Top Tíz 1996-ból

A minap papírjaim között rendezgetve kezembe került egy bő másfél évtizede, 1996-ban összeállított lista, pontosabban mindjárt kettő. Némi megelégedéssel nyugtáztam, hogy már akkor elválasztottam a szubjektív TOP 10-et az „objektívtől”. Persze az objektívnak mondott ítélet is szubjektív bizonyos mértékig, mégis érdemes e két kategóriát külön kezelni.

Gondoltam érdekes lehet egy kis nosztalgia a blogon.

Nézzük, mely vendéglőket ítéltem 17 esztendővel ezelőtt a legjobbnak. „Objektíve.” Tegyem hozzá, hogy a lista nem kizárólag a konyha teljesítményén alapult, hanem az ár /érték arány, a hangulati tényezők, a tálalás, a kiszolgálás is benne volt az értékelésben

1. Fatál

A Fatál 1994-ben nyitott, s rögtön nyitás után több ízben is ellátogattunk ide. Szerettük a sajátos szerkesztésű, eredeti étlapot, a rusztikus tálalást, egy-egy újszerű fordulatot, például a ma már közhelynek számító zsemlében tálalást (savanyú marhavetrecét tálaltak ily módon), elámultunk azon, hogy a csülkös sztrapacskának a felét sem lehet tudjuk megenni ketten s nagyon tetszett a hely hangulata. Annak ellenére első helyre illesztettem annak idején a Fatál-t, hogy az árak bizony mindig is igen magasak voltak, a kiszolgálás pedig jócskán hagyott kívánnivalót maga után. Utoljára a kétezres évek fordulóján jártam itt. A hely még mindig működik.

2. Fat Mo’s Music Pub and Speakeasy

A Fat Monak a hangulata nyert meg elsősorban, a jó zene, a nyers tégla, a belső tér ötletes kiképezése. Jót is ettünk, ma már nem emlékszem mit. A kiszolgálás is rendben volt, s az árakat is elfogadhatónak ítéltük. Bár elég gyakran eljárok arra, nem tudom létezik-e még a hely.

3. Acapulco

Visszatekintve az Acaopulco teljesítményét most is jónak ítélem, alighanem ez volt a legjobb mexikói étterem Budapesten, kipróbáltam azóta a Desperadot, a gyorséttermeket s az Iguanat. Nem volt olcsó az Acapulco, viszont az ételek meggyőzőek voltak, akárcsak az atmoszféra. A felszolgálás is udvarias volt, kellően gyors és profi. Két ízben jártam itt 1993-ban és 1996-ban, mindkét alkalommal jót ettünk, másodszor egy négy fős társaság összesen nyolc fogását kóstolhattam meg. Az Acapulco, ha emlékezetem nem csak még a kilencvenes években megszűnt. Sajnos.

4. Haxn Bajor Királyi Sörház

A Haxn-ban közvetlenül nyitás után voltunk, 1994 vége felé. Emlékezetes maradt, mert ösztöndíjam harmadát otthagytam hármunk fogyasztásának fejében. Felejthetetlenek maradnak a faszénparázs mellett forgó nyárs húzott csülkök, a pazar kacsasült. A legtöbb fősodratú hellyel ellentétben mely ma is nagyjából azon a szinten működik, mint két évtizede (Szent Jupát, Tüköry, Csarnok, Fatál stb) a Haxnban esett valamelyest a színvonal s ez nem a múlt megszépítő hatása. A fő attrakció a csülök nem hozza már hajdani formáját, igaz nem is készítik a vendég szeme láttása faszénparázson. A bajoros, jól megtervezett beltér kissé megkopott,. Mindazonáltal jelen formájában is megbízható, nagyevőknek korrekt élményt nyújtó vendéglő.

5. Paletta

Ha mai szemmel kellene értékelnem a húsz évvel ezelőtt éttermi élményeim alapján az egyes vendéglőket, akkor a Palettát helyezném az első helyre. Friss alapanyagok, rövid étlap, családi üzemmód. A kiszolgálás vélhetőleg a családi kontextussal összefüggésben a lehető legszívélyesebb volt, de igazság szerint ez önmagában nem magyarázat. Van, aki nem született pincérnek, s ha érdekelt is a vendégek megtartásában, undok marad. Az a két felszolgáló, akivel a Palettában találkoztunk, a lehető legjobban tette a dolgát,  teljesítményük 17 év távlatából is csodás élmény. A hely sajnos megszűnt, nyomában a Vén Buda nyílt meg ismét, majd a Champion Sports Pub. Hogy ezutóbbi létezik-e még azt nem tudom, de őszintén szólva nem is foglalkoztat különösebben s legfőképpen nem tartozik a tárgyra.

A szakács működtetett még valami River Club nevű helyet a Duna mellett a pesti oldalon, ahová elzarándokoltunk a kedvéért, ott is igen jót ettünk, talán fácánsültet, de biztos, hogy valami vadmadarat, amit nem könnyű szaftosra sütni. Neki sikerült. Sorsáról sajnos semmi továbbit nem tudok, nevére sem emlékszem, de ha megtudnám, hogy ismét (vagy továbbra is) van vendéglője, biztos elmennék meglátogatni.

6. Il Padrino

Az Il Padrino a hajdani munkahelyem mellett volt, ami predesztinálta arra, hogy törzshelyem legyen. De volt ott még jó pár hely, egyik-másik közelebb is: a Steffl söröző a Bem téren (ma is működik), a La Prima Pizzeria, a Margit körúton, ahol igen finom savanyú malaclevest lehetett enni, vagy a Pince Csárda, közvetlenül az Il Padrino mellett. Talán egy egyetlen budapesti étteremben sem voltam annyiszor, mint itt. Ez nagyjából 30 látogatást jelent. Kivétel a Simon Pince, ahol a törzsasztalom működött 1995 és 2000 között, valamint a Maligán, ahová rendszeresen eljártam vaktesztekre.

Nagyon szerettük az olasz tésztáikat, utólag visszatekintve azért, mert beforralt tejszínt vagy mascarponet használtak a sugoikhoz, ami akkor újszerűen hatott. De a csőben sült makói csülköt is szívesen ettük, nejem kedvence pedig a déligyümölcsleves volt. Pizzát működésük alatt nem tanultak meg sütni, a tésztája mindig kemény volt és az optimálisnál vastagabb.  Értékeltük a pácolt fából ácsolt, ólomüveg-berakású szeparékat, az otthonosságot, a hosszú időn keresztül ott dolgozó fiatal pincérgyerek igyekezetét. Az Il Padrino helyén Tölgyfa néven nyílt később vendéglő, mely tudtommal megszűnt.

7. Kispipa

Minek szépítsem a valóságot, a kilencvenes években a hosszú étlap azt jelentette számomra is, mint ma a legtöbb átlagpolgárnak: a választási lehetőség bővülését. Nem sejlett fel lelki szemeim előtt a gigantikus fagyasztó, mely nélkül nem lehet 200 ételt kínálni. Mert ezzel reklámozta magát a Kispipa s Aubel Ervin másik két vendéglője, a MUOSZ és a Fészek Klub. (Egy időben a Hűvösvölgyi úton működött még egy negyedik egység is, tán az volt a neve, hogy Diófa nagyvendéglő. Itt egyszer voltam és többek között csigával töltött gombát ettem, ez nagyin megmaradt.) A Kispipát azért emeltem ki közülük, mert ottjártunkkor egy rendkívül kedves, jó humorú pincér szolgált ki és élő zongorazene szólt. A Kispipa ma is működik, két éve jártam ott, egy kicsivel most is az átlagszint fölött áll. Megjegyzem, hogy állott ételt itt nem kaptam soha (ellentétben az Andrássy úti egységgel, ahol rossz szagú volt a csukapörkölt 1996-ban, de mivel először rendeltem csukát, azt hittem hogy ez a csuka természetes szaga. Azóta több ízben magam is készítettem e halból ezt–azt s így visszatekintve érhetetlennek tartom hogy miként lehetet egyáltalán felszolgálni azt a pörköltet). Emlékezetes maradt az 1995-ben evett csigapörkölt, ami akkora adag volt az akkor sem egetverő 330 Ftért, hogy a felét becsomagoltattuk s otthon ettünk meg másnap.

8. Jorgosz

Szerettük nagyon Rezi György görög vendéglőjét. Morogtunk a 10% felszolgálási díj miatt, de a hangulat s a hitelesen prezentált görög parasztkonyha remek fogásai ellensúlyozták jogos elégedetlenségünket. Rezi György görög szakácskönyvét meg is vettük s jó néhány receptet ki is próbáltunk belőle. Legemlékezetesebb látogatásunk 1995-ben esett meg, amikor egy kedves barátom, aki azóta politikai karriert futott be, (jelenleg a Kovászna megyei tanács elnöke) ünnepelte meg frissen kézhez vett jogi diplomáját. Szerettük az olajbogyós nyulat, a spenótos rétest, a sült apróhalat, a töltött szőlőlevelet, de tulajdonképpen mindent ami a  tányérra került. Kár, hogy akkor nem volt még digitális fényképezőgépem. A Jorgosz azóta megszűnt, talán a kétezres évek fordulóján. Rezi György azóta nyitott másik vendéglőt Serpenyős, majd Rezi néven, ha jó emlékszem. Itt is jártunk, a kétezres években, korrekt main stream fogásokat kaptunk. A tulajdonos nagyon kedves volt, a Tiffán-féle Villányi Kékoportó pedig 30 Celsius fok táján tanyázott.

9. Winstons

Nem tagadom a Pub-hangulat az egyik gyengém. A Winstons ebben a műfajban igen jó volt, több ízben ettem náluk, az ételek ütötték a mércét. Többszöri váltás után most is működik valami hangulatos étterem a helyén.

10. Szent Jupát

Valamiképpen bekerült a Szent Jupát is a TOP 10-be, vélhető, hogy a jó ér/érték arány révén. A Csülök Péknét, a szarvaspörköltet nagyon szerettük valahányszor azt rendeltük, a csevap és az olasz húsgombóc ugyanaz a magyar fasírt volt, adtak kilenc jó nagy labdácskányit, a rántott sajt egyszerű trappistából készült, de nem folyt ki a tölteléke, három tisztes szelet volt az adag. A kacsasült száraz volt, a bécsi szelet meglepően jó. A Csülök Péknéből egy alkalommal három fő fogyasztása után elcsomagoltattuk a maradékot, másnap egy napon keresztül ez volt az eledelem, három ízben is melegítettem belőle. Megdöbbentő volt, amikor a nyolc fős szeparéba egy másik, négy fős idegen társaságot mellénk ültettek, de hát az üzlet az üzlet, mi pedig jó akartuk érezni magunkat. Többnyire sikerült annak dacára, hogy nemcsak az étel volt vitathatóan friss időnként, hanem a kiszolgálás sem volt a csúcson. Utoljára a bővítés után 2004-ben jártam a Jupátban, a borfesztivál idején. A konyha teljesítménye akkor is nagyjából ott volt, mint korábban.

Dorozsmai Endre

 A szöveget a blog számára írtam.

Via étterem (Kolozsvár)

Szeretjük-e a Michelin csillagokat s a Gault Millau pontokat vagy sem, egyetértünk-e az egyes éttermek besorolásával vagy sem, ténykérdés, hogy e független kalauzok előrébb viszik a gasztronómiát és jó orientációs pontokat adnak a gasztronómia iránt komolyan érdeklődőknek s a laikusoknak egyaránt. Magyarországon e két nemzetközi jelentőségű kiadvány mellett évek óta megjelenik a Dining Guide nevű étteremkalauz is, mely ugyan nem annyira részletes és igényes, mint a Gault Millau, de nagyjából hasonló következtetésekre jut az éttermek rangsorolását illetően.

Elképzelhető, hogy mint az étterem-felfedezést több mint húsz éve hobbi-szinten űző ínyenc, mekkora érdeklődéssel olvastam a Dining Guide honlapján a Romániával foglalkozó bejegyzést. Három nagyváros népszerűbb helyeit veszi számba az írás, Bukaresttel kezdi, Kolozsvárral folytatja, majd Temesvárral fejezi be. Kolozsvár vonatkozásában említést nyer a Kaja tanya, a Spritz, a Bulgakov, majd kiemelésre kerül két hely: “amikor már elegünk lett a hagyományból és valami különlegesre, kifinomultabb ízekre vágyunk, a Napoca utcában az olasz ételeket kínáló Baracca éttermet keressük, illetve szintén az Inocentiu Micu Klein utcában egy gyönyörű, közel 250 éves épületben a VIA-t.” 

A Baracca még várat magára, de a Via-ba, melyről más, részben világhálós forrásokból is pozitív referenciáim voltak, sikerült végre eljutni. Az első probléma, hogy nincs magyar étlap és a pincérek sem kommunikálnak magyarul, ami pedig Kolozsváron elvárható volna. Második, hogy felszolgálónk megmaradt a hideg és kötelező udvariasságnál, de még e normákat is áthágta, amikor jeleztük, hogy feladnánk a rendelést, ő pedig nem reagált semmit, térült-fordult, majd amikor visszatért a mi termünkbe és kérdőn néztünk rá, akkor mondta, hogy mindjárt jön, s még elment ezt-azt intézni, majd kisvártatva megjelent. A rendelés feladása után tíz percbe tellett, míg söreinkhez jutottunk és negyven percbe, hogy az ételeket is megkapjuk. A borlap impozáns, de nem lehet nem szándékosságot látni abban, hogy magyar borok egyáltalán nincsenek rajta. Érdekes, hogy míg három michelin csillagos éttermeknek nemcsak a borlapján, de a hely legjobb fogásait integráló ún. „tasting menűjében” is találunk tokaji borokat, addig egy kolozsvári ínyenc étterem, mely sokkal könnyebben és olcsóbban szerezhetné be e kivételes borvidék borait, nem tartja fontosnak a világ legjobb desszertborainak kínálását.

Eddig a problémacsokor, most végre írhatunk jókat is. Végig kellemes blues zene szólt, annyit ültünk, hogy az anyag (cd?, mp3?) fordult egyet, holott ma már nem lenne nagyobb probléma egy olyan válogatást készíteni, mely akár hetekig tartson számismétlés nélkül, no de soha nagyobb baj ne legyen, mint az, hogy többször kell meghallgatni a legendás Yardbirds legjobb számait. A belső tér kiképezése vonzó, egy régi, fapadlós, belső boltíves házban működik a vendéglő, portája szerény, puritán, látszik, hogy itt nem a reklámmal akarnak hódítani, hanem inkább az étel minőségével.

Az ételek egyig túlmutatnak az erdélyi átlagteljesítményen. Az alapanyagok frissek, elkészítésük kíméletes, helyenként kreatív. A mediterrán hallevesben friss és finom a lazac és a rák, a kagyló mirelit-forrású, de nem élvezhetetlen. Hogy a hőkezelés hibája vagy az alapanyagé, nem tudom, de tény, hogy olyan érzése volt az embernek, mintha ipari paradicsomléből főzték volna a levest, friss paradicsomból sokkal meggyőzőbbeket is ettünk (s főztünk) már. Mindazonáltal tény, hogy jelen formájában is átlag feletti produkcióról volt szó. Hasonló volt a helyzet a csirkés tortilla-val, mely jó volt ugyan, de a mellé adott mártás érdektelen, a fettucinevel tálalt húsérmékkel, sem volt rossz, de nem is nevezném átütőnek.  A második kör több kulináris izgalmat hozott. A töltött tintahal és rák kompozíciója friss és jóízű volt, bár a tintahalat lehetett volna póréhagymánál izgalmasabb töltelékkel feladni. A desszertfront erős, nem emlékszem, hogy Erdély-szerte bárhol ettem volna ilyen finom Creme Brullée-t, de megkockáztatnám, hogy másutt sem ettem jobbat. Amit a műfaj nyújtani tud, azt itt megkaptuk. A banánnal és karemell-mártással körített csokoládétorta is ütötte a mércét.

Összességében nagyjából azt kaptuk, amit vártunk. A kiszolgálás jócskán javítható, a dizájn megnyerő, mind a beltér, mind a tálalás vonatkozásában, a konyha átlag feletti, de még van hová fejlődjön. Nem leszünk törzsvendégek, de lebeszélni sem akarunk senkit a Via meglátogatásáról.

Dorozsmai Endre

A Via étteremben 2013. 04. 20.-án  jártunk.
Szerettem volna képeket is feltenni, de nem sikerült sokadszori próbálkozásra sem, nem tudom, miért.

Hogy főznek a borászok?

 A borkultúra szerencsés esetben együtt fejlődik a társadalommal, annak közös kincse a nyelvvel, történelemmel, tudománnyal, művészetekkel, gasztronómiával együtt. Egy nemzet borkultúrája szerencsés történelemi körülmények között szervesen fejlődik és beépül a nemzettudatba. Magyarországon is így volt ez, annak dacára, hogy Mohácstól a második világháborúig megannyi sorscsapás érte az országot. A törés a kommunizmus ideje alatt történt meg. Akkor szabdalták föl tudatosan a társadalom szerves szövetét (ennek módszerességéről nem más, mint Hankiss Elemér írt kell mélyreható részletességgel a Kelet-európai alternatívák c munkájában), kényszerítették termelő szövetkezetekbe a végre földhöz jutott gazdákat, a minőségközpontúságot szétrombolták, tömegtermelésre rendezték be a borászati ágazatot, hogy a szakrális dimenzióban végzett pusztításról ezúttal ne szóljak. A szerves fejlődés megszakadt s kialakult a félédes vörösbort ivók ma is igen népes tábora, a bor pedig kikerült az átlagember mindennapjaiból.

Szerves folytonosság híján az elit felelőssége a borhoz kötődő hagyományok tudatos újjáépítése, a borkultúra regenerálása. Ebből a szempontból világosan érzékelhetők a pozitív folyamatok, elég csak arra gondolni, hogy a bor egyre inkább helyet kap a tömegtájékoztatás felkapott témái között, újjáéledt a Márton napi hagyomány, megjelent a Vinum Primatis, a prímási borrend, a köztársasági elnök médiaérdeklődés mellett kiválasztja a kedvenc borait s példák még hosszan sorolhatók. A bor és gasztronómia kapcsolatrendszere is szépen alakul, ma már elképzelhetetlen egy színvonalas vendéglő egy megfelelő borlap nélkül, sorban nyílnak a borokat ínyenc falatkákkal kísérő borbárok, borvendéglők, s az is nagyon helyes és üdvözlendő (s persze elvárható is), hogy a legjobb magyar vendéglők elsősorban a magyar borkínálatból építkeznek.

E témában igen jeles kezdeményezés volt a tavaly egy remek gasztronómiai kiadvány „élesben” való bemutatása. Őszi Tóth Gábriel „Így főznek a borászok” című kiadványának bemutatása alkalmából szervezett kétnapos rendezvényen mintegy nyolcvan borász kínálta a főztjét és borait az érdeklődőknek. A kisördög motoszkál bennem, hogy kajánul hadd szúrjam ide: érdekes lett volna hasonló bemutató a korábbi kiadvány vonatkozásában, mely „Így főz a Tisztel Ház” címet viselte és a parlamenti képviselők gasztronómiai preferenciáival foglalkozott. Merthogy persze nem sikerült összeszedni egy kiadványra való képviselőt, aki kezébe venné a fakanalat, a könyv inkább arról szólt, hogy mit szeretnek enni a képviselők. Holott a főzni tudás csak elhatározás kérdése. A borászokról el is tudjuk hinni, hogy meg is főzik, amit szeretnek, de persze közülük sem mindegyik főz, sokan feleségükre hagyják a konyhát. Vannak ugyanakkor kulinárisan-gasztronómiailag igencsak felkészült borászok is, az abc sorrendet követő kötet első interjúját adó Áts Károly válaszaiból világosan kitűnik, hogy a konyhaművészetben otthonosan mozgó borászról van szó, de említhetjük Dula Bencét, aki nem egyszer adott már elő a Borfesztivál Boregyetemén s más fórumokon a bor és gasztronómia tematikában, Eszterbauer Jánost, aki nagy hangsúlyt fektet a borok és ételek harmonizálására, halászlé témában tökéletesítette tudását, saját füstölője és mintakonyhája van, Hernyák Lacit, akinek a pincéje kulináris zarándokhely a falusi vendégasztalnak köszönhetően, fia, Tamás az egyik legjobb séftől tanul vagy Gerééket, akik Villányban az ország egyik legjobb vendéglőjét működtetik.

 Dorozsmai Endre

A szöveg a Borbandi számára készült. 

Somló Szegeden

Megoszlanak a vélemények abban a kérdésben, hogy Hamvas Béla klasszikus műve, „A bor filozófiája” mögött mekkora borismeret húzódott meg. Azt viszont mindenki kényszeredetten vagy nem, de elismeri, hogy Hamvas nagyon jó ösztönnel közeledett a borokhoz. Nem véletlen, hogy a legtöbb említettsége a műben a somlói boroknak van – mely borvidék egyébként érdekes módon kimaradt a „Borkatalógus – vázlat” c. fejezetből.

Somló egy csodálatos világ, mely valóban az elmélyültség borát produkálja, ahogy Hamvas írja. A somlói nem alkalmas a felszínes csevegések kísérőjének vagy „partibornak”. A somlói odafigyelést, átszellemültséget igényel, a kóstoló részéről pedig érettséget. Szinte szentségtörés egy este 30-40 somlói bort megkóstolni, hiszen egy-egy borral érdemes akár fél órát is eltölteni. Ez egy kiadós 3-4 órás kóstolóprogram esetében sem több mint 6-8 tétel. Mindazonáltal kihagyhatatlanok az olyan rendezvények, ahol garmadával kóstolható a nemes nedű, kedvező díjszabás mellett ráadásul. S ha már ott van az ember, akkor persze, hogy mindent megkóstol. S ha nem is lehetséges ilyen esetben egy-egy borral a beható megismerkedés, azt azért ki tudjuk választani, hogy melyek legyenek azok a különleges tételek, melyek mellé leülünk meditálni.

A somlói bországjárás kiváló alkalom volt az ilyen jellegű „vadászatra”. Aradhoz Szeged van a legközelebb, így mi a három helyszín - Budapest, Debrecen és Szeged - közül ezutóbbit választottuk. 

Bemelegítésként meghallgattuk Dr. Mészáros Gabriella nemzetközi borakadémikus adatgazdag, szintetikus előadását a somlói borokról, melyben benne volt úgyszólván minden, amit a Somlóról a magyar embernek tudni kell, illetve tudni kéne. 

Nem veszem magamnak a bátorságot, hogy az egy órás előadás legfontosabb gondolatait kiemeljem, maradjunk annál, ami egyrészt az előadáson is elhangzott és számomra mindig fontos volt Somló kapcsán: a talajdetermináltság. Az a sajátos ásványos, már-már sós karakter, melytől a somlói bor első sorban somlói s utána Chardonnay, Olaszrizling vagy Furmint.

Divat manapság a borok csillagozása, a Borbarát után a Borkalauz is áttért erre az értékelési rendszerre. S íme végre egy pozitív divatjelenség. A borok 5 csillagos osztályozása, esetleg finomításokkal (3 csillag plusz, majd négy csillag mínusz stb.) sokkal alkalmasabb a borok értékelésére, mint a száz pontos rendszer, mely érthető és könnyen használható, de félrevezető. Mert ugyan ki tudja azt megmondani, hogy egy bor 93  vagy 94 pontos? Ezzel szemben a négy csillag és az öt csillag közötti különbség az elég egyértelműnek mondható. Maradjunk most azoknál a boroknál, melyeket e szép estén 5 csillagra értékeltem. A jegyzeteimben nem leltem Takács Lajos borait. Vagy nem voltak ott, vagy kimaradtak a kóstolásból. Bizonyára azok közül is lett volna olyan, mely a csúcsokra tör. 

 

Következzenek akkor az este fénypontjai:

Fekete Béla: Furmint, 2007

Fekete Béla: Hárslevelű, 2007

Fekete Béla: Juhfark, 2008

Szent Ilona: Olaszrizling, 2009

Szent Ilona: Furmint, 2009

Kreinbacher: Juhfark, 2009

Kreinbacher: Öreg tőkék bora, 2009

Györgykovács Imre: Furmint, 2009

Speigelberg István: Furmint, 2009

Speigelberg István: Juhfark, 2009

Csordás Fodor: Juhfark, 2009

Tornai Top Selection: Apátsági Furmint, 2008

Dorozsmai Endre

A szöveget másfél éve írtam a Borbandi blogra.

Szegedi Halászcsárda (Budapest, Belgrád rakpart, a Nemzetközi Hajóállomásnál)

A nemrégiben népes társasággal volt alkalmam betérni a hajdani Admirál vendéglő helyén néhány éve nyílt Szegedi Halászcsárdába, Frank Sándor budapesti éttermébe. Merthogy a Venesz díjas mesterszakácsnak van étterme Szeged szívében (Sótartó), Szeged határában (Fehértói Halászcsárda) s Aradon is a budapestivel azonos néven. Turisztikai pozicionáltsága kétségkívül a budapestinek a legjobb, az ablakból rálátni a Dunára s a Gellérthegyre.

A kínálat azonosnak tűnik a többi éttermével, legalábbis azon fogások zöme, melyeket rendelni szoktunk, itt is megtalálható, hasonló vagy tán teljesen azonos áron. Apropó árszabás: ha az ember megnézi, mit rendel, átlagos csárdaáron is ehet, de ha nem, akkor belefuthat 3300 forintos brassói aprópecsenyébe, 4000 forintos birkapörköltbe (ami körettel és savanyúsággal 5000 ftig ugrik fel, amennyiért már fine dining éttermekben lehet enni, akár több fogást is), 1300 forintos, semmi különlegest nem nyújtó somlói galuskába, 1100 forintos túrós palacsintába (öntettel és mazsolás töltelékkel, az adag 2 db) vagy 500 forintos Remoulade mártásba.

Ha már árakról van szó, akkor azt értékeltük, hogy a korsó Dreher sörét 700 ft-t számolnak, ami nem kevés, de messze nem sok Pest belvárosában, különösen a Duna parton. A pálinkák díjszabása is korrekt, a választék szintén, a Belvárosban megszokott 1300-1400 helyett csak 800-900 Ftt kérnek 4 cl minőségi gyümölcspárlatért. Aki bort szeretne, az rendesen a zsebébe kell nyúljon: egy-két kivétellel (pl Juhász Rosé) a borok ára igen magas, akár háromszorosa a szaküzleti árnak, Gere Attila 1500 ft körüli Portuigieserje és Roséja például 4650 forintba kerül.

A rendelt ételek közül alkalmam volt kóstolni vagy enni vegyes körettel kért haltepertőt rántott hagymakarikával (1800+450), 

filézett pontyhalászlevet (1950), csészében felszolgált halbelsőséget (1600), 

szegedi módra készült pontyot (1600 + köret),

 roston sült fogast (2450 a normál adag, mi kicsit kértünk, ami 1000 ft volt + köret) roston sült zöldségekkel (700), 

juhtúrós puliszkát (700)

és  „lerniben pirított házi túrós csuszát tepertővel” (1300)

A fogas és a halászlé finom volt, a lébe főzött hal kifogástalan, a halbelsőségben túltengett a szétesett ikra, a haltej főhetett volna még egy kicsit, de azért így is szerettük, a haltepertőt szeplősítő, használt olajban sütötték meg, az alapanyag egyébként jó volt, Remoulade mártásból ettünk már meggyőzőbbet, a sült krumpli nem volt mirelit, viszont szottyadtnak bizonyult, akárcsak a roston sült zöldség, mely a krumplival ellentétben nem volt élvezhetetlen, a rizs jó volt, a párolt zöldség korrekt, sem a puliszkában, sem a puliszkán nem leltük a juhtúrót, a túrós csusza tésztája kissé túlfőtt, de azért szerettük a kis piros  lábaskában való felszolgálást és a bőséges adagot különösen.

Volt már jobb élményünk Frank Sándor éttermeiben, de rosszabb is. Ez most ilyenre sikerült, ahogy néztem, a társaság alapvetően meg volt elégedve a hiányosságok dacára. Kicsivel több odafigyelés a konyhán sokat javítana a színvonalon.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát a Demokratának küldtem el.

A Szegedi Halászcsárdában 2013. április 6.-án jártunk.

Taiwan étterem (Gyáli út 3./b)

A minap elhatároztuk, hogy elmegyünk a főváros legjobbnak mondott kínai éttermébe, a 12 Gault Millau pontos Milky Waybe, amit több ínyenc barátunk is felettébb ajánlott. Asztalfoglalási kísérletünk alkalmával derült ki, hogy az étterem bizony fél éve bezárt. Wang mester éttermeiben már jártunk, mint ahogy a Nefritben is, némi világhálós kutakodás után egyértelmű volt a döntés: a Taiwanba megyünk.

 Itt kedvesen fogadtak, hatunknak lefoglaltak egy nyolc fős, impozáns, meghitt szeparét, forgótáblás asztallal. Ami rögtön feltűnt, de nem okozott meglepetést, hiszen erről olvastunk különböző fórumokon, hogy a vendégkör nem kis részben távolkeletiekből áll, ami jelentősen növelte bizodalmunkat a hely hitelességében. Az étlap igen széles, az ember nem hinné el, hogy ennyi ételt lehet frissen felszolgálni, mint kiderült, lehet. Akinek nem sok pénz csörög vagy zizeg a zsebében, az sem marad éhen, az 1000 forint alatti doméniumban is találhat több fogást, de aki meg tudja magának engedni, válogathat a 3000 és 5000 forint közötti ársávban vagy akár a felett a tengerben élő különlegességek közül, beleértve az élő homárt s az akváriumban sorsukat váró egyéb élő halakat vagy a Belgiumból importált friss osztrigát. Értékeltük, hogy ital címszó alatt nem törekednek megvágni a vendégeket, mint oly sok helyen, alig több mint 200 forintért többféle tea kapható, mi jázmin- (210) és krizantémteát (240) kértünk, a Stella korsója (4 dl) 540 ft, a presszó 300 ft.

Igyekeztünk az elérhető árú különlegességekből válogatni, hatan közel húszféle ételt ettünk, mindenki kóstolt mindenből, erre jó a forgótárcsás asztal, igazi kulináris orgiában volt részünk. A dim sumokok (rákos, zöldséges (3 db 840) és gombás-rákos) igen jók voltak, nagyon szerettük a korianderes kacsát (1680),

a hozzá kért zöldséges sült rizset (700), 

a csípős fűszeres algasalátát (1680), 

különleges és izgalmas volt a korianderes marhaín (1380),

a csípős csirkeláb (1670), 

a csípős sertéspacalsaláta (1380), 

a csavart sertésfül (1090), 

hozta a megszokott formáját a kim chi (885), 

a bambuszleves (520) 

és a kínai gombás csirkeleves (670) 

a száraz pirított csirkeszárny (1590) 

és az üvegtésztasaláta (720).

Ettünk a műfajban izgalmasabbat, de azért ütötték a mércét a desszertek (sárgakrémes kosár, 4 db, 980 ft, édes rizsgombóc, 860 ft)

s a tavaszi tekercs (780) is. Ételeink jó ütemben érkeztek, felszolgálónk kedves volt, kommunikatív, jól reagáló. Ritka kellemes élmény volt a Taiwan már várjuk, hogy mikor sikerült eljutni a Hong Kong nevű testvérétterembe.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát a Demokratának küldtem el.

A Taiwan étteremben 2013. április 7-én voltunk.

Könyv és bor

Az erdélyi magyar szórvány helyzete annyira aggasztó, hogy e kérdés megoldására már egészen extrém javaslatok is születtek, egészen magas helyen, elég csak a Nemzetstratégiai Intézet igazgatójának, Szász Jenőnek a szórvány módszeres áttelepítésére vonatkozó javaslatára gondolni. Tény és való, az asszimiláció nem látszik csökkeni, még a református templomokban is elsöprően több a vegyes házasság, mint a magyar-magyar házasság, elharapózó jelenség magyar családokban sokfelé, hogy románul beszélnek a gyermekkel, hogy ”jobban érvényesüljön”, arról nem szólva, hogy ugyanezen megfontolásból hányan adják gyermekeiket román iskolába.

Nem mernék arra vállalkozni, hogy e mega-jelenség ellen hatékony stratégiát vázoljak fel. Az viszont könnyebb feladat, hogy olyan intézményeket hozzunk létre, népszerűsítsünk és éltessünk, melyek hatásukban befele, a közösség fele irányulnak, melyek összehozzák a magyarokat, találkozási pontokat teremtenek. Ilyen a táncház, a különböző ismeretterjesztő előadások vagy a magyar kultúr-kocsmák, ahol nemcsak az etanol különböző koncentrációjú és különböző kísérőanyagokkal ellátott oldatait szívhatjuk magunkba, hanem irodalmi, esztétikai, történelmi kiselődások szellemét is. Kolozsváron igen kellemes élményünk volt, hogy amikor az utcáról, ahol bizony kevés magyar szót hall az ember egy átlagos napon, bementünk a helyiek által jól ismert „magyar kocsmákba”, s rögtön megváltozott a közérzetünk.

Lehet morogni, egyébként joggal, hogy a füstöt csíkokba vághatjuk e helyeken, de hát addig, amíg az állami döntnökök a cigaretta-lobbi érdekeit szolgálva nem lépnek fel határozottan a nemdohányzók védelmében, addig a kocsmatulajdonosok a kisebb ellenállás mentén fognak haladni, s a dohányzók hangossága fog győzedelmeskedni nemdohányzók benyugvásától kísérve. Van, aki szerint a kocsma az alkoholizmus terjesztője, no de itt már idézhetünk egy klasszikust, Hamvas Bélát, aki szerint a kocsma civilizációnk egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb mint például a parlament, hiszen az egyikben a sebeket osztják, a másikban meg gyógyítják.

Aradon, ahol a nemrégiben táncház is indult, két lelkes jóbarát, Bálint Zoltán 

és Schmak András magyar kultúrkocsmát, könyvárusítással és borforgalmazással is foglalkozó borozót alapít. A történet a kilencvenes évek első feléig nyúlik vissza, amikoris Aradon létrejött a Tulipán könyvesbolt mely úgy, ahogy, de működött napjainkig, amikor már a könyvek iránti gyér érdeklődés miatt egyszerűen finanszírozhatatlan volt. (A gyér érdeklődésnek oka egyrészt a magyarság számbeli csökkenése, az általános elfordulás az igényes kultúrától s végül, de nem utolsó sorban a nyomtatott könyvek térvesztése az online irodalommal szemben. Egyszóval nem a működtetők igyekezetén múlt a paradigmaváltás szükségessége). A helység átalakítása borszaküzletté, borozóvá folyamatban van, de az első nyilvánosan meghirdetett kóstolót már megtartották, Bálint Zoltán, a Tulipán könyvesbolt tulajdonosa és a kultúrkocsma egyik alapítója, egyben Balla Géza pincészetének főmunkatársa is, így ő mutatta be a hajdani híres magyar borvidéknek, Ménesnek hét kiemelkedő borát.

A borok mellé Fekete Attila élesdi szarvasgombavadász kínált szarvasgomba-aromával készült, szarvasgombát is tartalmazó olasz termékeket bemutató falatkákat, illetve egy saját „vadászatainak” során gyűjtött gombával készült egyszerű és nagyszerű vajas-szarvasgombás falatot. Az érdeklődés impozáns volt, a hajdani könyvesbolt megtelt a bor iránt érdeklődő magyar emberekkel.

Jó esély van rá, hogy a következő, március 28-án megrendezett kóstoló is hasonló sikerű legyen, annál is inkább, hogy a szomolyai Vámos Attila, a már életében legendává vált Kaló Imrének jó barátja és tanítványa fog bemutatni nem kevesebb, mint 16 terroir-bort. 

Sok sikert e nemes kezdeményezéshez!

A „könyv és bor” jelszónál jobbat, szebbet, vonzóbbat nehéz kitalálni… 

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg.