A Borjour egy fiatal csapat kezdeményezése, egy boresemény-sorozat, melynek
legjelentősebb mozzanata az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pázmány Péter úti épületének
aulájában, három szinten megrendezett mega-kóstoló. (Idén az eseményt a Millenárisban rendezik meg jövő szombaton.)
Korrektebb konstrukció
nehezen képzelhető el: a borászok nem kell fizessenek a kóstoltatás lehetőségéért,
a bort viszont ingyen adják. (Ellentétben más rendezvényekkel, ahol szintén
ingyen kóstoltatnak, viszont kemény pénzt fizetnek a standért, mint például a
temesvári Vinvesten. Vannak utána a borfesztiválok, melyeken nem könnyű, de nem
is lehetetlen kihozni a kóstolójegyekből az igen magas bérleti díjat.) Az
érdeklődők egységes és elérhető összeget fizetnek (elővételben 5000 ft, helyszínen 6000 ft), amiben benne van
a korlátlan ásványvíz- és borfogyasztás.
Az ételekért már fizetni kell, nem is keveset, 1500 Ft-ért kaptunk néhány
kis szelet kenyeret és „felvidéki mártogatókat” (jól elkészített erdélyi
padlizsánkrémet, erdélyi zakuszkát és tájegységhez nehezen köthető fehér
körözöttet, minden esetre ez is elég közel van a kevés paprikát használó
erdélyi konyha filozófiájához) vagy felvágottakat vagy két kis darab megsütött házi
mangalicakolbászt s egy kis darab vérest. Egyébként ezutóbbiakat is
ízleteseknek találtuk, s az alapanyag sem volt ipari tucattermék. De az
étekfogyasztás akár ki is kerülhető. A rendezvény hivatalosan 16 órakor kezdődött,
ezt a biztonságiak nagyon komolyan vették, a közönséget nem engedték be délután
négy óráig, azokat sem, akik már megvették a jegyüket. De ezzel semmi baj nincs,
„ordnung muss sein”. Este viszont kifejezetten értékeltük, hogy fél tízkor, a hivatalos
záráskor nem oltották le a villanyt, nem erőszakoskodtak, s a földszinten még
tíz óra után is lehetett még kóstolni. 6 órát pedig egy jó délutáni ebédmegalapozással
vígan ki lehet bírni étel nélkül is, ha valakinek nagyon ügyelni kell a fillérekre.
A borfelhozatal remek volt, nem kérdezősködtünk effelől, de úgy tűnt,
mintha lett volna egy ügyes preszelekció. Hibás, rossz borral nem találkoztunk,
pedig kifejezetten kerestük az ismeretlen kis pincészeteket, a nagyok borait
volt alkalmunk megismerni az elmúlt években. 119 borászat 3-3 borát lehetett
megkóstolni hivatalosan, de a tényleges felhozatal alighanem meghaladta a 400
tételt, mert nem kevesen hoztak 4-5 bort a megszabott három helyett. Találkoztunk
remek kis pincészetekkel, akikről soha nem hallottunk, habár olvassuk a
szaksajtót és járjuk az országot felfedezési céllal.
Markáns élmény volt a Válibor pincészet 2010-es Kéknyelűje, a Skizobor
2007-es Olaszrizlingje - ezutóbbi pincészet reklámmondatán jót derültünk, mely
szerint a pincészet borának „egyénisége van. Több is.” Szerettük a Molnár és
fiai pincészet technológiailag korrekt reduktív tételeit, kellemes meglepetés
volt a Csernyik Pince Gyöngyöstarjánról, az Olaszrizlingjük és a Roséjuk igencsak
emlékezetes volt. Nagy hatást gyakoroltak ránk a szintén korábban nem ismert
móri Vécsey pince borai, különösen a 2008-as Sauvignon Blanc és a 2011-es Rosé.
Ott voltak a már többé-kevésbé befutott kicsik, a Szent Benedek, Kardos, Spiegelberg,
Lelovits, Miklós Csabi, Karner Gábor, Szecskő Tamás, Losonci Bálint, Benedek
pince és Szászi Endre. Az ő boraik hozták megszokott formájukat, akárcsak a befutott
sztárok valamint jól ismert második vonal – Etyeki Kúria, Rókusfalvy pince,
Debreczeni pince, Ferenczi Szőlőbirtok, Vesztergombi Ferenc és Csaba, Bősz
Adrián, Balla Géza, Royal Tokaji, Kreinbacher, Figula Mihály, Ludányi József, Szőke
Mátyás, Jackfall, Gere Tamás és Zsolt - nemes nedűi.
Nagy segítségemre volt e kis beszámoló megírásában az az 500 forintért
megvásárolható füzetke, mely tartalmazta az összes borász elérhetőségeit,
standszámát, a hivatalosan bemutatott borainak jegyzékét s minden bor megnevezése
alatt volt egy kis tér a jegyzetelés számára. (Sértődés ne essék, csak azok a pincék
nyertek említést a közel 120 közül, melyeknél kóstoltunk. Maga a kóstolás ilyen
bőség esetében a tudatos választási törekvés dacára – az ember például
igyekszik elkerülni azokat a borokat, melyeket pár napja például a Furmint
Februáron már megkóstolt - mindig bír egyfajta spontaneitással, így nagyon komoly
borok is szükségképpen kimaradnak.)
A Borjournak a helyszínválasztása is remek, s azon keresztül a pedagógiai
hatása. A rendezvényen láttunk ugyan ismerős arcokat, de ellentétben a
bejáratott, bizonyos fokig exkluzív, a téma iránt intenzíven érdeklődők körében
népszerűsített rendezvényekkel, itt nem kellett lépten-nyomon kezet fogni, nem
volt az embernek belterjességi érzése. A már-már családias belterjesség
egyébként egyéni szempontból nem rossz, sőt, de közösségi szinten nem visz előbbre,
mert nem szerez új híveket a magyar bornak, ellentétben a Borjour-típusú
rendezvényekkel. Pedig ez az egyik legfontosabb cél a bormarketingben: hogy a
magyar emberek megigyák a magyar bort. Nem lebecsülve a külföldi értékesítést,
az lenne az optimális megoldás, ha a magyar emberek garantált piacot
jelentenének a minőségi magyar borok számára.
Lassan másfélévtizedes tudatos kóstolási tapasztalat után is azt mondom:
életem egyik legmarkánsabb, legkellemesebb estéje volt a Borjour, ahol egyben a
köpést mellőző rekordot is sikerült javítani néhány tétellel, 104-ről 109-re. De
persze nem ez volt a cél. Hanem egyik oldalról a megismerés, másik oldalról az
újrakóstolás, a baráti kapcsolatok ápolása, no és persze az organo-leptikai
élménykavalkád.
Bónis István szabadkai bortermelő és pálinkafőző pazar birsalmapálinkájával
zártunk. Jövőre is ott leszünk s az eseményt jó szívvel ajánljuk minden
olvasónak egy fővárosi látogatás apropójaként, vagy akár főprogramképpen.
A szöveg megjelent tavaly az Erdélyi Naplóban, most a Borjour előtt vettem észre, hogy akkor nem került fel a blogra. Feltettem hát most, kedvcsinálóképpen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése