Rózsakert vendéglő (Domaszék, Deák Ferenc u 31.)

A Szeged környéki tanyavilágból nőtt ki fokozatosan a ma szépen fejlődő nagyközség, Domaszék, melynek egyik nevezetessége a Baját Szegeddel összekötő főút mellett fekvő Rózsakert vendéglő. 

Nagy befogadóképesség, tágas terek,

  kellemes terasz 

jellemzi a vendéglőt, melyet vélhető, hogy elsősorban a rendezvények tartanak el. Erre nem a kínálat és a minőség engedett következtetni, hanem az, hogy elég gyér volt látogatottság ottjártunkkor. A Rózsakert a „klasszikus” műfajon belül a jobbak közül való. Nem azt mondom, hogy nem lehet fogást találni rajta (a kapros tartármártásban áprilisban igazán lehet friss és nem szárított kapor, lehetne kicsivel többet adni belőle, a sült krumpli esetében is előnyben részesíteném a frissen pucoltat a mirelittel szemben), de azt igen, hogy nagyvonalakban igencsak rendben van a hely.

Gigantikus adagokat kaptunk korrekt áron: ketten osztoztunk egy adag filézett pontyhalászlén s egy adag makói haltepertőn s alig tudtuk elrámolni a felszolgált étkeket. A haltepertő kitűnő volt, a sült hagyma ropogós, ahogy annak lenni kell, a halászlé pedig a legjobbak egyike volt, amit valaha ettünk. 

A kiszolgálás is a tökéletességet súrolta, udvarias volt és gyors, pincérünk kiváló érzékkel találta meg az egyensúlyt a személyesség és hivatalosság között. Számon fogjuk tartani a helyet, annál is inkább, hogy évente legalább egyszer mégiscsak elautózik erre a zene- és borszerető délalföldi ember a Paksi Gasztroblues fesztivál idején.

(Eddig a szöveg, amit a Demokratának adtam le 2007. április 7-én.)

 S lőn. A Rózsakertbe azóta is visszajárunk, a halászlé maradt a sztár. Hadd illesszek ide egy kis sztorit is. A Nyugati Jelen hasábjain olvastam pár éve egy mifelénk, meg nem mondom már, melyik városban, talán Pécskán megrendezett halászléversenyről, melyet Zsombolya magyar polgármestere, Kaba Gábor nyert meg. Amikor megkérdezték tőle, hogy hol tanult ilyen jó halászlevet készíteni, akkor elmondta, hogy Csiszár Istvánnál. Elég lassan esett a tantusz, hogy honnan is ismerős Csiszár István neve. Hát a Rózsakert vendéglőből, melynek ő a séfje és tulajdonosa.

Az évek során több kedves ismerősömet, családtagomat is elvittem a Rózsakertbe, kifejezetten azokat, akik egy igazán jó halászlevet akartak enni. Mert igazság szerint azóta sem ettem jobbat a szegedi műfajban. A lé friss ízhatású, a halhús kifogástalan, a produkció üde és visszatérésre csábító. Igen jó volt még a szegediesen elkészített ponty paprikás mártással és túrós csuszával, amit talán öreg halász kedvence vagy valami hasonló fantázianév alatt kínálnak. 

Sajnos más ételek megvalósítási szintje a gyenge és a jó közepes között mozog, előszeretettel használnak kényelmi termékeket, konzervet, mirelitárut, és sajnos több ízben is kaptunk harcsa helyett pangasiust, ami egyszerűen megbocsáthatatlan. Mindazonáltal a halászlé miatt betérünk még.

Dorozsmai Endre

Zila Kávéház és étterem (XVIII ker., Üllői út 452.)

Vannak igazi külvárosi legendák. Olyan helyek, melyek leginkább úgy bővítik vendégkörüket, hogy az ott jártak továbbadják pozitív tapasztalatukat. Ide sorolható többek között a Külvárosi Kávéház, a Víg Kalmár, a Tortuga s persze vizsgálódásunk tárgya, a Zila kávéház, étterem és cukrászda a XVIII. kerületben. (Nem tévesztendő össze a kőbányai Zila vendéglővel, mely honlapja alapján szintén barátságosnak tűnik.)

Zila néven igen komoly komplexumot találunk a megadott cím alatt. Szépen felújított régi épületben több, szebbnél szebb teremben megannyi pincér sürgölődik, a sütemények hívogatóak és barátságos árfekvésűek, az étlap csábító, a kiszolgálás gyors, az ízek is többnyire el vannak találva. A borokat a Bortársaság válogatta össze jó érzékkel, és az autóval érkezők sem kénytelenek valami kóla-borzalmat inni, mert választhatnak a Méhes-mézes cég szörpjei közül. 

Két személyes haltálat kértünk, volt rajta hirtelen sült lazac és harcsa, rántott fogas, ráknyárs és tenger gyümölcsei-koktél, vadrizzsel és párolt zöldségekkel körítve. A lazacot és harcsát kissé kiszárították, de még a tűréshatáron belül maradt, a fogas tökéletesre sikeredett, a rák szintén, a tenger gyümölcsei koktélból kihagytam volna a préselt műrákot meg a kagylóhéj-törmeléket. A tartásmártás lehetett volna tényleg tartár s nem majonéz, az asztalon is a virág természetes és nem mű. A kiszolgálás meg egy fokkal kedvesebb, mosolygósabb és személyesebb. 

No de ne legyünk telhetetlenek. A Zila kávéház így is remek hely. S hogy el ne felejtsük: szerettük a záróakkordként megrendelt áfonyás máktortát s rajongtunk a vele együtt érkező tokaji aszúszeletért.

Dorozsmai Endre

A szöveget 2008. januárjában írtam a Demokratának, akkortájt minden bizonnyal meg is jelent.

A Zila Kávéházban első ízben 2008. január 27-én jártunk. Azóta megfordultunk itt többször is, szinte évente. A színvonal változó, de nem megy egy bizonyos szint alá. A Zila a mai magyar vendéglátás fősodrán belül jó tippnek számít.

Tovább információk:
www.zilakavehaz.hu/‎ 

Apor pizzázó (Tusnádfürdő, Városközpont)

 Ha július, akkor Tusnádfürdő, sőt Tusványos. S nemcsak politikai értelemben. Egy hét tusnádi tartózkodás kiváló alkalom feltérképezni az üdülőhelység új vendéglátóipari egységeit s esetleg ”ellenőrizni” a régiek szinttartását. S kiderül, hogy a Mókus pont olyan kopott, mint volt, hogy három pincérből kettő nem tud magyarul, hogy összekeverik a rendeléseket, hogy az Olt sem változott csak új helyen működik, s továbbra is hihetetlenül lassan hozzák ki a korrekt-közepes étkeket, s az is, hogy otthon is lehet nagyon jó rántottát sütni erdei gombákkal fűszerezve. Végül pedig felfedezzük, hogy nyílt egy vadonatúj hely, mely a közeli Apor toronyról kapta nevét.

 Az Apor hangulatos kis pizzázó, érezhetően arra épít, hogy ebben a műfajban nincs konkurens, márpedig az ifjúság körében sláger a pizza, mely alighanem az európai ember által kulturálisan befolyásolt világszegmens (igazságtalan és baloldali ihletettségű megnevezéssel: „civilizált világ”) legnépszerűbb étele.

Pácolt fabútorok, fapadló, krémszínek és a régi Tusnád hangulatos fotói uralják a hely atmoszféráját, no meg persze a pizza-illat. 

Erősen helytelenítjük, hogy a három helység közül egy sincs fenntartva a nemdohányzók részére. Ez egyébként általános székely probléma, ami viszont nem menti az Apor felelőseit. A kiszolgálás kedves, közvetlen, a pizza ízletes. Pizzán kívül még salátákat valamint háromféle spagettit választhattunk volna. A két helyi sör éppen kifogyott, így egy nemzetközi márka mellett döntöttünk, a borválasztékot lehetne erősíteni. Szeretnivaló hely az Apor, először voltunk ott, de nem utoljára.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült valamikor a kétezertízes években, de alapvetően ma is aktuális. Sajnos a szegényes borkínálat tekintetében is, pedig azóta bőven lett volna lehetőség nyitni a magyar - de legalább a minőségi - borok irányában. A nemdohányzók védelmének ügyében nem tudom, léptek-e azóta.

Manna (Palota út 17)

A Mannának igen jó híre van szakmai körökben (is), így nem csoda, hogy nagy várakozással néztem elébe a rég tervezett látogatásnak. A Manna valóban jó hely. Lenyűgöző a kilátás a budai vár oldalából, az Alagút tetejéről, diszkrét élő jazz szól (egy csinos énekesnő produkciója gépi aláfestéssel), a kiszolgálás első osztályú, egyszerűen kifogástalan. A beltér barátságos, elegáns, az étlap rendkívül izgalmas. Rendeltünk előételnek Szent Jakab kagylót,

kecskesajtsalátát pirított libamájcsíkokkal, 

egyikünk pedig formabontó módon desszertet rendelt hideg előételnek, konkrétan diófelfújtat citromhabcsókban. 

Főételként lazac-steaket ettünk bearni mártással, spenótos rétessel 

és két féle olasz tésztát, 

desszertnek pedig csokimousse-t 

és Trüffel felfújtat.

A Mannában tudnak főzni. Hiba nem volt semmiben, amit kaptunk. (Legfeljebb a kecskesajtsalátát neveztem volna inkább úgy, hogy „libamáj salátaágyon kecskesajt-csíkokkal”, de ez tulajdonképpen a vendég javára való tévedés volt: a remekül elkészített libamáj mennyiségét aligha fogja kifogásolni bárki.) Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy számomra a katarzis elmaradt. Valami pluszt szerettem volna ízekben és tálalásban, valami váratlant, valami sodró erejűt. 

A Mannában egyébként nem követik a mai találási fő irányt és a teljes egyszerűségre törekednek, ez van, akinek tetszik, van akinek nem. Jómagam a találás rafinériáját nagyon sokra tartom és kifejezetten igénylem. Egy biztos: a fentiektől függetlenül a Manna a legjobb helyek közé tartozik.

Dorozsmai Endre

A Manna étteremben 2007. március 22.-én  jártunk,

a szöveget 2007 április 4.én küldtem el a Demokratának.

A Manna továbbra is a jobbak közé tartozik, bár nincs benne a sztárolt éttermek TOP50-ében.

Algyői Halászcsárda (Algyő, Vásárhelyi út 53.)

Az Algyői Halászcsárdára hónapokkal ezelőtt a Torkos Csütörtöki akcióban részt vevő vendéglők listáját böngészve akadtam rá. Algyő egy kis falu a Szegedről Hódmezővásárhely felé vezető út jobb oldalán, melynek alighanem egyik fő nevezetessége épp a halászcsárda. 

Bemelegítőnek rendeltünk egy halbelsőséggel ellátott, szögedi halászlevet ketten, két tányérral, ami nem volt eltúlzott adag, mint Szegeden és vonzáskörzetében nem ritkán, viszont a célnak épp megfelelt. Ráadásul állagra, ízre, zamatra remek volt. El tudtam volna képzelni benne valamivel kevesebb sót, de úgy látszik bele kell nyugodni, hogy a halászlé rajongók vélhetően sósabban esznek, mint mi, mert szinte mindenütt azonos és némiképp túlzott eme fogás a sótartalma. Második és harmadik látogatásunk alkalmával rendben volt a sótartalom is, nem véletlen, hogy az egyik Alexandra Kalauz, ha jól emlékszem a 2008-as kiemeli a helyet a halászlé vonatkozásában.

Kecsegét szerettünk volna enni, de az éppen kifogyott, úgyhogy végül egy két személyes haltál mellett döntöttünk (rajta ponty, keszeg, harcsa, fogas) mely lehetett volna fantáziadúsabb is. Minden rántva volt, leszámítva a keszeget, amit hagyományosan paprikás lisztbe forgattak s jó hosszan sütöttek. Pincérünkről lerítt, hogy nincs teljesen meggyőződve a saját maga által állítottakról, amikor a halak beazonosítására kértük, távozta után inkább magunk próbáltuk a halak kilétét felfedni, íz, esztétika és szálkatartalom alapján.

Az adag ismét elmaradt a szokásos két személyes tálak volumenétől, a fogasszelet szimbolikusnak is alig volt mondható, de azért nem maradtunk éhen. Sőt, egész jót ettünk, egész jó áron. A cigányzenekar meg akkor kezdett muzsikálni, amikor távoztunk, ami egyikünknek megkönnyebbülést, másikunknak csalódást okozott. Nem rossz hely az algyői halászcsárda, egy próbálkozást mindenképpen megér.

 

Dorozsmai Endre

A szöveg 2008-ban született, közvetlenül első látogatásunk után. Később még két ízben is megfordultam itt, végkövetkeztetés, hogy halászlében igen erős a hely, a haltál minősége változó. Második alkalommal ugyanez a fogás egészen jó volt. Harmadjára meg mást ettünk, de a haltepertőt, amit ropogósra sütnek vékonyan irdalt pontykockákból, akkor sem hagytuk ki. A maga nemében szerethető, kopottas, fősodratú halászcsárda.

Székely Fogadó (Tusnádfürdő, Fő út)

Mindent a maga helyi értékén kell elbírálni. Már többször szóltam arról, hogy az erdélyi vendéglők alighanem egytől-egyig elvéreznének, ha anyaországi, horribile dictu  michelin-szabta nemzetközi mércével mérnénk őket. Viszont tudomásul véve az általános gyenge pontokat (kimért bor nincs, a borok ételek harmonizálásáról, felszolgálási hőmérsékletről fogalma sincs senkinek, a várakozási idő hosszabb a megszokottnál, kreativitás nulla, szezonalitással sem találkoztam még) nagyon kellemes időt lehet eltölteni egy-egy rusztikus székely vendéglőben.

A tusnádfürdői nyári tábor ínyenc közönsége általában a helység frissen megválasztott polgármesterének „Székely Fogadó” nevű vendéglőjét tartja a legjobb helynek lokális viszonylatban. 

Gyönyörű kerthelyiség, maga az épület is szívet melengető a formavilágával, ízléses belső térkiképezés, kedves kiszolgálás. Az étlap nem túl hosszú, s alapvetően a megszokott ízeket ígéri. A gulyásleves jóízű, persze kevésbé paprikadominált, mint ahogy az alföldön megszoktuk, 

de nem is színtelen, mint a Székelyföldön oly sokszor. A pacalleves hozza formáját, 

a töltött káposzta 

s a Székely tál szintén (rajta vaslapon sült tarja, gigantikus kakastaréj, ipari sült kolbász, kockára vágott sült burgonya, s ami feldobja az egészet: nyers paradicsom, lilahagymakarikák és két szép székely juhtúrókarika, ami leginkább a Felvidékről ismert brindzára emlékeztet.) 

Külön említést érdemel, hogy két kiemelkedő magyar borász, Balla Géza és Tiffán Zsolt boraiból is lehet válogatni. A rizling melegen érkezik, de megegyezünk, hogy beteszik hűlni, amíg az ételre várakozunk. A bor el is érte a megfelelő hőmérsékletet, amíg egy óra alatt elkészült a második fogás. Soknak tűnhet, de hát az internetes beszámolók szerint ez a Molnár B. Tamásék Vendéglőkalauza által legjobb magyar vendéglőnek  kikiáltott Csalogány26-ban is előfordult teltházkor. 

Tény, ami tény a Székely Fogadóban is több kisebb társaság várt asztalra ottjártunkkor. Valamit tudhatnak: a vendégek is, a vendéglősök is.

Dorozsmai Endre

A szöveg 2008-ban készült a Demokrata számára. Idén javaslatunk alapján egy kisebb társaság itt ebédelt, az ételre nem panaszkodtak, de arra igen, hogy másfél órát kellett várniuk az ételre, ami tűrhetetlen. Tudni lehet előre, hogy a tusványosi tábor idején nagy forgalom várható, tessék rá felkészülni, vagy tájékoztatni minden vendéget, hogy extrém magas a várakozási idő.

Papa Razzi (Gyöngyös, Fő tér 8.)

A vidéki vendéglőket több osztályba sorolhatjuk. Vannak mindenekelőtt a közepes, korrekt ár-érték viszonyt felmutató helyek, melyeknek akadnak csúcsaik, de benne maradnak a klasszikus sablonban, a variálás többnyire abban áll náluk, hogy mivel töltik a göngyölt rántott húst vagy adnak-e köretnek tócsnit hasábburgonya/rizs/petrezselymes krumpli helyett. Ezek a legtöbb esetben szeretetre méltó vendéglátó kisüzemek, ahonnan az ember elégedetten távozik, ha (egyébként teljesen indokolatlanul) nem vár ínyenckonyhát fillérekért. 

Utána következnek azok a helyek, melyek igyekeznek árban utolérni a fővárost, de ezt a szolgáltatással nem ellensúlyozzák.

Végül pedig van néhány kiemelkedő étterem, melyek fővárosi vagy azt akár leköröző szinten nyújtanak igencsak tisztességes árviszonyok mellett kifogástalan szolgáltatást.

Ezekhez közelít a gyöngyösi Papa Razzi étterem, mely a mediterrán konyha különlegességeit kínálja Mátrai borvidék központjában. (A borvidék legjelentősebb borfalujából, a Gyöngyöstől kőhajításnyira fekvő Gyöngyöstarjánból – itt munkálkodnak a Ludányiak, Németh Attila, Szőke Mátyás, Benedekék, Kiss Balázs s elnézést azoktól, akik kimaradtak – visszafele jövet kifejezetten ajánlatos itt megpihenni.)

Leültünk a fából ácsolt, ízléses és tágas teraszon 

s némi tűnődés után úgy döntöttünk, hogy a legkedvezőbb ajánlatot tesszük magunkévá. (Az egyszerűbb húsételek – csirke, pulyka, sertés - köretet is beleszámolva 1500-1600 ft körül mozogtak, ami mellesleg rendben van, viszont a tészták, pizzák 1000 alatt (!)) s rendeltünk gnocchit gorgonzola-mártással és spenóttal 

valamint egy padlizsánt, cukkinit, gombát, hagymát, paradicsomot és erőspaprikát integráló pizzát. 

A pizza mellé kérésre kiváló minőségű extra szűz olivaolajat kaptunk. Az ételek is kitűnőek voltak, és mennyiség ügyében sem érhette szó a ház elejét. Kipróbáltuk volna Zuppa Ingleset s a Pannacottat is, de kinéztünk egy cukrászdát korábban, így a desszertekről nem számolhatunk be.

A számla (relatíve) lassabban jött, mint az étel, de ezt kompenzálta a főúr kedvessége: mikor megdicsértük az étkeket, kiemelve, hogy a gnocchi nem előregyártott, sablonos volt, elmondta, hogy szicíliai szakácsuk van, akivel még a magyar nyelvű kommunikáció sem egyszerű. Ez pedig ugyanvalóst értékelendő dolog, annyi ma a műolasz, gyengécske hely. A Papa Razzi bátran ajánlható városnézőknek, borturistáknak és helyieknek egyaránt.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült 2006 szeptember 14-én.

A Pappa Razzi étteremben 2006. szeptember 10-én voltunk.

A hely nevére a google ad néhány találatot, de hivatalos, működő honlapot nem leltem. Attól még lehet, hogy nem szűnt meg az étterem.

90 C (Szeged, Kelemen utca 2.)

Ez a rovat nem a Michelin-kalauz szempontrendszere szerint működik. Ami nem elhatárolódás a jeles útikalauztól, mely a maga nemében kiváló orientációs pont. De az átlagos vendéglőbe járó polgár – s mi tagadás, én is e csoportba sorolom magam – nemcsak azt veszi figyelembe, ami a tányéron van, hanem a kiszolgálást és a hangulatot is. S meglehet, hogy az lesz akár egy ínyencnek is a törzshelye, ahol az ételfelhozatal és a konyha szaktudása mindössze jó-átlagos, viszont a pincérek kedvesek, a helynek pedig szelleme van.

Jelen vizsgálódásunk tárgya is e kategóriába tartozik. A nemrégiben Szeged belvárosában megnyílt barátságos, családias kisvendéglő beltere bisztró-jellegű, régi időket idéző festmény-reprók, berámázott italreklámok teszik otthonossá a hangulatot. A kiszolgálás udvarias, mosolygós és kedves. Az étlapon nem szerepelnek mellbeverő ételcsodák, ami viszont van, az friss, amit az is mutat, hogy volt étel, ami bizony aznap már kifogyott. Kínálnak pénztárcakímélő áron háromféle napi menüt is.

Mi, amiután az első opciónk, a ma már ritkaságnak számító savanyú szalontüdő elesett, rántott camembert-t ettünk áfonyamártással és hercegnőburgonyával, továbbá pacalpörköltet szegediesen, köret nélkül, friss kenyérrel. A camembert érettsége optimális volt, panírja kellően vastag, hogy ne folyjon ki a megolvadt sajt, a hercegnőburgonya mirelitnek tűnt, de megfelelően volt megsütve. A pacal jó spagetti módjára, kellő merészséggel al dente készült, el is fogyott az utolsó csíkig.

Jó kis hely a 90 C, legközelebb savanyú szalontüdőt eszünk - ha időben érkezünk.

 Dorozsmai Endre

A szöveg a  Demokrata számára készült néhány éve.

A 90 fok tudtommal ma is működik.

Rozsdás Pelikán (Nagymező u 41.)

 Az éttermek értékelésénél tulajdonképpen négy fő szempont egybevetése adja meg az összképet: az atmoszféra, a konyha, az ár-érték arány és végül de nem utolsó sorban emberi dimenzió, ami sajnos a legtöbb vendéglátóipari egység esetében a felszolgálásra korlátozódik. A Rozsdán Pelikánban amellett, hogy semmilyen tekintetben sem emelhetünk kifogást, az utóbbi az, ami miatt már a 17. Kerületi, azonos néven futó egység idején is kialakult egy stabil vendégkör, akik követték a kulináris csodákra képes séfet, Sölét Gyulát a belvárosba is. A hely üzemeltetője ugyanis nemcsak kiváló konyhafőnök, de jut ideje arra is, hogy minden vendéggel külön megbeszélje a menüt, az érdeklődőt beavatja műhelytitkokba, egyszóval a Rozsdás Pelikánban megőrződött az, ami napjainkban már kiveszni látszik a vendéglátóiparból: a vendéglátás személyessége.

Mindemellett csak felsőfokú jelzőkkel illethetjük az ételválasztékot (változatos és izgalmas magyar, thai és mexikói fogások sorjáznak az étlapon, nehéz is volt választani, de ebben is nagy segítséget jelentett a szakavatott vendéglátói tanács), a konyha virtuóz, az ételek esztétikája pedig külön művészi élmény. Ami az ár érték arányt illeti, már az étlap átfutáskor érezhetjük, hogy itt nem egyszer akarják megkopasztani a vendéget, hanem mindenkit visszavárnak. 

Végül hadd szóljunk két szót saját választásainkról: a tárkonyos raguleves (760) 

és a harcsahalászlé (690) 

a műfaj méltó képviselőinek bizonyultak, a zöld korianderrel megszórt csirkés Quesadilla (főételként: 1190) maga volt a tökély, 

a rafináltan fűszerezett déligyümölcsös ráksaláta (1250) pedig egyenesen feledhetetlen. 

Mi több, ezutóbbi új kulináris utakra indítja azt, aki maga is főzőcskézik otthon.

Beszúrás 2013-ban: Meglepve nézem, hogy a szintén itt és ekkor fogyasztott 3 féle dippel ellátott nachos nem került a beszámolóba Pedig az is ütötte a mércét.

Megnyugvással könyveltük el távozásunkkor, hogy az egyik leglátogatottabb internetes fórumon a Rozsdás Pelikánról olvasható lelkendező beszámolók semmit nem túloztak: ez a hely remek, s még az állandóan új utakat kereső felfedezőt is visszatérésre csábítja.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült, 2007-ben.

A Rozsdás Pelikán sajnos elég hamar megszűnt, Sölét Gyuláról azt hallottam, hogy külföldön dolgozik.

A teljesség felé - gondolatok a tállyai Oroszlános borvendéglő kapcsán

Nyaralásunk célpontját az interneten keresgélve akadtunk bele egy kicsiny délolasz turisztikai minta-centrumba, ahol saját nemcsak szállást és ellátást biztosítanak a vendégnek, de biogazdaságot is művelnek a kiemelkedő minőségű és egészséges alapanyagok állandó biztosíthatóságának érdekében.  Magyarországon is egyre többfelé hallani, hogy egyes éttermeknek saját fűszerkertje van, jobb esetben zöldséges kertje is, a minőséget garantáló hús és/vagy halbeszállítók mellett. Egyik legjobb magyarországi séf azt mesélte legutóbbi találkozásunk alkalmából, hogy Erdély fele is kacsingatnak, itt ugyanis sokkal könnyebb megfelelő minőségű, szabadon tartott bárány- és birkahúst beszerezni, mint Belső-Magyarországon.

Midőn a minap Tokajban jártam borász barátaimnál, az Oroszlános vendéglőben ebédeltünk Tállyán (lásd www.oroszlanos.hu), immár másodszor. 

Örömmel tapasztaltuk, hogy gasztronómiailag az utóbbi 3-4 évben mekkorát fejlődött az étterem. Azok az alapelvek, melyeket a 2008-as Kulináris chartában (http://buvosszakacs.blog.hu/2007/07/12/kulinaris_charta) a magyar gasztronómiai  rendszerváltás fáklyavivői rögzítettek, a szezonalitás, a regionalitás, a minőségi alapanyagok és kíméletes technológiák  használatára való törekvés az Oroszlánosban a mindennapok részét képezik. Mindezen túl főznek saját lekvárokat és szörpöket. Kommersz, mindenféle egészségtelen adalékkal telenyomott ipari üdítők nem kaphatóak az étteremben, saját szörpök, békebeli palackos szódavíz, minőségi pálinkák és 20 tokaji pincészet borai viszont igen. Nem véletlen, hogy Eckart Witzigmannt, a ma élő szakácsok egyik legjobbikát tokaji látogatása alkalmából az Oroszlánosba vitték.

A felsorolt erényeken túl az Oroszlánosnak saját birtoka és saját borai is vannak. Ebben a műfajban párját ritkítja, hirtelen csak Horváth József (Ráspi) juthat eszünkbe, akinek hamarabb volt vendéglője, mint pincészete. A fordított felállás nem ritka: a pincészet, ha meg tudja engedni magának anyagilag és a törekvés találkozik a közönségigénnyel, akkor nyit egy vendéglőt. Így tett például Gere Atilla, Bock József, a Wunderlich pincészet mecénása, Kamocsay Ákos (Hilltop Neszmély) s a példák még sorolhatók.

Az Oroszlános borait a talán legigényesebb tállyai pincészet, a Szent Benedek Pincészetnek a borásza, Ádám József készíti, aki remek száraz Furmintokkal és Hárslevelűkkel kápráztatja el a nagyérdeműt. Ami nem jelenti azt, hogy ne készítene jó édes borokat, csak annyit, hogy mi a magunk ételeihez szokásunk szerint száraz borokat ittunk. Favoritunk a Szirmay Kúria sorozat 2007-es száraz Furmintja volt.

A saját borok készítésén kívül még az is igencsak relevánssá teszi az Oroszlános vendéglő méltatását e boros hasábokon, hogy előszeretettel főznek borral, mint a honlap írja: száraz tokaji furminttal párolják a pisztrángot és főzik a vincellér aprópecsenyét, ízesítenek vele hagyma- és raguleveseket, pörkölteket. Édes tokajiban gyümölcsöket posíroznak, desszertek habjába keverik, aszútörköly pálinkában aszúszemeket áztatnak a csokoládétrüffelhez.

Alkonyi László így ír „Tokaj – iránytű borkedvelőknek” című könyvének előszavában: „Tokaj az ötszáz éves harmónia. (…) Tokaj-hegyalját nem a felszínen sarjadzó üzlet, hanem a mélyen gyökerező hit emelte a magasba. Látogassák meg Tokaj-hegyalját! (…) Lássák a szépséget a fények és az árnyékok mögött, a csillogás és a rozsdafoltok alatt! Soha soha ne adják alább a teljességnél.” S hadd tegyük hozzá azt is: a teljesség élményéhez közelíthetnek, ha tokaji kirándulásuk alkalmával ellátogatnak az Oroszlánosba.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg 2011 első felében. Az Oroszlános vendéglőben volt még alkalmam azóta megfordulni, a színvonal nem esett vissza, igaz, nem is emelkedett.

Street food-turné Budapesten, műfajok szerint 1. rész: Hamburger

Már több ízben szóltam e hasábokon az egyre divatosabb, egyre nagyobb teret hódító  „street foodról”, az utcai étkekről, melyek sajnos beleilleszkednek korunk egyik legnegatívabb jelenségének, az állandó rohanásnak a kontextusába. S bármenyire igaz, hogy jobban kellene figyelünk magunkra, egymásra, életmódunkra, környezetünkre, lassítanunk kellene,  a „street food” jelenségnek vannak pozitív vonatkozásai is.

Kezdjem talán a legmeglepőbbel: ha tudjuk hová menjünk, jól választjuk ki célpontunkat, nagyobb esélyünk van friss és egészséges ételhez jutni, mint egy átlagos, fősodratú vendéglőben. Az utcai étkezdék tekintélyes része friss alapanyagokból dolgozik, és az elkészített étel mennyiségét a várható forgalomhoz szabja, így megkímélhetjük magunkat a fagyasztókban „érlelt” savanyú húsoktól, avas halaktól és másodfelhasználású fasírtoktól, hortobágyi palacsintáktól. Másik előny, hogy az utcai étkezés mindenkihez szól, így az árak bárki számára elérhetőek. Végül, ami a hátrány, az az előny is: az ember gyorsan jut hozzá az ételhez, és így időt tud spórolni. Kispénzű turista-szemmel vagy diákzsebbel nézve párszáz forintért még akár kulináris különlegességeket is kaphat az ember például a levesbárokban, legyen szó akár a nemes egyszerűséggel „Levesre” keresztelt, a Kálvin tér tőszomszédságában, a Vámház körúton működő egységről, a kárpátaljai fiatalok által, szintén a belvárosban, az Október 6. utcában működtetett Soup Culture-ről, vagy akár a Street-Toplista élén tanyázó, Kazinczy utcai Bors gasztrobárról, hogy csak azokat említsem, melyeket volt alkalmam kipróbálni.

Merthogy legutóbbi fővárosi kiruccanásaimat többek között arra használtam fel, hogy e rovatban bemutatott Dining Guide kiadványt Street Food-útikalauznak használva minél több „utcai étkezdét” ”leteszteljek”. Beszámolóimat hadd osszam műfajokra.

Ami jelen értekezés tárgyát, a hamburgert illeti, sokan automatikusan azonosítják azt az igénytelen junk fooddal, a Mc Donald’s világával, mely inkább a vegyipar terméke, mint a konyhaművészeté. Holott hamburgert lehet úgy is elkészíteni, hogy az kiállja a legmagasabb elvárások próbáját is. Az említett kiadványban külön fejezet hallgat a „Street food hazai TOP éttermekben” címre, melynek keretében megismerhetjük, elméletben legalábbis a Bock Bisztró Big Bock Beef Burgerét, a Nu bisztró tarja burgerét, továbbá a Gresham palota luxuséttermének és a debreceni Ikonnak a hamburgereit, ami mellett a cikk ajánlja még a Baldaszti, a Knrdy és az ÉS bisztró hamburgerét is. Jelzésértékű, hogy a magyar gasztronómiai forradalom vezéralakja, Molnár B. Tamás is nekifogott, hogy az egyik legjobb magyar séffel, Lithauszki Zsolttal közösen kikísérletezze a „tökéletes hamburgert”, amiről film is készült.

A kiadvány hamburgeres Top Tízéből három helyet sikerült meglátogatni, a Kandalló pubot, a Black Cab Burgert és a Spílert. A Kertész utcai 33. alatti Kandallóban pár hónapja voltunk, ahol többek között hamburgert is rendeltünk, nem tudva még akkor, hogy a pár hónap múlva megjelenő kiadvány e fogást a maga műfajában az ötödik helyre tartja majd méltónak. Különösebb előzetes reklám nélkül is értékeltem a minőségi, az amerikai cukrozott, habosított zsemlékkel köszönőviszonyban nem levő tisztességes házi jellegű bucit és a minőségi belevalókat a húspogácsától a zöldségekig. A Kandalló egyébként nem tipikus street food hely, sőt, épp ellenkezőleg, hangulatos, ügyesen berendezett, igényes pub-foodot, továbbá kézműves borokat és söröket kínáló leülős egység.

Második élményemet már kifejezetten a Dining Guide kiadvány ihlette. Nem messze a tavalyi kalauz által ajánlott kultikus sörözőtől, a Beer-Bier-től, a Mester utca 46. alatt található a modern berendezésű és látványvilágú, a sorok írójának ízlésvilágától távolabb eső Black Cab Burger, mely az említett toplistán a nyolcadik helyen található. Van néhány asztal bent is, kint is, a járdán, a székek nem magasítottak, amit értékeltünk. 

A vendég szeme láttára frissen formázzák és sütik a húspogácsát, a buci „klasszikus” s csak remélni lehet, hogy nincs telenyomva mindenféle vegyszerrel, mint a LIDL-ben kapható késztermék, a majonéz sem tűnt átlag felettinek, házinak meg főleg nem. Összességében élvezhető volt a produkció, de nem leszünk itt törzsvendégek. 

Tizedik helyen végzett a Dining Guide listáján a Zsidai Roy által működtetett (további egységei: Café Pierrot, Magyar 21, És bisztró, Pest-Buda, Baltazár) és Lithauszki Zsolt séf által felügyelt Gozsdu udvarbeli (Király utca 13.) Spíler, 

melyet még februárban látogattunk meg negyedmagammal s teszteltünk le alaposan, rendeltünk ráknyársat, hamburgert és sült kolbászt steak krumplival körítve, valamint kenyérlángost a különféle kézműves sörökön kívül. 

A Spíler felettébb népszerű a fiatalok körében, a zene ennek megfelelő, a hangulat amerikaias, de stílusos és élvezhető, a tömeg esténként hatalmas, asztalhoz is csak szerencsével jutottunk, az árak a színvonalhoz képest barátságosak, az ételek pedig realisták. Nyilván nem lehet összehasonlítani a tömegek gyors kiszolgálására szakosodott Spílert a Zsidai-portfólió elit éttermeivel, mondjuk a Pierrot-val. Más szóval nem csalódtunk, azt kaptuk, amit vártunk, bevett street-food ételeket korrekt szinten elkészítve. Katarzis nem volt, elégedettség igen. A Kandallóhoz hasonlóan a Spíler sem street foodos hely, hanem egy tágas, hatalmas befogadóképességű pub. 

Hadd illesszünk ide egy saját ambícióból a külső csalogató dizájn hatására meglátogatott egységet, melybe csak úgy beleütköztünk. Ez a Hercegprímás utca 4. alatti Jack’s Burgert, mely teljesítménye alapján beleférne a Top Tízbe. Ha képesek vagyunk eltekinteni attól, hogy az amerikai popkultúra zenében, mentalitásban, film-„művészetben” és gasztronómiában egyaránt messze nagyobb súllyal van jelen a Kárpát medencében, mint kellene, akkor a Jack’s Burger egy kifejezetten tetszetős, élvezhető hely: nyers tégla falak, pácolt fából készült bátorok (sajnos magasított székek vannak bent is és a teraszon is), látványkonyha, frissen készült, az átlagnál lényegesen magasabb szinten megvalósított street food ételek (hamburger, fish and chips, sült kolbász, stb.), és végre: élvezhető zene, mely stílusosan country- és néger blues klasszikusokból áll össze, de a brit blues boom s a legendás Cream zenekar is belefér a repertoárba. A sült kolbász ízletes volt és házi jellegű, adnak „csórékolbászt” is, ahogy Székelyföldön nevezik a miccset, de ez csak formára hasonlít egy kicsit az ikonikus bukaresti eredetű street foodhoz, „vakon tesztelve” kolbásznak saccolná az ember, annak is nevezik. A sült krumpli mirelitnek tűnik, de jobbacskának, megfelelően is sütötték meg s a hamburger is rendben találtatott minden szempontból. 

Végül említésre érdemes az Akácfa utca 24 alatti Pig 37 Blitz-Grill, mely a legkellemesebb élményem volt a hamburger műfajban. Ide az egyik legjobb magyar pékség, a Marmorstein szállítja a bucit, a hús itt is rendeléskor sütik a vendég szeme láttára, a parányi helységben az egyik tulajdonos tüsténkedett, név szerint György Gábor, akinek egységét a „Street arcok” rovatból ismertük, a hamburger Top Tízbe (szerintünk méltatlanul) nem került bele. 

Zárszóként annyit: ha hétvégén vágunk neki a „street food”-turnénak, akkor vagy válasszunk olyan környéket, ahol egyik hely veri le a másikat, mint amilyen a Gozsdu udvar vagy a Kazinczy utca, ebben az esetben nem is kell előzetes útiterv, a logo, a külső dizájn irányíthatja lépteinket, s ha az egyik hely nem nyerte el a tetszésünk, a következő pár lépésnyire van, vagy nézzünk alaposan utána az interneten vagy az említett kalauzban, a nyitva tartásnak, hogy ne érjen frusztráció – a Dining Guide-kiadványban szereplő helyek tekintélyes része vasárnap zárva tart.

 
Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.