Szívünkhöz a
Kossuth nótákon is lemérhetően közel álló Garibaldiról kapta a Szabadság tér
háta mögötti, kedves kis belvárosi utca a nevét. Az ott nyílt, a hagyományt a
modern konyhatechnológiával és tálalással ötvözni igyekvő bisztró pedig
felvette az utca nevét.
A hely délidőben
igen népszerű, olyannyira, hogy bizony van mit várnunk az ételekre, pedig
menüztetés folyik. Két ételsorból lehet válogatni, az árszabás meglepően
kedvező, (két fogás 1390, három fogás 1690, négy fogás 1990). A menühöz adnak
egy deci bort vagy limonádét mindössze 190 Ft-ért.
A Garibaldi
kellemes, nyugodt hely, elegáns, korszerű a berendezése, jól összeválogatott,
ebédeléshez megfelelő hangerejű és minőségű háttérzene szól, a kiszolgálás
pedig, ha lassú is – a konyha miatt – de egyszerűen kifogástalan. Pincérünk
szívélyes, kedves, türelmes, kommunikatív, minden extra kívánságot készségesen
teljesít. Az emberben az a meggyőződés lesz úrrá, hogy ha éttermet vezetne,
ilyen felszolgálókkal szeretne dolgozni.
Megrendeltük mind a
két menüt (A verzió: tzatziki, sárgacéklás karalábéleves, csirkepaprikás
göngyölt túrós csuszával, meggyes piskóta, B verzió: sült feta, parajkrémleves,
borzas hasábburgonyával, sztracsatella) annyi különbséggel, hogy az egyszerűbb
desszerteket lecseréltük izgalmasabbakra, némi felár ellenében, konkrétan
sajttortára, somlói szeletre és körtével kísért csokoládétortára, egyikünk
pedig az a la carte étlapról rendelt Cézár salátát sous vide csirkemellel és
lassan sült sertéstarját ceruzababbal és steak burgonyával. Külön kiemelést
érdemel a helyben sütött remek kenyér.
A tzatziki
átlagos-korrekt volt, jól jött volna hozzá némi pirítós, mire a kenyér
megérkezett, megettük.
A megfelelő, de meglehetősen puritán fetasajthoz kértünk
némi olívaolajat, ami jó minőségű volt.
A parajkrémleveshez kitaláltam volna
valamit betétet, ha magam állítom össze az ételsort, minden esetre így is
ízletes volt, egyik asztaltársam meg is fogadta az élmény hatására, hogy
megpróbálkozik az otthoni rekonstrukcióval.
A karalábéleves remeknek bizonyult,
a sárga céklával eddig nem találkoztam, most viszont igen s ez örömömre
szolgált.
Külön értékeltük, hogy a zöldségek nem voltak agyonfőzve, a
parajleves színe is szép intenzív zöld maradt. A Cézár salátához a csirkemellet
nem készítették vákuum alatt, némileg ki is száradt, nagyjából az élvezhetőség
határáig, de azon belül maradva, értékeltük, hogy az alapanyag római saláta
volt, a dresszinget is szerettük, a kenyérkockák elmaradtak, viszont korrekt
minőségű parmezán került hozzá, igaz, ezt lehetett volna vékonyabbra szelni.
A
túrós csuszával körített csirkepaprikáson csak hibát keresve lehetett volna
kifogást lelni,
a mátrai borzas finom volt s a krumpli sem tűnt mirelitnek.
(Vagy új formájú mirelit krumpli került piacra.)
A lassan készült (alighanem
konfitált) tarja ízre-állagra rendben találtatott, bár sokat dobott volna
rajta, ha felszolgálás előtt kicsit megpirítják serpenyőben alul felül.
A steak burgonyát pedig nem forgattuk volna össze a zöldségekkel, mert így elvesztette a ropogósságát, de azért adott formájában is eredeti, élvezetes köret volt, mint ahogy végső soron megbékélnénk azzal, ha ez a tányér lenne a mai magyar vendéglátás átlagszínvonalát jelző mérce. A desszertfrontot elég erősnek ítéljük: a somlói szeletet valamivel szaftosítottuk volna ugyan, így kissé száraz volt, de érzékelhetően átlag feletti csokoládéból készült, a sajttortaként népszerűsödő amerikai túrótorta kitűnő volt (nem így nézett ki eredetileg, mohó asztaltársam nekiesett mielőtt lekaphattam volna teljes szépségében.)
a csokoládétorta jó alapanyagból készült, kellően tömény, ízletes volt, olyan, mint a hajdani csokito reklám (nem biztos, hogy így írták, de az nem baj), s jól harmonizált a szirupos körtével.
A borválasztékot lehetne szélesíteni, de ami van, azt jó nevű magyar termelők tételeiből válogatták, s szurkolunk, hogy a 2011-es rosékat minél hamarabb kipörgessék, mert minél inkább benne vagyunk a 2013-as esztendőbe, annál kínosabb ezt az évjáratot kínálni. Mi végül a sörfogyasztás mellett döntöttünk, a G4 névre keresztelt cseh sört nagyon szerettük, meg is ittunk belőle fejenként 3-3 korsóval.
A steak burgonyát pedig nem forgattuk volna össze a zöldségekkel, mert így elvesztette a ropogósságát, de azért adott formájában is eredeti, élvezetes köret volt, mint ahogy végső soron megbékélnénk azzal, ha ez a tányér lenne a mai magyar vendéglátás átlagszínvonalát jelző mérce. A desszertfrontot elég erősnek ítéljük: a somlói szeletet valamivel szaftosítottuk volna ugyan, így kissé száraz volt, de érzékelhetően átlag feletti csokoládéból készült, a sajttortaként népszerűsödő amerikai túrótorta kitűnő volt (nem így nézett ki eredetileg, mohó asztaltársam nekiesett mielőtt lekaphattam volna teljes szépségében.)
a csokoládétorta jó alapanyagból készült, kellően tömény, ízletes volt, olyan, mint a hajdani csokito reklám (nem biztos, hogy így írták, de az nem baj), s jól harmonizált a szirupos körtével.
A borválasztékot lehetne szélesíteni, de ami van, azt jó nevű magyar termelők tételeiből válogatták, s szurkolunk, hogy a 2011-es rosékat minél hamarabb kipörgessék, mert minél inkább benne vagyunk a 2013-as esztendőbe, annál kínosabb ezt az évjáratot kínálni. Mi végül a sörfogyasztás mellett döntöttünk, a G4 névre keresztelt cseh sört nagyon szerettük, meg is ittunk belőle fejenként 3-3 korsóval.
Összességében
kellemes élmény volt a Garibaldi bisztró, ár/érték arányban párját ritkító. Jó
szívvel ajánljuk másoknak is.
Dorozsmai Endre
A szöveg jelen formájában nem jelent meg
sehol, jócskán rövidített változatát Demokratának adtam le.
A Garibaldi bisztróban 2013. február 8-án jártunk.
A Garibaldi bisztróban 2013. február 8-án jártunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése