szedjük ki. Friss zöldségekkel, lila hagymával, snidling hagymával díszíthetjük.”

A haltepertő kiváló sörkorcsolya, de jól elkísér kellemes, üde nyári borokat is. Több variációja ismert, tálalják rántott hagymakarikákkal „makói módra”, bő olajban panír nélkül megsütött hagymakarikákkal vagy hagymarőzsével (ez is belefér a makói stílusba), Cey-Bert Róbert Gyula egyik könyvében a Koppányvölgyi haltepertő előbbihez hasonló receptjét adja meg, amelyet bő olajban kisütött fűszeres lisztbe forgatott gombával tálalnak.

A leggyakrabban a Délalföldön, Makón, Szegeden, Hódmezővásárhelyen és ezek környékén találkozhatunk a haltepertővel, amit tálalnak előételként és főételként egyaránt. Az adagok különböznek, de a legtöbb helyen két férfiember egy adag halászlével és egy adag, körítéssel, főételként felszolgált haltepertő elfogyasztásával a jóllakáshoz közeli állapotba kerül.

Különösen ajánlott haltepertős helyek: 

Akasztói halascsárda

Fehértói halászcsárda

Algyői halászcsárda

Dorozsmai Endre

A szöveg a héten jelenik meg az Erdélyi Naplóban.

A jelzett csárdákban az utóbbi években évente megfordultunk egyszer-kétszer.

Wine princess – Balla Géza pincéje

(Ópálos, a községháza alatt;

a pincészet saját borszaküzlete: Arad, O.Goga (hajdani Kossuth Lajos) utca 26)

Miután megszületett az elvi döntés, hogy a vendéglőkritikák mellett borkóstoltatásra berendezkedett pincéket is bemutatunk e rovatban, az első probléma az volt, hogy ki legyen a sorban az első. Némi töprengés után győzött a lokálpatriotizmus, mely ezesetben sem ellentétes az össznemzeti megfontolásokkal. Mert bizony igencsak büszkeségre adhat okot, hogy a Trianoni békeszerződés által elcsatolt Arad-hegyaljának (vagy másik nevén a ménesi borvidéknek) egy magyar borász, Balla Géza adja vissza régi fényét.

Géza pincéje egyfajta zarándokhellyé volt az utóbbi években. Járt ott a magyar borászat élvonalának tekintélyes része Árvay Jánostól Gál Tiboron, a Tokaji Borbarát Hölgyek Társaságának delegációján keresztül Tiffán Edéig, a gasztronómia jelesei Csizmadia Andrástól Jalecz Lajosig, meghatározó politikusok Tőkés Lászlótól Demeter Ervinen keresztül Németh Zsoltig. Balla Géza borai igen szépen szerepelnek különböző megmérettetéseken, a Kadarka nemzetközi borversenytől (ahol nemegyszer a nagydíjat is elvitték) a villányi borversenyig.

A Balla-pincekóstolóknak sajátos koreográfiája van. Első menetben a társaság (12 fő fölött fogadnak csoportokat) 3 cl-es tételekben végigkóstolja a dogmatikailag kifogástalanul összeállított borsort, a reduktív fehérektől a tintafekete, ászkolt vörösökig Balla Géza felvezetése mellett. Ezután szabadmerítéses sertéspörkölt következik, majd további ismerkedés a kóstolt borokkal, úgyszólván korlátlan mennyiségben és időkeretben. A teljes produkció ára 10 euró. A minőséget tekintetbe véve a helyben megvásárolható borok is igen korrekt árfekvésűek: minden bor 4 euro vagy 1000 ft.

A pincészet legfőbb erőssége megítélésem szerint a lenyűgöző intenzitású Kadarka, valamint a gyönyörű, töményen fajtajelleges Pinot Noir. De az sem mindennapi, hogy a félszáraz 1997-es Szürkebarát, valamint a 2000-es Sauvignon Blanc még mindig délcegen tartja magát, akárcsak a forgalomban már nem levő, de néha még elő-előkerülő 1995-ös „nagy évjárat” majdhogynem muzeális darabjai.

Pár kedvcsináló fotó:

Friss telepítés:

 A Mester.

 És alföldi vendégei, a jobb szélen Font Erzsébet.

 Muskátlis bejárat.

 A Kadarka ültetvényben.

 Kiülő és játszótér a pince ősfás udvarában.

 Készül a pörkölt

 Gyula, a bográcsmester.

Dorozsmai Endre

  

A szöveg 2004-ben született, az árak azóta kicsit módosultak, de az írás veleje megállja a helyét ma is.

Temesvár, Dóm tér

Ha azt mondom, Budapest, Liszt Ferenc tér, akkor sokan nem a Zeneakadémiára asszociálnak először, hanem a sörözők, vendéglők teraszainak sokaságára, melyek sajátos módon inkább egymást erősítik, mint hogy egymástól vegyék el a vendégeket. Megvan ennek a logikája. Ha az embernek nincs eleve elhatározott célpontja, mindössze egy szimpatikus, jónak ígérkező helyen akar étkezni vagy meginni egy-két sört, legbiztosabb, ha elindul a Ráday utca vagy a Liszt Ferenc tér felé, jó eséllyel meg fogja találni azt a vendéglőt, mely legjobban közelíti a preferenciáit. És nem kevesen ezt is teszik, a döntést inkább a pillanatnyi hangulatuk szeszélyére bízva, mint hogy előre asztalt foglaljanak valahol s utána azon idegeskedjenek, hogy odaérnek-e időre.

Ehhez hasonló hely Temesváron a Dóm tér (mely a Monarchia idején Temesvár utolsó várkapitányának, Losonci Istvánnak a nevét viselte, jelenlegi hivatalos nevét nem vésem ide, Dóm tér néven is bárki aránylag könnyen megtalálja), a történelmi belvárosban. 

Nyáron a Dóm térre a környék megannyi kocsmája, vendéglője kitelepül. Pontosabban inkább a kocsmák vannak jelen, a kocsma alatt értve kávézót, sörözőt, pubot, szóval olyan vendéglátóipari egységet, ahol szeszest italt is kimérnek. Ezek közül kiemelném a Bierhaus nevű műintézményt (www bierhaus.ro), mely a hajdani Városháza (Ungureanu) utca és a Ferencz József (Grigorescu) utca kereszteződésében fekszik. 

A Bierhausban impozáns a sörválaszték, 4-5 féle sört csapolva is lehet kapni, a nagy forgalomnak köszönhetően mindegyik friss. A berendezés rusztikus, hatalmas belmagasság, pácolt fa nyers tégla uralják a hangulatot, a dekorációs elemek közül a legmarkánsabb és legemlékezetesebb megannyi régi, konkrétabban több évszázados Temesvár-térkép berámázva. A Bierhaus azon ritka helyek egyike, melyek létrejöttük után hetekkel már tömve voltak, s szinte azonnal megtalálták a törzsközönségüket. A kiszolgálás kezdetben elég esetleges volt, nehezen vették észre a vendéget, de mára javult valamelyest a helyzet. A Dóm téri terasz nem adja vissza a söröző patinás hangulatát, de igényes, akárcsak egyébként a többi terasz: műanyag tucatszékeket nemigen látni, igényes kovácsoltvas-munkákat annál inkább.

Említeném még az Intermezzo nevű egységet, ahol jó pár éve ugyan, de életem egyik  legjobb ravioliját volt szerencsém enni. A ravioli érzékeny műfaj, sokkal érzékenyebb, mint mondjuk a pizza vagy a spagetti, sokszor autentikus olasz vendéglőknek is beletörik a bicskájuk. Azt talán mondom sem kell, hogy a készen vett ravioli nincs is versenyben, azokról a trattoriákról beszélek, melyek házilag készítik a raviolit.

Kinn van még a Dóm téren megannyi kocsma, a Baroque, a Papillon, az Ír pub s még sorolhatnám. A Dóm tér vonzáskörzetében (értsünk ezen konkrétan 3 perces sétát, tehát egy 200 méteres sugarú kört) pedig úgyszólván bármit megtalálhatunk, mi szemünk szánk ingere: autentikus szerb vendéglőt, kevésbé autentikus mexikóit, több elfogadható gyrosost, kifogástalan Sushi bárt, 

színvonalas pizzeriát, borbárral egybeépített, Nyugaton is párját ritkítóan igényes borszaküzletet, enomatic rendszerrel egy bolt íves pincében, indiai étkezdét és még egy sor szórakozóhelyet, kávézót.

Örömteli lenne persze, ha a magyar etnikum legalább annyira jelen lenne Temesvár gasztronómiájában, mint a német, a szerb és az olasz, de hát sajnos ez nincs így. Ha ezt a keserű ízt el tudjuk nyomni a szánkban, akkor a város magyar-német múltjának impozáns  nagyságát elénk varázsoló Dóm téren kellemes estéket tölthetünk el, akár átutazóban, akár helyi lakosként.  

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg 2011. augusztusában.

A Dóm téren havonta megfordulunk.

Klausenburger söröző (Kolozsvár, Központi üzletház, negyedik emelet)

A minőség kulcsa az eredetvédelem. Minél homályosabb egy kereskedelemből vásárolt termék eredete, annál indokoltabb a gyanakvásunk. Nem véletlen, hogy a leggyengébb minőségű sörökön, borokon csak annyi áll: „származási hely – EU”. S még az sem garantált - tehetjük hozzá.

Hamvas Béla is leírta, hogy a gyümölcs a fáról a legjobb, a bor a pincében, ahol létrejött. A sör pedig a sörfőzdében. Nem csoda, hogy amikor legutóbb Kolozsváron jártam, megakadt a szemem egy kocsma reklámtábláján, mely szerint ott házi sört csapolnak, s így este egy jóbarátommal ide vettük be magunkat. Az esti sörözés egyben jó lecke is volt számomra, megtanultam asztaltársamtól, hogy magyar szállásterületen, de főként Kolozsváron, Erdély fővárosában, magyarul kell megszólalni először. Úgy ahogy az EMI „Jó napot! – mozgalma” hirdeti. Mert lám, a pincér, akitől várakozás közben románul rendeltem sört, magyarra váltott, midőn időközben megérkezett társam a legnagyobb természetességgel magyarul kért italt.

Más kérdés, hogy házi sör nem volt, de ígérték, hogy heteken belül lesz. Így meg kellett elégednünk a másutt is kapható ismert márkákkal. A söröző egyébként jó tágas, a pácolt fa barátságos színe adja az alaphangulatot, a kiszolgálás kedves, gyors, rugalmas, az árak korrektek, megfizethetőek. 

Választáskor a bőség zavarával küzdöttünk, az étlapon megannyi remek sörkorcsolya sorjázott a tintahaltól a virsli- és kolbászféléket, tepertőt, szalonna-féléket integráló kombinált tálakon, pizzákon és pasta-kon át a fish and chips-ig.

Szerettünk volna egy adag nachost, ami mellé különféle mártásokat is kínálnak, de nem volt. Végül egy kétszemélyes vegyes „Oktoberfest”-tál (38.5 RON) 

mellett döntöttünk, amihez rendeltünk még babköretet és lilahagymát. 

A vegyes tálon volt négyféle kolbász illetve virsli (sejthetően ipari alapanyag, de nem is vártuk el, hogy maguk készítsék a kolbászt egy kolozsvári sörözőben), továbbá puhára párolt majd enyhén megsütött ízletes oldalas, kockára vágott sültkrumpli (értékeltük, hogy nem mirelit), jóízű párolt lilakáposzta és Klausenburger saláta (rukkola, salátanövény, koktélparadicsom, uborka retek, a dresszing lemaradt). Kaptunk még a vegyestálhoz tartozó élvezhetetlen, lepukkant, erejét, aromáját vesztett tormát és kommersz mustárt. A külön rendelt hagymás bab viszont remekül illett az ételekhez.

A Klausenburger jelen formájában, házi sör nélkül és apró konyhai hiányosságaival is vonzó célpont lehet a sörkedvelők számára, de ha elindul a helyben való sörfőzés, akkor akár etalon hellyé is kinőheti magát.

 Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg.

A Klausenburger sörözőben 2010. december 16.-án jártunk.

Bor az étteremben

Egy vendéglő tárgyszerű értékelésében elengedhetetlen a borlap minősítése valamint annak kiértékelése, hogy hányféle bort lehet az adott helyen decire kimérve kapni. Ideális persze az lenne, ha minden vendéglőben féldecire is kimérnék a borokat s így az ember egy egész borkóstoló-sort rendelhetne az étel mellé vagy csak bevezetőnek. Bizony. Mert ellentétben erdélyi szokásainkkal a pálinka sokkal jobb digestifnek, mint aperitifnek. Lehet, hogy megjön a pálinkától az étvágy, viszont különösen, ha magas az alkoholtartalma – márpedig mifelénk nem ritka az 50-60 fokos pálinka – akkor igencsak igénybe veszi az ízlelőbimbókat, melyek kevésbé lesznek alkalmasak a továbbiakban a finom harmóniák érzékelésére. A száraz borokat, különösen a fehéreket kóstolgatni ezzel szemben kellemes előjáték lehet ebéd előtt.

Miután az erdélyi magyar vendéglők jellemzően kibővítették étlapjukat az alföldi magyar konyhának a Kádár-korszakban a standardizált fogásaival (brassói aprópecsenye, pörköltek, Jókai bableves, halászlé stb.) jó lenne, ha gondoskodnának a megfelelő borlapról és arról is, hogy a vendégek minél több bort kóstolhassanak pohárral is. Két fő, különösen, ha nem egyneműek (márpedig mifelénk Istennek hála, ez a jellemző) aligha fog meginni három palack bort egy romantikus vacsora mellé, viszont lehet, sőt valószínű, hogy egy háromfogásos ételsort különböző borokkal szeretnének elkísérni. Erre pedig csak akkor van lehetőség, ha a borokat nemcsak egész palackkal kínálják.

Magyarországon a kétezres évek elején szenzáció volt, ha egy vendéglőben tíz minőségi bort kínáltak decire kimérve. Az elsők között volt a Borbíróság, mely egyébként egy sajátos szemantikájú ét- és itallapot alakított ki a neve mellé.

Mára ez vált a jellemző modellé. Alig akad már vendéglő, ahol a nagyvállalatok kommersz borait kínálnák s azokat is csak palackra. A jellemző az, hogy valamelyik bornagykereskedéstől rendelik a minőségi borokat s a borlapot egyaránt s a jellemzően 30-40 bor integráló borlapról 10-20 tételt kimérnek decire is. S ezúttal nem az ínyenceket megcélzó drága vendéglőkről, az élcsapatról, a Costes-Onyx-Csalogány-Bock-Aranyszarvas-Mák vonalról beszélek, hanem a jó kis csárdákról, a középvonalról, melyek gasztronómiailag még mindig azt kínálják, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Hogy megmaradjunk a határmenti városoknál példálózásképpen: Szegeden az Öreg Körőssy Halászcsárdában több mint 30 minőségi bort tartanak s ezeket majdnem mind ki is mérik, a gyulai Kisködmönben 30 borból kimérnek 11-et, a makói Szent Gellért borházban 20 féle palackos bor van és 10 féle kimért, a debreceni Pálmában 40 remek  borból kimérnek 20-at.

Végül egy jótanács: amikor az anyaországi pincér odaáll a vendég asztalához és azt kérdezi jónapotként, hogy: „italt mit parancsolnak?”, kérjenek itallapot és borlapot s az elhangzott kérdést pedig jegeljék egy kis időre. Érdemes előbb tájékozódni a választékról és az árakról, mert ez így ésszerű s azért is, mert kellemetlen élményekben lehet részünk. Normális árszabású helyeken sem ritka, hogy négy cl pálinkára elkérjenek több, mint ezer forintot s jobb ezt a döntést tudatosan meghozni, mint pincérnyomásra. A borválasztást pedig érdemes mindig az ételhez igazítani. 

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg 2010. végén.

Korona Étterem (Kalocsa, Szent István király út, 6.)

Kalocsán az ismerőseink által ajánlott „tóparti halászcsárdát” vettük célba, de egy hirtelen jött felhőszakadás a hozzánk földrajzilag legközelebb eső helyre terelt be bennünket. 

Nem is bántuk, a szép terasz, a kellemes beltér, a klasszikus magyar ételeket – közöttük hazai halfajtákból készülteket – felvonultató, a Szent Korona bemutatásával kezdődő étlap alapvetően kedvünkre való volt. Kár, hogy e hely is beállt a sorba a „gyerekhami” címszó alatt: itt is úgy fogják fel a jelek szerint a gyermekétkeztetést, hogy „hadd adjunk a gyermeknek ipari hulladékot – csirkenuggestet és halrudakat – azt legalább kedvvel eszi és nyugton van”. Lehet, hogy ezt kéri a közönség és hogy másik ezer vendéglő is ezt teszi, attól még a jelenség nagyon káros és tenni kell ellene. A belső tér lehetne Szent Istvánosabb, kissé modernre sikeredett a dizájn, s a névválasztáshoz illő (pl. gregorián vagy más középkori) zene helyett egy kereskedelmi rádió szól.

Rendeltünk egy halászlevet 

valamint roston sült harcsát görög salátával. 

 Az első hallásra szokatlannak tűnő párosításért nem a vendéglő a felelős, hanem e sorok írója, egyébként az ízharmónia pont olyan volt, amilyennek elképzeltük. Vagyis jó. A halászlé bajai stílusban készült, ami a dorozsmai gyerekeknek idegen és laza, de ne bántsuk, a műfajon belül rendben volt, egyébként a bajai halászlén nevelődött asztaltársam csak jót mondott róla. A roston sült harcsa egyrészt afrikai volt (reméltem, hogy szürkeharcsa lesz, elvégre egy árban volt a fogassal), másrészt rostot nem látott, lisztet és olajat viszont igen. Sajnos ez is általános jelenség, még komolynak szánt szakácskönyvekben is találkozik az ember ezzel az abszurdummal, a rost és az olajos serpenyő összekeverésével. Összességében a Korona Étterem nem rossz hely, bőven benne van a „jó átlagban”, kis odafigyeléssel de lehetne jobb is. Akárcsak a „jó átlag”… 

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokratában jelent meg.
A Korona étteremben 2008. június 11-én jártunk.

Osztályozás:
Konyha: 6
Atmoszféra: 6

Camelot (Temesvár, Barbu Iscovescu utca 22.)

Aki Erdélyben vendéglőbe megy, alapvetően le kell számoljon néhány illúzióval. Azzal, hogy megismeri az „erdélyi” konyhát, hogy a vendéglőkben olyan kiszolgálásban részesül, mint barátainál otthon, hogy olyan a választék, a minőség és az adag, mint mondjuk a megmaradt Magyarország vidéki tájain. Üdítő kivételek mindenütt akadnak, egy-két hely eléri vagy meghaladja a Magyarországi átlagot (pl. a Pethő vendéglő Székelyudvarhelyen, a Kalibáskő Csíkszereda mellett), de a helyek többsége (főleg a Partiumban) fantáziátlan ételekkel, kis adagokkal, darabos kiszolgálással működik. No nem mintha otthon minden rendben volna. Ami mindemellett pozitívum, az a viszonylag alacsony árfekvés. Erdélyben különösebb gond nélkül fogyaszt az ember 1000 forint környékén egy főételt itallal és jattal együtt, ami azért a gúnyhatáron belül ritkaság.

Mindezeket azért bocsátottam előre, hogy érthető legyen, hogy miért volt kiemelt élmény számomra a temesvári Camelot vendéglő (www.camelot.ro), 

mely az anyaországban lassan már közhelyszerű középkori imázsra épül. Mert a Camelotban minden fordítva van.

A hely nem olcsó, az ételek többsége forintban számolva 1000 és 2000 közé esik, a sör ára 300 ft körül van a megszokott 100-200 ft-os ársávval szemben. Ellenben: jó a belső tér kiképezése, mely giccsmentes és hangulatos, 

udvarias a kiszolgálás, hatalmas adagokat adnak, gyönyörűen elrendezve, az indítás egy tál pirítós lilahagymával, mellé libazsír és kolbászzsír cserépedényekben (ingyen) 

és végül, de nem utolsósorban a középkori fantázianevek valódi magyar konyhát takarnak. A marhapörköltet és a tiszai módra készített halászlevet tanítani lehetett volna. 

Mint kiderült, mindez nem véletlen: a tulaj magyarországi éttermet vezető barátjának a szakácsai tanították be a helyszínen a gárdát. Persze semmi sem tökéletes: a negyed literesnek feltüntetett kóláspohár jó ha 2 decit magába fogad. Eme apró szépséghibával együtt azt mondom, a Bánság és Partium talán legjobb vendéglője ma a diáknegyed mellett található Camelot.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokratában jelent meg.

A Camelotban 2003. augusztus 3-án jártunk, a hely azóta is működik, a leírtak továbbra is érvényesek.

Annyi változott, hogy az árak valamennyire kiegyenlítődtek, a szolgáltatás átlagszintje érezhetően javult, de még mindig jóval olcsóbban lehet étkezni Erdélyben és a Partiumban, mint az anyaországban.