Nagyvárad legjobb éttermei: Meatic, Reliva, Spoon, Rivo

A Nagyváradi éttermekről szóló sorozat második részében több-kevesebb részletességgel szólnék az toplista első négy helyezettjéről. E négy étterem sorrendjében sajátos, hogy épp az első az, melynek étlapja a hagyományos, egyszerűbb helyeken megszokott sablont követi: a vendég választja a köretet az ételhez. (Általánosítható, hogy statisztikailag magasabb színvonalúak azok a helyek, ahol a séf komponál köretet minden ételhez, csillagos étteremben elképzelhetetlen, hogy a feltétek és a köretek külön szerepeljenek az étlapon.)

Ennek az oka, hogy a Meatic alapvetőek húsokra berendezkedett, éppenséggel nem fine dining étterem, ahol egy adott műfaj tökélyre vitele a cél és nem a kulináris kompozíciók megalkotása. Ellentétben a következő három hellyel, ahol minden egyes főétel a séf által megálmodott teljes egész, a vendég legfeljebb köretcserét kér, amit az étterem vagy honorál, vagy nem, mindkét reakcióra van érv és indok.

Az első helyezettről, a Meatic étteremről már szóltam részletesen e hasábokon tavaly ősszel, most csak annyit jeleznék, hogy a hajdani Graf helyén a Csengery utcában nyílt vendéglátóipari egységnek erénye a letisztult dizájn, a kifogástalan kiszolgálás (pincérünkkel összefutottam a RoVinHud nevű kiemelkedő boros rendezvényen, ebből is látszik, mennyire komolyan veszi a szakmáját) és a biztos kezű konyha mellett az, hogy komoly infrastruktúrával és szakértelemmel kezelik a húsokat, amint az egyébként a névválasztásból kitetszik. Ugyanakkor kovásszal kelesztik a pizza-tésztát, amit kemencében sütnek meg. Pazar hely, hibát nem lehet benne lelni.

A Reliva a fine dining felé kacsingató egység a város történelmi központjában, mely egyébként a frissen megjelent Gault Millau Románia szerint benne van az országos élvonalban és Nagyvárad legjobb étterme. Az összefogott, könnyen áttekinthető, dicséretesen rövid étlap elsősorban mediterrán, azon belül főként francia ihletésű ételeket kínál, de feltűnik a fogások között a thai saláta és az amerikai cheese cake is. A beltér impozáns, a boltíves pince falait nyers tégla borítja, ehhez idomul a padlócsempe színe is. A terem végén borospolc. A kiszolgálás szakszerű, udvarias. A borlap viszonylag szűk, kevesebb, mint két tucat tételt integrál, főként olasz, spanyol és helyi borokat. Pozitívum, hogy nyolc tételt pohárra is kimérnek.

Rendeltünk vegyes előételt, bouillabaisse-t, stoofvlees-t (belga barna sörös marharagu, amit belga stílusú, jó minőségű sült krumplival és majonézes káposztasalátával tálaltak) valamint zárásnak cheese cake-et. Már az egy mifelénk, Erdélyben és Partiumban szokatlan gesztus, hogy a ház részéről fogadófalattal kedveskedjenek, különösen egy olyan helyen, ahol az árak nem átlag felettiek. Először marinált olajbogyót és vajat kaptunk meleg péksütemény kíséretében, majd ezt követte a második „amuse bouche”, marinált répaszalagon sajtkrém és gravlax (szárazpácban érlelt lazac). Pazar kezdés.

Ételeink tálalása virtuóz volt, ízre-állagra sem okoztak csalódást. A bouillabaisse-ről lehagyhatták volna a festett halikrát, amit érthetetlen módon kaviárként árusítanak a kereskedelemben, ha nagyon akarnak adni valamit, használjanak lazackaviárt és vigyék fel az étel árát, de a festett halikra méltatlan az étterem színvonalához, lényegében jobb helyekről ki kellene tiltani. Kellemes meglepetés volt a pohárdesszertként elképzelt és megvalósított „sajttorta”, amit ehető virággal, málnával, áfonyával és eperrel díszítettek, s ízre-állagra is a műfaj csúcsát képviselte. Minderre itallal együtt nem egészen 150 lejt fizettünk, ami tőlünk Nyugatra szinte elképzelhetetlen. Az egész régióban kiemelkedő, kiváló hely a Reliva, nem véletlen, hogy a másodiknak futott be a listán.

Minden toplista valamilyen mértékben szubjektív, ezt tagadhatatlan. Vannak, akik ezt megpróbálják úgy áthidalni, mint például a Dining guide szerkesztősége, hogy meghívnak egy séfet, akinek két michelin csillagos étterme van és aki sorba állítja a top 100-as lista élbolyát, azon az alapon, hogy nincs Magyarországon két csillagos hely. (Idéntől már van, az Onyx.) Persze ez is szubjektív, hisz szinte biztos, hogy egy másik két vagy három michelin csillagos séf más sorrendet állapítana meg. Nincs abszolút mérce, kikerülhetetlenek a szubjektív preferenciák. Belejátszik a képbe az ételválasztás is, ugyanazon a helyen előfordulhat, hogy egyes ételeket sokkal jobban készítenek el, mint másokat, amelyeknek étlapra vétele egyszerűen hiba. (Friss élmény: a temesvári Josefin nevű étteremben a hagyományos ételek rendben voltak, még az aranydurbincs is finom volt, a tonhalat viszont botrányosan elrontották. Ha társam nem rendel tonhalat, azzal maradok, hogy 5-ös skálán tisztes 4 pont a hely, így jóindulattal 3.)

Saját toplistám bronzérmese, a Spoon úgy tud modern lenni, hogy közben barátságos és meghitt, a Kőrös part eleve igen előnyös elhelyezkedést biztosít. Az étlap meglepően hosszú, több műfajban is utaznak, úgy tudnak kielégíteni tömegigényeket, hogy közben nem engednek a minőségből. Az étlapon néhány román és magyar klasszikus (babgulyás, pacalleves) mellett egy sor mediterrán (pasta-k, pizza-szerű kenyérlángos, foccaccia) és nemzetközi fogás is (bárány, ribeye) szerepel. Reprezentatív, ügyes fúziós étel például a zöldséghasábokkal felszolgált „Spoon dips” nevű előétel, melynek keretében találkozik a közel-keleti humusz, az erdélyi padlizsánkrém és a nemzetközinek mondható sajtkrém, továbbá az olasz oregánós foccaccia. Mindez potom 18 lejért.

Négy ételt ettünk egy romantikus vacsora keretében, egytől egyik kitűnőek voltak. Különösen azt értékeltem, hogy a töltött pulykatekercset kifogástalanul készítették el, a hús szaftos volt és még szépen is tálalták. A virtuóz tálalás egyébként is nagy erénye a helynek. A legtöbb helyen sablonosan elkészített sajttortát kitűnő málnamártással dobták fel, a csokivulkánt pedig (eltérve az étlap ígéretétől) alighanem helyben készült gyümölcsfagylalttal és vaníliamártással. (Az étlap vaníliafagylaltot helyezett kilátásba - a cserét nem bántuk, annál is inkább, hogy a vanília végső soron megjelent a kompozícióban.)

Tetszett, hogy pincérünk tudott magyarul, kommunikatív volt, kedves és udvarias. Olvasom, a Tripadvisor-on, hogy a pincérekkel másoknak kisebb szerencséje volt. Ez is egy esetleges szempont, a legtöbb hely több felszolgálót is foglalkoztat, nem mindegy, hogy kivel van dolgunk. Számlánk két pohár pezsgővel, két pohár borral, három sörrel, ásványvízzel együtt 160 lej volt, ami ismét csak ritka jó ár/érték arány.

Rivo étteremről már olvashattak az erdélyi és anyaországi ínyencek a Magyar Konyhában két esztendővel ezelőtt, amikor a talán legzseniálisabb ételfotós, Bakcsy Árpád egyik írása a nagyváradi éttermekkel foglalkozott. E helyen dolgozott akkortájt Nagy Attila, a magyar legjobb séfek egyike, aki korábban a Grafban is megfordult Nagyváradon, volt a csillagos Costes séfhelyettese, ezidőtájt a gyöngyösi Bori mami konyháját vezeti. A Rivo ma is csúcsokra tör, előszeretettel dolgoznak presztízs-alapanyagokkal (libamáj, különleges halak, tenger gyümölcsei), gyakran változik az étlap, de valahogy mindkét látogatásunk alkalmával becsúsztak kisebb-nagyobb hibák is, ezért is kerültek a negyedik helyre. Alapvetően mediterrán konyhát visznek, itt-ott kitekintéssel a Távol-Keletre.

A beltér és a terasz lélegzetelállító, a kilátás a Kőrősre csodálatos. A kiszolgálás udvarias, szakszerű. Két alkalommal is ettünk itt a múlt év során, összesen nyolc különböző fogást, a haltatártól a kacsamellig, felsorolásuk és részletes bemutatásuk szétfeszítené e kis írás kereteit. Említsük meg a csúcsokat, a maracujás mangókrémmel s vegyes gyümölcsökkel tálalt, kifogástalan ízű és állagú sajttortát valamint a szintén gyümölcsökkel feldobott creme brulée-t. Négy fogásra itallal együtt mindkét alkalommal 160 lej körüli összeget fizettünk. Azzal együtt, hogy az ételsorban mindkétszer csak egy főétel szerepelt (az lódítja meg a számlát általában), s az italfogyasztást itt visszafogtuk, ez is jó ár/érték arányt jelez.

Összességében leszögezhető, hogy e négy étterem minden túlzás nélkül európai színvonalat képvisel, nyugodtan működhetne bármelyik nyugat-európai fővárosban. Ha Nagyváradon járunk érdemes ezek közül válogatni.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.

Hanul pescarilor - Halászcsárda (Nagyvárad vonzáskörzete)

Hosszú évekkel ezelőtt mesélték nagyváradi barátaim, hogy nem messze Szent László városától, a Hegyközszáldobágy felé vezető úton van egy mesebeli halászcsárda, ahol egy magyar szakács magyar ízekkel kápráztatja el a nagyérdeműt. A minap arrafelé utazván tettünk egy kisebb kitérőt az étterembe, mely egy 12 hektáron elterülő nagyobb komplexumon belül működik. Van itt halastó, szálláslehetőség, konferenciaterem és piano bár is.

Az étterem hangulata rusztikus, a megnyerő kerthelységben nádtetős asztalok. 

Az autentikus népiség dominál, de mind a beltérben, mint a kerthelységben megjelenik a giccs is (falfestmények, kerti törpék).

A pincérek tudnak magyarul, amit örömmel vettünk. (A honlap magyar nyelvű változatára ráférne egy lelkes korrektor.)

Az étlap meglepően hosszú, a román, az erdélyi illetve a magyar konyha közismert és népszerű fogásait kínálja, az utóbbi dominanciája mellett. Furcsának tűnt, hogy egyes halételeket, melyek a négy személyes tálakon szerepeltek (ezeket két személyre nem készítik el) nem találtuk az étlap megfelelő rovatában. Tetszett, hogy tartanak olyan ételeket is, melyek nagyon kevés vendéglő étlapján szerepelnek, mint például halfasírtot vagy marinált pontyot. Halgaluskás levest pedig eddig még sehol nem láttam.

Rendeltünk kis adag halászlevet és halcsorbát,

makói haltepertőt, 

mozzarellával és paradicsommal besütött süllőszeleteket, vaslapon pirított harcsa- és pontycsíkokat roston sült zöldségekkel valamint somlói galuskát. 
Ezutóbbit leszámítva, mely nem volt ugyan élvezhetetlen, de azért hagyott kívánnivalót maga után (a csokoládémártás nem volt kellően intenzív, az egész kompozíció túl édes volt, erényeként említhetem viszont, hogy kellően szaftosnak és mazsolásnak találtuk, a krém az krém volt s nem puding) ételeink kellemes meglepetést okoztak. 

A halászlé maga volt a tökély, nem túl híg, nem túl sűrű, nem túl sós, nem túl zsíros, a filézett pontydarabok frissek és jó állagúak, hasonlóan kiváló volt a haltepertő is, valamint a halcsorba. Ízlettek a főételek is, a friss hal a titka egy jó halászcsárdának, itt megfelelő beszállítóval dolgoznak, annyi biztos. 

A hely nagyon népszerű, ételeink ezzel együtt időben érkeztek, sőt, a várakozási idő valamivel kisebb is volt a szokottnál. 

Az italfronton lehetne fejleszteni, sör, bor és pálinka tekintetében egyaránt, de így ahogy volt a hely, kifejezett megelégedésünkre szolgált, jó szívvel ajánljuk másoknak is.  

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát a Demokratának adtam le.

Mitikus húsok (Meatic étterem, Nagyvárad, Csengeri utca – jelenlegi nevén Delavrancea – 3.)

A faszénparázson, otthon megsütött, előzőleg jól kiklopfolt sertéstarja úgy viszonyul egy komoly grillezőben, mondjuk egy Josperben, szakértelemmel megsütött, vagy egy komoly smokerben (ezt hiba lenne füstölőnek fordítani, mert más folyamatról és más „célszerszámról” van szó) hosszan hőkezelt oldalashoz vagy más húsféléhez, mint a Borsodi vagy Soproni sör a kraft szövetség (Hoptop – Monyó – Hedon – Mad Scientist stb.) minőségorientált söralkotásaihoz. Vagy más példával élve, mint az olasz importból származó, asztali bornak csúfolt tucat-lőrének a tokaji dűlőszelektált furmintokhoz.

Persze mindennek megvan a maga közönsége, az olcsó pénzen árult vino da tavola-nak, a nagyipari tucatsörnek és a lelkét kiadott, agyonszárított flekkennek is. Hogy más példát ne mondjak, a La Ceaun nevű étterem, ahol a lehető legbrutálisabban, konkrétan az élvezhetetlenségig kiszárították a sertésoldalast, a Tripadvisor bizonysága szerint Brassó egyik legnépszerűbb étterme (1104 értékelés, átlaga ötös skálán négy és fél pont, a település 4. „legjobb” egysége). Szerencsére kialakul lassan a piaca a minőségi szegmensnek is, minden téren. Ezt jelzi a vinotékák, kézműves sörözők, minőségi italszaküzletek szaporodása, a street food fesztiválok népszerűsége valamint a húsok igényes grillezésére szakosodott hamburgerezők és éttermek megjelenése a régiónkban.

Ilyen hely a Meatic is Nagyváradon.

A név szójáték ugyebár, a mitikusnak és az angol meatnek az összevonása. Miután a felnövekvő új generációk egyre nagyobb része szinte második anyanyelvként beszéli az angolt, szaporodnak az angol szójátékok a névadásban: Baotiful (remek távolkeleti underground street food hely a hajdani magyar tévészékház épületében), Meating point (hústémájú egység volt a Dob utcában), Meatology (két kiváló séf, a Pataki Péter és Pataki István testvérpáros egyedi hangulatú étterme a Bajcsy Zsilinszky úton), hogy csak a magyar főváros helyei közül szemezgessünk.

A Meatic a hajdani Graf étteremnek, Erdély legjobb éttermének otthont adó ingatlanban nyitotta meg kapuit. A belteret átalakították, lezserebbé tették, az asztalon gyűrött csomagolópapír terítő helyett, rajta kaktusz fémvödröcskében, fapadló, nyers téglát idéző falborítás.

Az árakat is lejjebb vitték, láthatóan megcélozva tulajdonképpen mindenkit, aki számára a húsimádat nem merül ki a miccs-flekken-iparikolbász hármasban. A tapasok 16 és 25 lej között mozognak, a remek focaccia potom 6 lej, a kiváló Margerita pizza 16. A pizza árak felkúsznak persze 29 lejig, de a legtöbb 25 alatt marad, amit lényegében bárki megengedhet magának.

Az étlap gyakran változik, egyes slágerételek persze megmaradnak. A nemrégiben került a tapasok közé a marhapofa, a marhavelő és a füstölt ropogós csirkeszárny.

A választék a húsokra épít, ami nem meglepő a névadás után, de a vegánok sem maradnak éhen, tartanak kecskesajttal és füstölt padlizsánnal kínált sült paprikát, főtt kukoricát, sajttálat, görög salátát, több húsmentes pizzát is.

A borlap legfőképpen erdélyi román és olasz borokat kínál, nem hiányzanak a választékból Balla Géza valamint a temesrékasi nagypincészet legjobb borai, de még egy magyarországi csúcsbor is megjelenik, a Gere – Weninger pincészet Cabernet Franc szelekciója, mely évtizedek óta ott van a legjobb magyar vörösborok között. Érdekes, friss kezdeményezésük a bor-csütörtök, amikor az általuk meghatározott választékból, mely integrál fehér, rosé, vörös és habzóbort egyaránt, 50 lejért bármennyit lehet fogyasztani „all you can wine” címszó alatt. Tartanak kézműves söröket is, többek között a temesvári „Clinica de bere” nevű főzde Terapia Citrin „Wellness IPA-ját”, mely a műfaj egyik legjobbja Erdélyben. Aki kénytelen megtartóztatni magát az alkoholos italoktól a középeurópai régióban dívó szigorú szabályok miatt, melyek összeegyeztethetetlenné tették a sofőrséget az alkoholfogyasztással, az sem kell vizet vagy ipari üdítőt igyon, mert remek házi limonádékat készítenek.

A kiszolgálás példás, udvarias, kedves, mosolygós, kommunikatív, visszatérésre csábító.

Javító szándékú kritikai megjegyzésem, hogy tarthatnának magyar étlapot. Békéscsabai barátaimmal érkeztem, akik elboldogultak az angol étlappal is, de jól esett volna nekik, ha anyanyelvükön olvashatják az ételek nevét, nem szólva arról, hogy a Meatic bizonyára számít a nagyváradi magyar vendégekre is, akiket ismét csak könnyebb megnyerni egy magyar étlappal.

Ettünk sült paprikás padlizsánt, ami korrekt, ízletes volt, 

mangalicakolbászt, ami a debreceni párosra emlékeztetett ízre-állagra, 

lassan sült hússal toppingolt szendvicset, ami ismét csak finom volt.

A csülökre várni kellett volna 40 percet, így inkább marhaoldalast kértünk, ami katartikusnak, élményszerűnek bizonyult. 

A pizza remek volt, már első látogatásunk alkalmával jelezte a felszolgáló fiú, hogy kemencében sütik és kovásszal kelesztik, más szóval megadják a műfajnak a kellő tiszteletet.

Roston sült zöldség műfajban ettünk meggyőzőbbet, nem lett volna rossz alaposabban hőkezelni a padlizsánt. A cukkini finom akár nyersen is vagy roppanósan, alig megsütve, a padlizsán félig sütve nem ad felemelő élményt.

Értékeltünk az eredeti köretelemeket, külön kiemelném a püré-triológiát, mely paszternákból, céklából és édesburgonyából készült. 

Ezek egytől egyig selymesek, homogének voltak s nemcsak állagra, de ízre is meggyőzőek. Mikor kértünk valami csípőset az ételekhez, egy prémium minőségű magyar kézműves chili-szósszal örvendeztettek meg. A desszertekig nem jutottunk, de korábbi tapasztalataink alapján leszögezhetem, hogy ezen a téren is jól teljesít a hely.

Összességében remek tapasztalatunk volt a Meatic, megyünk még, ehhez kétség nem fér.

Dorozsmai Endre

Asia Gourmet Kínai Étterem (Nagyvárad, hajdani Nagyvásár tér, jelenlegi December 1. tér)

Az erdélyi részeken nehezebben ver gyökeret a kommersz kínai konyha, amit sikerrel európaiasítottak, s persze töméntelen mennyiségű nátrium glutamáttal, az állítólagos umamit hordozó ízfokozóval tettek sokak számára a függőségig vonzóvá.

Nagyváradon rajtunk kívül egy lélek sem volt az egyébként nem túl hangulatos, inkább sivárnak, személytelennek tűnő hodályban. Nemcsak a beltér üt el a „gourmet” éttermektől, hanem az önkiszolgáló rendszer is. Az inox-mélyedésekben nem kifejezetten frissnek tűnő ételek szunnyadtak, melyek kora délután igencsak maradékoknak néztek ki. De találtunk közöttük bíztatót is.

Kóstolás után meg is lepődtünk rendesen. Az algasaláta remek volt, ízre, állagra egyaránt, a sült paprikasaláta még nem jutott el az erjedtség határára, de már motoszkált benne valami, a fafülgomba-salátát ízletesnek találtuk,

tavaszi tekercsek mirelitáruból készültek, mint a legtöbb helyen, de ízre ütötték mércét, frissen sütötték meg nekünk.

A sertéshússal töltött gőzgombóc lehetett volna könnyedebb, de némi csípős szósszal azt is megettük.

Tartanak biztonság kedvéért európai, zömmel helyi ételeket is,

de a jelek szerint az sem elég a stabil vendégkör kialakításához. Pedig az ár/érték arány kiemelkedően jó, a felsorolt 5 kínai fogásra kevesebb, mint ezer forintnak megfelelő lejt kértek. Összesen.

Van egy kis élelmiszerboltjuk is a vendégtérben, ahol mindenféle kínai terméket lehet kapni a csirke mellé ajánlott különféle édes chili-szószoktól az üvegtésztákon át a szójaszószokig stb. Vélhető, hogy némi befektetéssel felfuttatható lehetne a hely, először persze a dizájnt kellene átszabni. Mindazonáltal ha Nagyvárad központjában olcsót, fantáziadúsat és korrektet akar az ember enni, a hely jelen formájában is megteszi.

Dorozsmai Endre

To Chefs étterem (Nagyvárad, hajdani Nagyvásár tér, jelenlegi December 1. tér, 5. szám)

Midőn a Szent László napok alkalmával egy helybéli  jóbarátommal körbejártuk Nagyvárad fontosabb kocsmáit, meglepve tapasztaltam, hogy mennyivel fejlettebb a város kocsmakultúrája, mint a nagyjából azonos lélekszámú Aradé. A minap néhány vendéglőt néztünk meg, és ugyanarra a következtetésre jutottunk.

A séfekhez címzett éttermet korábbi kalauzom választotta ki. 

A hangulat kellemes, kár, hogy rádió szól, valami jól megválasztott zene alkalmasabb lett volna az ebéd kíséretéül szolgálni. Magyar étlap nincs, de a pincér magyar, kiválóan teszi a dolgát, udvarias, szolgálatkész. Eleve bizalomgerjesztő, amikor az asztalon levő kenyérféle nem hasonlít egyik nagyipari tucatárura sem, itt helyes kis zsemléket rejtett a kenyereskosár. Az olaj sem volt konfekciószintű napraforgó, mint a legtöbb helyen errefelé, hanem jobbacska, extra szűznek tűnő olívaolaj.

Egyikünk menüt rendelt (20 lej), melyben első fogása egy korrekt görög csirkeleves volt, 

ízre finom, a szilárd szubsztanciát, mely némi zöldségre, húsra és főtt rizsre szorítkozott, keveselltük benne, de azért összességében ütötte mércét, főleg a jól eltalált ízegyensúlyt értékeltük. Második fogásként pisztrángtekercs érkezett párolt zöldségekkel bélelve, mellette-rajta egy régi vágású mártás, ami kétségkívül lehetett volna izgalmasabb. 

A zárást egy élvezhető gyümölcsös kosárka jelentette. 

Társaságunk harmadik tagja, mivel a halat nem kedveli, inkább provanszi csirkemájat kért krumpli pürével (20 lej), amire elég sokat kellett várni (ezért egyébként elnézést kértek), viszont a máj és a paradicsomos zöldpaprikás mártás ragu finom volt, a zöldborsós burgonyapüré pedig kifogástalan, ízre-állagra egyaránt.

Az étkezés fénypontja az erdei gyümölcsös mártással felszolgált panna cotta (10 lej) volt, jómagam arra szorítkoztam, mert aznap gyors ütemben harmadjára ettem. 

Minderre ásványvízzel és egy pohár frissen préselt narancslével együtt fizettünk 4000 forintnak megfelelő lejt, ami ár érték dolgában önmagáért beszél. Nem csoda, hogy a hely igencsak forgalmas, annak dacára, hogy Nagyváradon is túlkínálat van vendéglőkben.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokratának készült , a blogra kissé kibővítve került fel.

A To Chefs étteremben 2014. november 7.-én voltunk.

Gekkó romkocsma (Nagyvárad, Kőrös utca 40 (jelenlegi, oktrojált nevén Tudor Vladimirescu))

A gekkó egy pikkelyes hüllő, mely a gyíkok alrendjébe tartozó családot alkot. De még alcsaládjai is vannak: valódi gekkók (Gekkoninae), kettős ujjú gekkók (Diplodactylinae) macskagekkók (Aeluroscalabotinae), szemhéjas gekkók (Eublepharinae) és csodagekkók (Teratoscincinae).  Mindennek valószínűleg soha nem néztem volna utána, ha az immár öt éve működő, a helyi magyar közönségre, azon belül a kifejezetten fiatalokra alapozó nagyváradi romkocsma nem e nevet veszi fel. Innen is látszik, hogy puszta létével és névválasztásával is hasznos eme egység, mely összes termével, teraszával,

pincéjével 

együtt mintegy 300 vendéget tud fogadni egyidőben. Ezutóbbinak egyik éke egy régi Nagyvárad térkép, még a magyar időkből.

Nemcsak a törzsközönség harminc alatti, de a működtetők is. Az árak igen barátságosak, de bizonyos idősávokban még azokból is engednek. Elsősorban a sajátos imázsra, a beltér hangulatára építenek,

nem az italkülönlegességekkel illetve italválasztékkal akarják elvarázsolni a közönséget. Ezen talán még fognak változtatni, különösen, hogy lassan-lassan Nagyváradon is kiművelődik egy olyan széles magyar borértő közönség, mely immár piaci szegmenst jelent. Dolgozik ezen a Zichy Jenő Borklub, a Vura Vinotéka, legújabban pedig a Bodega. De a Moszkva romkocsma-kávézóban is lehet jó borokat kapni.

Értékeltük, hogy a Gekkósok behozták a Hargita sört Nagyváradra, ami ugyan ipari, de az egyetlen olyan helyi gyártású sör, melyen a legfontosabb információk magyarul is olvashatók, címkéjén pedig piros-fehér-zöld keretsáv is látható. A Gekkó igen hangulatos hely, minden teremnek más a témája, vagy többek között zeneterem felaggatott kazettákkal, könyvtárterem, 

ennek alapszabályzata, hogy ha valakinek megtetszik egy könyv elviheti, feltéve, hogy hoz helyette egy másikat.

Jó volt ott lenni, megyünk még. Ismét délután, amikor pangás van és nincs füst, mert a rengeteg teremből egyet sem tartanak fenn a nemdohányosoknak.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.  

 A Gekkóban 2014. június 28.-án jártunk.