A Söptei étteremre a Gault Millau
kalauz révén figyeltem fel, bár jártam a pincészetben a 2006-os bortúra alkalmával.
Akkor nem tűnt fel, vagy nem maradt meg az emlékezetemben, hogy éttermet is
működtetnek. A kalauz 10 ponttal jutalmazta teljesítményüket és beválasztotta
az „itt szerettünk lenni” kategóriába, ami tán még többet mond a pontoknál is.
Maga az étterem gyönyörű, rusztikus,
hangulatos, Pazar a kilátás.
A belső tér is szeretnivaló, intim, hangulatos.
Megjegyzem ugyanakkor, hogy Söpteiék öntörvényűek,
ami nem mindenkinek nyeri el a tetszését. A törzsvendégekre alapozzák az
étterem működését, akik elfogadják sajátos szabályaikat. Konkrétabban azt, hogy
az ételre akár másfél órát kell várni időnként, olyat is hallottam, hogy volt,
aki levesre várt ennyit. Odatalálni is komoly feladat, nem reklámozzák magukat,
túl sok táblát sem tesznek ki, szenvedjen meg az élményért az, aki őket
választja.
Itt lelassul az idő, ami a
kiszolgálásban is megmutatkozik. Mondom az előző fogás fogyasztása közben, hogy
sietünk, nyugodtan lehet készíteni a desszerteket, de az egyébként jóindulatú,
kedvesen, természetesen és jól kommunikáló, felkészült pincérhölgy nem rendeli
meg, csak azután, hogy az étel elfogyasztása után ismét szólunk. Nekünk ez
negyed óra kiesés volt a drága turné-időből, nekik nem számít a dolog, mert ez
a szabály. A vendég jó esetben tudja,
hogy mire várhat, rosszabb esetben nem tudja, de majd viszonyul hozzá. Azzal
nem zavartatják magukat, hogy figyelmeztessenek esetleg a megszokottnál
hosszabb várakozási időre.
Az nyomdai étlap inkább
itallapként funkcionál, minket a borok érdekeltek, rendeltünk fél deciket
összesen 8 borból, ha jól emlékszem. Tiszta ízű, hibátlan, jó borok voltak,
katartikus hatás nélkül. Az ételek vonatkozásában az aktuális ajánlatot egy
külön papírra nyomtatták.
Rendeltünk egy levest, egy
előételt és két desszertet. Főételt nem kértünk, egyrészt spórlás okán, de még
inkább azért, mert volt már mögöttünk egy étterem, tételesen a Baricska s
előttünk is, név szerint a Chianti. Mi meg csak ketten voltunk így nem lehetett
a megrendelt ételeket mással megetetni.
A halleves süllőgaluskával
ötletes volt, a tálalás pazar,
ízre nem rossz, de nem átütő. A kacsamájpástétom
korrekt, házias, semmi extra, egy jó elkészített pástétom, nejem hasonlót
szokott készíteni.
Érdekes, hogy a két napi desszert
hasonló filozófiájú volt, én biztos nem adnám e két desszertet egymás mellett,
legfeljebb egymást követő napokon egy másik desszert társaságában. A Creme
brullée finom volt, a házi eperfagylalt élvezhető, állaga nem volt olyan, mint
a pacojetben készítetté, de kárpótolt a természetes íze.
A sült joghurton málna-sorbet
volt, aminek erény és hibája ugyan az volt, mint az eperfagylalté némi
állagprobléma, de remek íz. Erre is került, teljesen feleslegesen egy gombóc eperfagylalt.
Összességében jó éreztük magunkat
itt, szerencsénk volt, mert kevés volt a vendég, ha mi is másfél órát kellett
volna várakozzunk, garantált, hogy háromnegyed óra elteltével felállunk és
elmegyünk.
Nem leszünk visszatérő vendégek,
megmaradunk azoknál az éttermeknél, melyek hasonló konyhai szolgáltatást nyújtanak
- vagy jobbat – de azt a megszokott 20 perces várakozási időn belül teszik. De
senkit nem akarunk lebeszélni a Söpteiről. Sőt. Aki viszont odamegy, jobb ha
tudja, mire számíthat.
Dorozsmai Endre
A szöveg a blog számára készült.
A Söptei Étteremben 2014. június 7-én jártunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése