Olasz éttermek Temesváron - Massimo pizzéria

Önmagában az, hogy egy etnikai vendéglőnek a világ bármely sarkán, legyen az olasz, spanyol, kínai, vietnámi vagy magyar, a tulajdonosa az adott nemzeti közösséghez tartozik, nem garancia arra, hogy az egy valóban jó étterem, viszont jelentősen növeli az autenticitás esélyét. Lehet, hogy elfogult vagyok az itáliai konyha irányában, de mintha az olaszok által működtetett éttermek jobbak lennének az átlagnál egész Közép-Európában. Ami nem mondható el a kínai vagy vietnámi éttermekről, ahol éppúgy megvan az egyenletes, Gauss görbét idéző szórás (azaz egészen gyenge és nagyon jó éttermek, egy erős középvonal mellett), mint a vendéglátóiparban általában.

Aradon és Temesváron, ahol az olasz tőke a rendszerváltás után igen hamar megjelent, ha az ember tíz-tizenöt éve az átlagnál jobbat akart enni, jóformán csak olasz étterembe mehetett. Jellemzően oda, ahol a tulaj is olasz volt vagy olasz ma is. Persze ezek között is van jelentős színvonal-különbség, minden esetre Temesváron mára megkapaszkodott az élvonalban néhány igencsak kiemelkedő olasz hely. A Caruso a fine diningra fogásokra állt rá, meglehetős sikerrel, a Locanda del Corso elsősorban a tengeri herkentyűkre és az olasz klasszikusokra, például a pizzára, míg a nemrég nyitott Massimo az olasz slágerételekre (legismertebb előételek, pizza, pasta) és a desszertekre. 

(Néhány oldal az egyébként elég hosszú étlapból)

A nemrégiben, a RoVinHud alkalmával volt szerencsém itt enni, s bizton állíthatom, hogy az a pizza-minőség, amit itt produkálnak, veri a közép-európai pizzázók nagy részét, s még Olaszországban is megállná a helyét, nem is akárhogy. A társaság nagy része ezt ette, s cserélgettük is szeleteket. Vékony, roppanós, mégis könnyed tészta, minőségi rávalók, eltalált arányok az alap és a feltét között – így lehet összefoglalni a jó pizza lényegét, amit itt teljes mértékben teljesítettek.

A hely nemrég nyílt, de estére már alig kaptunk asztalt, a tömeg dacára a felszolgálók győzik az iramot, időben érkeztek az ételeink, igaz, az italra valamivel többet kellett várni a szokottnál. Az éttermet egybeépítették egy minőségi cukrászdával, ahol messze átlag feletti, abszolút értékben is kiváló fagylaltokat adnak és kitűnő desszerteket, melyek messze túlmutatnak a bevett olasz desszertkínálaton (a tiramisu, panna cotta, profiterol, zuppa inglese, baba al rum ötösön), egyik jobban néz ki, mint a másik, s kóstolva őket meggyőződéssé érik az emberben gondolat, hogy valamennyit megízleli előbb-utóbb.

Pizzán kívül többféle pubfood-zsánerű fogást kínálnak, piadinákat, frittatakat, szendvicseket, salátákat, továbbá izgalmas klasszikus olasz előételeket: burata-t (sajtkülönlegesség),  carpaccio-t (hártyavékony, nyers bélszínszeletek fűszerezve, jellemzően frissen őrült borssal, olívaolajjal, parmezánnal esetleg kis balzsamecettel) vitello tonnato-t (főtt, vékony borjúszeletek kapribogyós tonhalmártással). A tésztáik alapanyagait az étlap tanúsága szerint Emilia Romagna tartományból hozatják.

Széles a tea-, a kávé- (ez kizárólag Segafredoból készül, tehát ne várjunk „újhullámos”, kávéforradalmi stílust), forrócsokoládé- és limonádé-választék s nem kevés bió gyümölcslevet is kínálnak. A sörválaszték még fejleszthető, egyelőre a Heineken termékek alkotják az amúgy is szűk választék nagyobb részét. A borlap elsősorban olasz tételeket kínál, az árak borsosak, de a szortiment átlag feletti. Hét bort kimérnek pohárra is, ami közel két decit, konkrétan 180 millilitert jelent, az árak ezesetben 16 és 18 lej között mozognak, ami nagyjából budapesti árszínvonalat jelez. A román borokat egy élvonalbeli helyi pincészet, a temesrékasi borvidéken gazdálkodó Petro Vaselo pincészet szállítja, leszámítva a Bendishez tartozó két habzó bort.

Jó hely nyílt Temesvár központjában a hajdani Violetta cukrászda oldalán, jó szívvel lehet ajánlani minden oda látogatónak. S ha valaki nem kapna helyet a túlzsúfoltság miatt, akkor próbálja ki egy hirtelen stílusváltással a szomszédságban szintén nemrég nyitott koreai éttermet.

Dorozsmai Endre

A szöveg  az Erdélyi Napló számára készült.

Töltő (Wesselényi u 31.)

Amikor a gasztronómiai érdeklődésem kibővült a minőségi, túlzás nélkül kézművesnek nevezhető hamburgerek iránti különös affinitással, egy cinizmusra és iróniára egyébként is hajlandó jóbarátom azt mondta: „megéljük, hogy pár év múlva minőségi hot dogokat ajánlasz majd nekünk”. Gúnynak szánta, de a próféta beszélt belőle.

A Töltő, mely lényegében hot dogot kínál, luxuskivitelben, olyan kivételezett hely, ahová közvetlenül nyitás után egyre-másra látogattak el a legnagyobb közösségi oldal tanúsága szerint az olyan vendéglősök és szakácsok is, akik hivatásszerűen kóstolnak s minden jó helyre igyekeznek elmenni.

A Töltőben maguk készítik a kolbászt, amit helyben sütnek meg s ők jegyzik a bucit valamint a fantáziadús és igényes belevalókat is. Összesen ötféle variációt kínálnak, marha-, csirke-, szarvas- és kétféle sertéskolbászt, különböző fűszerezéssel és kiegészítőkkel. 

Egyik bizalomgerjesztőbb a másiknál. Jómagam némi hezitálás után a paprikás chilis sertéshúsosat próbáltam ki, amit hagymás buciban adnak és lecsószósszal, kápiával, aszalt paradicsommal valamint kumkvattal ízestenek. Ízre, állagra egyaránt remek volt, a műfaj csúcsa. 

Nagyon jól szólt a lime-os gyömbéres csirkekolbász is, amit fekete szezámos buciban kínálnak, ponzu szósszal, kókuszgolyóval és mantanghong retekkel „körítenek”.

Tartanak egy desszertet is, továbbá néhány korrekt kézműves sört.

A kiszolgálás udvarias, az árak megfizethetőek, 1200 forinttól indulnak.

A Töltő nagyon jó hely, bármikor visszamennék kipróbálni a többi kolbászt is.

Dorozsmai Endre 

A szöveg a Demokrata számára készült.

Esca stúdióétterem (Budapest, Dohány utca 29.)

Vannak egészen biztos tippek. Amikor a magyar gasztronómia egyik legfőbb szakértője azt mondja, hogy ez egy jó hely, akkor oda el kell menni, abban úgyszólván lehetetlen csalódni. Ilyen hely volt az Esca. (Az első tippeket a magyar gasztro-forradalom hajnalán kaptam Tőle: Babel, Onyx, Costes. Kellett némi bíztatás ahhoz, hogy ilyen drága helyekre elmenjek, miközben jövedelmi viszonyaim átlagosak. Szerencsére akkor volt még déli menü e három hely közül kettőben.)

Az Esca már a listámon szerepelt, amikor a tippet-jótanácsot kaptam, több ízben is elsétáltam előtte kocsmaturné közben s megállapítottam, hogy nagyon bíztató a deli menüje, meg úgy általában az egész hely. Nagy üvegablakokkal működnek, így az arra sétálókat is megragadhatja ennek a szolid eleganciájú, hangulatos „stúdióétteremnek” az atmoszférája.

Belépve jó kezdet volt, hogy találkoztam a magyar gasztronómia egyik élő legendájával, akivel egy borkóstoló panel keretében ismerkedtünk meg vagy tíz éve, s azóta, ha nem is napi rendszerességgel, de tartjuk a kapcsolatot. Gyorsan odahívta a séfet s hosszan méltatta. Mint megtudtam, olyan helyeken dolgozott Fehér Gábor, mint az Alabárdos, Zóna s az Arany Kaviár, azt is megtudtam, hogy a Chaine de rotisseur-on részt vett, ott a diploma a falon, továbbá, hogy az egyetlen Cordon Bleu diplomás magyar séf (ezt a diplomát le is fotóztam).

Leültem a bejárat melletti egyszemélyes asztalhoz, pont nekem volt tervezve. A pincér igazi biztonsági játékos, mielőtt leültem volna, azt mondta, hogy „egy pillanat, megkérdezem a séfet, hogy szabad-e az az asztal.” Nos, nem volt rajta foglalt jelző, így én ezt felesleges, zavaró körülményeskedésnek tartottam, s annak tartom most is, miután kapcsolatunk a körülmények révén kedvezően alakult a pincér fiúval.

Rendeltem egy menüt, karfiollevest, sült tarját sült fokhagymakrémmel és gombával valamint egy pohárdesszertet. Hozzá szódát ittam, egyrészt költségkímélés okán, másrészt nem árt turné közben kicsit pihentetni a májat.

Miközben eszegettem a levesemet, arra lettem figyelmes, hogy a „Konyhafőnök” című műsorból is ismert Bernáth József (akinek nevével egyébként az 2012-es vagy 2013-as „Top 100 kulináris kaland” című Dining Guide kiadványban találkoztam először, mint a magyar gasztronómia egyik legfőbb külföldön dolgozó reménységével) fizet a pultnál. Ez is jó jel, gondoltam magamban.

A karfiolleves krémes, intenzív ízű volt, apróra vágott zöldalma-kockákkal ízesítették.

A tarja maga volt a tökély, ízre-állagra egyaránt, de nekem hiányzott egy klasszikus köretelem, nem szoktam húst enni hússal. Kenyeret kértem s kaptam, kétfélét, kiváló minőségűt. 

A desszert is finom volt.

Nem számolták fel sem a szódát, sem a kenyeret, sem a felszolgálási díjat, ami meglehetős nagyvonalúságra utak.

Egyik legjobb élményem volt ez ebben az évben, ha nem a legjobb.

2550 ft-ért ilyen ebéd kiemelkedően jó ajánlat, odatehető a legjobbak, a LaciKonyha, a Fricska vagy az Olimpia mellé.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.

Kiváló borok Petőfi Sándor szülővárosából – A Szentpéteri pincészet borkóstolója a Tulipánban

A kommunizmus fél évszázada a magyar bor területén szinte mindent tönkretett, amit csak lehetett. Felszámolta a tulajdonosi struktúrákat, a saját presztízsért, saját haszonért dolgozó gazdák helyett arctalan mezőgazdasági termelőszövetkezetek ontották magukból az édesített vagy éppenséggel karcos, laza, értékelhetetlen lőrét, a mennyiségi szemlélet uralkodott el a minőségközpontúság helyett. A központilag megtervezett lefelé nivellálásnak sok szőlőfajta áldozata lett, de leginkább a Kadarka, mely alkalmatlan volt a tömegtermelésre, nem szerette a kordonos művelést, s épp így megszenvedte ezt a korszakot összes borvidék, de talán leginkább az Alföld.

A rendszerváltás után részben a rosszindulatú média, részben tényleges esetek miatt sokan a borhamisítást az Alföldhöz kötötték, miközben az más borvidékeken is jellemző volt kisebb-nagyobb mértékben. (A borvidék egyik vezető borásza mesélte nem sokkal a 2004-as népszavazás után, hogy Soltvadkerten volt legmagasabb az „igenek” száma a magyar állampolgárság kiterjesztésének ügyében, s szerinte ezért is kezelte rosszindulattal a balliberális koalíció és sajtója a borvidék központját, olyannyira, hogy úgy kommunikáltak például egy borhamisítási esetet, mely várostól 60 kilométerre, más megyében történt, hogy „Soltvadkert közelében” lepleztek le valakit. A cél a legjelentősebb alföldi bortermelő település mocskolása volt.)

Ily módon a tisztességes alföldi pincészetek jelentős hátránnyal indultak. Minden megbecsülésünk azoké a gazdáké, akik az adott alföldi településen élen járnak a minőségi borászkodás terén. Csepelen Gálné Dignisz Éva, aki az „Év borásza” titulust is elnyerte 2013-ban, Soltvadkerten Frittman János, Font Sándor és Lantos Szabolcs, Csengődön Léder Zoltán, a Köpcös, Izsákon Birkás Zoltán valamint a Gedeon pincészet, Cegléd mellett Kökény Benő, Kiskőrösön pedig Szentpéteri Attila viszi a minőségi borászkodás képzeletbeli zászlaját.

Szentpéteriék idén másodszor jutottak el Aradra, ezúttal a Tulipán borozóban mutatták be boraikat. Ezek közül az első öt idei volt. Primér, gyümölcsízekkel teli, illatos, jó savú, üde és fajtajelleges  tételek ezek. A sort a legismertebb és legkedveltebb francia fajta, a Chardonnay nyitotta. Ma már nem okoz meglepetést, ha valaki könnyed, elegáns bor készít ebből a fajtából reduktív iskolázásban, bezzeg ezelőtt másfél évtizeddel milyen meglepetést okoztak az első fecskék, miután a kilencvenes évek borforradalma megszoktatta a borivó közönséget a barrique hordókban érlelt vajas, krémes chardonnay-vel.

A Chardonnay-t egy viszonylag ismeretlen, de egyre növekvő népszerűségű fajta, a Generosa követte, amit az ötvenes években nemesítettek Ezerjó és Piros tramini keresztezésével. A szőlő, mint neve is mutatja hálás fajta, nem érzékeny rothadásra, a lisztharmatra, bőtermő és remek bort ad, amit Szentpéteriék bora is igazolt.

A harmadik tétel a Bakonyi Károly által 1960-ban Irsai Olivér és Fűszeres Tramini keresztezésével nemesített, mára már slágerfajtának nevezhető Cserszegi Fűszeres volt, mely nem véletlenül a pincészet egyik népszerű tétele. A bor akárcsak az előzőek, száraz volt, de játékos savaival, parfümjével lenyűgözi azt is, aki korábban csak félszáraz vagy félédes borokat kóstolt.

A minőségi száraz borokra való „rászoktatós” fajta az Irsai Olivér is, amit Kocsis Pál nemesített a Pozsonyi fehér és a Csabagyöngye keresztezésével 1930-ban. Ennek hátránya, hogy könnyen elégnek a savai, szerencsére Szentpéteriék 2015-ös évjáratban is szép, izgalmas, és egyensúlyos bort készítettek ebből a fajtából.

Negyedik borként a Néróból készült rosét következett. A Néró az egyetlen kék csemegeszőlő, amiből bort lehet készíteni. Csizmazia József és Bereznai László nemesítették 1965-ben  két ismeretlen, nem elterjedt fajta, az Eger 2 és a Gárdonyi Géza keresztezésével. (Ezutóbbi is keresztezés, „szülője” a Menoir és a Csabagyöngye). Ma már többen is készítenek rosét ebből a fajtából, de e műfajban Szentpéteriék tündököltek először, pár évvel ezelőtt a Larus központban megrendezett Rosalián, a rosé borok magyar fesztiválján a legemlékezetesebb bor Szentpéteriék Néró roséja volt sokak számára. Közéjük tartozik e sorok írója is, de hallottam így nyilatkozni gyakorló borturistákat éppúgy, mint a Borakadémia volt alelnökét.

A sor vége felé kóstolásra került egy korrekt vörös is, konkrétan egy Cabernet Sauvignon, melytől nyilván hiba lenne elvárni azt a testet és textúrát, amit egy délpannon, szekszárdi vagy villányi bortól megszoktunk. Az alföldi Cabernet a mindennapok jó ivású vörösbora lehet, erre minősége és kedvező ára egyaránt predesztinálja, de érvénye ez egyébként a Szentpéteri pincészet fehérboraira is.

A sort egy kései szüretelésű, testes félédes Rajnai Rizling zárta, mely a tartalmas fehérek kedvelőinek lehet a kedvence.

A borok mellé kolbászos és májas bagette-karikákat valamint ízletes toros káposztát fogyaszthatott az érdeklődő közönség.

Aki nemcsak utólag szeret olvasni borkóstolókról, hanem előzetes értesítést szeretne, jelentkezzen 0257 282020 számú telefonon vagy a schmak@araditulipan.eu emailcímen, hogy felkerüljön az értesítési listára. A Tulipán borestéi nyitottak minden érdeklődő számára. A Szentpéteri borok kóstolhatók és megvásárolhatók a Tulipánban, amíg a készlet tart.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Nyugati jelen számára készült.