Szeretjük-e a Michelin csillagokat s a Gault Millau pontokat vagy sem, egyetértünk-e
az egyes éttermek besorolásával vagy sem, ténykérdés, hogy e független kalauzok
előrébb viszik a gasztronómiát és jó orientációs pontokat adnak a gasztronómia
iránt komolyan érdeklődőknek s a laikusoknak egyaránt. Magyarországon e két
nemzetközi jelentőségű kiadvány mellett évek óta megjelenik a Dining Guide nevű
étteremkalauz is, mely ugyan nem annyira részletes és igényes, mint a Gault
Millau, de nagyjából hasonló következtetésekre jut az éttermek rangsorolását
illetően.
Elképzelhető, hogy mint az étterem-felfedezést több mint húsz éve hobbi-szinten
űző ínyenc, mekkora érdeklődéssel olvastam a Dining Guide honlapján a Romániával
foglalkozó bejegyzést. Három nagyváros népszerűbb helyeit veszi számba az írás,
Bukaresttel kezdi, Kolozsvárral folytatja, majd Temesvárral fejezi be. Kolozsvár
vonatkozásában említést nyer a Kaja tanya, a Spritz, a Bulgakov, majd
kiemelésre kerül két hely: “amikor már
elegünk lett a hagyományból és valami különlegesre, kifinomultabb ízekre
vágyunk, a Napoca utcában az olasz ételeket kínáló Baracca éttermet keressük,
illetve szintén az Inocentiu Micu Klein utcában egy gyönyörű, közel 250 éves
épületben a VIA-t.”
A Baracca még várat magára, de a Via-ba, melyről más, részben világhálós
forrásokból is pozitív referenciáim voltak, sikerült végre eljutni. Az első
probléma, hogy nincs magyar étlap és a pincérek sem kommunikálnak magyarul, ami
pedig Kolozsváron elvárható volna. Második, hogy felszolgálónk megmaradt a
hideg és kötelező udvariasságnál, de még e normákat is áthágta, amikor jeleztük,
hogy feladnánk a rendelést, ő pedig nem reagált semmit, térült-fordult, majd
amikor visszatért a mi termünkbe és kérdőn néztünk rá, akkor mondta, hogy
mindjárt jön, s még elment ezt-azt intézni, majd kisvártatva megjelent. A
rendelés feladása után tíz percbe tellett, míg söreinkhez jutottunk és negyven percbe,
hogy az ételeket is megkapjuk. A borlap impozáns, de nem lehet nem
szándékosságot látni abban, hogy magyar borok egyáltalán nincsenek rajta.
Érdekes, hogy míg három michelin csillagos éttermeknek nemcsak a borlapján, de
a hely legjobb fogásait integráló ún. „tasting menűjében” is találunk tokaji
borokat, addig egy kolozsvári ínyenc étterem, mely sokkal könnyebben és
olcsóbban szerezhetné be e kivételes borvidék borait, nem tartja fontosnak a
világ legjobb desszertborainak kínálását.
Eddig a problémacsokor, most végre írhatunk jókat is. Végig kellemes blues
zene szólt, annyit ültünk, hogy az anyag (cd?, mp3?) fordult egyet, holott ma
már nem lenne nagyobb probléma egy olyan válogatást készíteni, mely akár
hetekig tartson számismétlés nélkül, no de soha nagyobb baj ne legyen, mint az,
hogy többször kell meghallgatni a legendás Yardbirds legjobb számait. A belső
tér kiképezése vonzó, egy régi, fapadlós, belső boltíves házban működik a
vendéglő, portája szerény, puritán, látszik, hogy itt nem a reklámmal akarnak
hódítani, hanem inkább az étel minőségével.
Az ételek egyig túlmutatnak az erdélyi átlagteljesítményen. Az alapanyagok
frissek, elkészítésük kíméletes, helyenként kreatív. A mediterrán hallevesben
friss és finom a lazac és a rák, a kagyló mirelit-forrású, de nem élvezhetetlen.
Hogy a hőkezelés hibája vagy az alapanyagé, nem tudom, de tény, hogy olyan
érzése volt az embernek, mintha ipari paradicsomléből főzték volna a levest,
friss paradicsomból sokkal meggyőzőbbeket is ettünk (s főztünk) már.
Mindazonáltal tény, hogy jelen formájában is átlag feletti produkcióról volt
szó. Hasonló volt a helyzet a csirkés tortilla-val, mely jó volt ugyan, de a
mellé adott mártás érdektelen, a fettucinevel tálalt húsérmékkel, sem volt
rossz, de nem is nevezném átütőnek. A
második kör több kulináris izgalmat hozott. A töltött tintahal és rák
kompozíciója friss és jóízű volt, bár a tintahalat lehetett volna póréhagymánál
izgalmasabb töltelékkel feladni. A desszertfront erős, nem emlékszem, hogy
Erdély-szerte bárhol ettem volna ilyen finom Creme Brullée-t, de megkockáztatnám,
hogy másutt sem ettem jobbat. Amit a műfaj nyújtani tud, azt itt megkaptuk. A
banánnal és karemell-mártással körített csokoládétorta is ütötte a mércét.
Összességében nagyjából azt kaptuk, amit vártunk. A kiszolgálás jócskán
javítható, a dizájn megnyerő, mind a beltér, mind a tálalás vonatkozásában, a
konyha átlag feletti, de még van hová fejlődjön. Nem leszünk törzsvendégek, de
lebeszélni sem akarunk senkit a Via meglátogatásáról.
Dorozsmai Endre
A Via étteremben 2013. 04. 20.-án jártunk.
Szerettem volna képeket is feltenni, de nem sikerült sokadszori próbálkozásra sem, nem tudom, miért.
A Via étteremben 2013. 04. 20.-án jártunk.
Szerettem volna képeket is feltenni, de nem sikerült sokadszori próbálkozásra sem, nem tudom, miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése