Borjour Magnum 2012

A Borjour egy fiatal csapat kezdeményezése, egy boresemény-sorozat, melynek legjelentősebb mozzanata az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pázmány Péter úti épületének aulájában, három szinten megrendezett mega-kóstoló. (Idén az eseményt a Millenárisban rendezik meg jövő szombaton.) 

Korrektebb konstrukció nehezen képzelhető el: a borászok nem kell fizessenek a kóstoltatás lehetőségéért, a bort viszont ingyen adják. (Ellentétben más rendezvényekkel, ahol szintén ingyen kóstoltatnak, viszont kemény pénzt fizetnek a standért, mint például a temesvári Vinvesten. Vannak utána a borfesztiválok, melyeken nem könnyű, de nem is lehetetlen kihozni a kóstolójegyekből az igen magas bérleti díjat.) Az érdeklődők egységes és elérhető összeget fizetnek (elővételben 5000 ft, helyszínen 6000 ft), amiben benne van a korlátlan ásványvíz- és borfogyasztás. 

 Az ételekért már fizetni kell, nem is keveset, 1500 Ft-ért kaptunk néhány kis szelet kenyeret és „felvidéki mártogatókat” (jól elkészített erdélyi padlizsánkrémet, erdélyi zakuszkát és tájegységhez nehezen köthető fehér körözöttet, minden esetre ez is elég közel van a kevés paprikát használó erdélyi konyha filozófiájához) vagy felvágottakat vagy két kis darab megsütött házi mangalicakolbászt s egy kis darab vérest. Egyébként ezutóbbiakat is ízleteseknek találtuk, s az alapanyag sem volt ipari tucattermék. De az étekfogyasztás akár ki is kerülhető. A rendezvény hivatalosan 16 órakor kezdődött, ezt a biztonságiak nagyon komolyan vették, a közönséget nem engedték be délután négy óráig, azokat sem, akik már megvették a jegyüket. De ezzel semmi baj nincs, „ordnung muss sein”. Este viszont kifejezetten értékeltük, hogy fél tízkor, a hivatalos záráskor nem oltották le a villanyt, nem erőszakoskodtak, s a földszinten még tíz óra után is lehetett még kóstolni. 6 órát pedig egy jó délutáni ebédmegalapozással vígan ki lehet bírni étel nélkül is, ha valakinek nagyon ügyelni kell a fillérekre.

A borfelhozatal remek volt, nem kérdezősködtünk effelől, de úgy tűnt, mintha lett volna egy ügyes preszelekció. Hibás, rossz borral nem találkoztunk, pedig kifejezetten kerestük az ismeretlen kis pincészeteket, a nagyok borait volt alkalmunk megismerni az elmúlt években. 119 borászat 3-3 borát lehetett megkóstolni hivatalosan, de a tényleges felhozatal alighanem meghaladta a 400 tételt, mert nem kevesen hoztak 4-5 bort a megszabott három helyett. Találkoztunk remek kis pincészetekkel, akikről soha nem hallottunk, habár olvassuk a szaksajtót és járjuk az országot felfedezési céllal.

Markáns élmény volt a Válibor pincészet 2010-es Kéknyelűje, a Skizobor 2007-es Olaszrizlingje - ezutóbbi pincészet reklámmondatán jót derültünk, mely szerint a pincészet borának „egyénisége van. Több is.” Szerettük a Molnár és fiai pincészet technológiailag korrekt reduktív tételeit, kellemes meglepetés volt a Csernyik Pince Gyöngyöstarjánról, az Olaszrizlingjük és a Roséjuk igencsak emlékezetes volt. Nagy hatást gyakoroltak ránk a szintén korábban nem ismert móri Vécsey pince borai, különösen a 2008-as Sauvignon Blanc és a 2011-es Rosé. Ott voltak a már többé-kevésbé befutott kicsik, a Szent Benedek, Kardos, Spiegelberg, Lelovits, Miklós Csabi, Karner Gábor, Szecskő Tamás, Losonci Bálint, Benedek pince és Szászi Endre. Az ő boraik hozták megszokott formájukat, akárcsak a befutott sztárok valamint jól ismert második vonal – Etyeki Kúria, Rókusfalvy pince, Debreczeni pince, Ferenczi Szőlőbirtok, Vesztergombi Ferenc és Csaba, Bősz Adrián, Balla Géza, Royal Tokaji, Kreinbacher, Figula Mihály, Ludányi József, Szőke Mátyás, Jackfall, Gere Tamás és Zsolt - nemes nedűi.

Nagy segítségemre volt e kis beszámoló megírásában az az 500 forintért megvásárolható füzetke, mely tartalmazta az összes borász elérhetőségeit, standszámát, a hivatalosan bemutatott borainak jegyzékét s minden bor megnevezése alatt volt egy kis tér a jegyzetelés számára. (Sértődés ne essék, csak azok a pincék nyertek említést a közel 120 közül, melyeknél kóstoltunk. Maga a kóstolás ilyen bőség esetében a tudatos választási törekvés dacára – az ember például igyekszik elkerülni azokat a borokat, melyeket pár napja például a Furmint Februáron már megkóstolt - mindig bír egyfajta spontaneitással, így nagyon komoly borok is szükségképpen kimaradnak.)

A Borjournak a helyszínválasztása is remek, s azon keresztül a pedagógiai hatása. A rendezvényen láttunk ugyan ismerős arcokat, de ellentétben a bejáratott, bizonyos fokig exkluzív, a téma iránt intenzíven érdeklődők körében népszerűsített rendezvényekkel, itt nem kellett lépten-nyomon kezet fogni, nem volt az embernek belterjességi érzése. A már-már családias belterjesség egyébként egyéni szempontból nem rossz, sőt, de közösségi szinten nem visz előbbre, mert nem szerez új híveket a magyar bornak, ellentétben a Borjour-típusú rendezvényekkel. Pedig ez az egyik legfontosabb cél a bormarketingben: hogy a magyar emberek megigyák a magyar bort. Nem lebecsülve a külföldi értékesítést, az lenne az optimális megoldás, ha a magyar emberek garantált piacot jelentenének a minőségi magyar borok számára.

Lassan másfélévtizedes tudatos kóstolási tapasztalat után is azt mondom: életem egyik legmarkánsabb, legkellemesebb estéje volt a Borjour, ahol egyben a köpést mellőző rekordot is sikerült javítani néhány tétellel, 104-ről 109-re. De persze nem ez volt a cél. Hanem egyik oldalról a megismerés, másik oldalról az újrakóstolás, a baráti kapcsolatok ápolása, no és persze az organo-leptikai élménykavalkád.

Bónis István szabadkai bortermelő és pálinkafőző pazar birsalmapálinkájával zártunk. Jövőre is ott leszünk s az eseményt jó szívvel ajánljuk minden olvasónak egy fővárosi látogatás apropójaként, vagy akár főprogramképpen.

A szöveg megjelent tavaly az Erdélyi Naplóban, most a Borjour előtt vettem észre, hogy akkor nem került fel a blogra. Feltettem hát most, kedvcsinálóképpen.