Borászok és próféták – Vámos Attila kóstolója a Tulipán borozóban

Vannak borászok és vannak borpróféták. A borászok kóstolóikon általában szakmai kérdésekről mesélnek, esetleg érdekes történetekkel, anekdotákkal fűszerezve előadásukat. A borpróféták a borkóstoló ürügyén a világ nagy dolgairól szólnak, világképüket, értékrendi meggyőződésüket tárják fel a hallgatók előtt. A kettő esetenként egybe is esik. Vida Péter és Szepsy István hittérítő kóstolói elsősorban a szakmáról szólnak. Mások, mint Maurer Oszkár, Kaló Imre és Vámos Attila, a borról csak a legfontosabb paramétereket és tudnivalókat mondják el, borkészítési filozófiájuk mellett, ami a természetesség, maximalizmus, minőségorientáltság hármasában foglalható össze. Főszabály szerint elsősorban világjelenségekről, érzések és értékekről mesélnek a jellemzően tágra nyílt lélekkel hallgató közönségnek.

A Tulipán borozót legutóbb Vámos Attila tisztelte meg jelenlétével, boraival és lenyűgöző előadásával. 

A borász már kora gyermekkorában is többször járt Aradon, kóstolót is tartott két ízben a tavalyi esztendőben. Vélhető, hogy ennek is köszönhető a rendkívüli érdeklődés, a Tulipán teljes befogadóképességét igénybe vevő teltház, mely nyilvános meghirdetés nélkül jött össze, úgy, hogy sajnos többeket vissza kellett utasítani a szervezőknek helyhiány miatt. Megjegyzendő ugyanakkor, s ez is a borászt dicséri,  hogy volt, aki többszáz kilométerről, az anyaországból utazott Aradra e kóstolóra, de sokan jöttek több mint száz kilométerről Nagyváradról.

Vámos Attila szuggesztív egyéniség, aki halk szavával képes azt elérni, hogy a Hamvas Béla-i magasabbrendű józanság, azaz a mámor létráján egyre magasabbra hágó társaság úgy hallgassa negyed órás felolvasását korábbi írásából, hogy közben a légy zümmögését is meg lehet hallani a teremben. Amikor kis zsibongás támadt, jelezte: „annak, aki azért jött, hogy borba fojtsa a bánatát, rossz híre, van: a bánat tud úszni.”

Vámos Attila orosházi születésű borrajongó, akinek van civil foglalkozása is, Kaló Imre hatására kezdett el borászkodni hol másutt, mint az egri borvidékhez tartozó Szomolyán, akárcsak mestere. Az Attila pince, melynek címkéi rovásírással is jelölik a birtokot, igazi örömborászat, s mivel nincs egzisztenciális megkötöttség, nincs profitorientáltság, a borász olyan borokat készíthet, amilyeneket elképzel, nincs sem szakma-dogmatikai megkötöttség, sem piaci elvárás. Ahogy Szabó Dezső írta, persze a maga szakmájának a vonatkozásában: „kiadó és közönség nem létező tényezők a szellemi alkotás szuverenitása előtt.” Meghallgatva Vámos Attilát, megkóstolva borait kétségünk nem lehet, hogy mindezt ő is így gondolja.

Saját írásain kívül, melyeket felolvasott, akárcsak Bán Mór zseniális Hunyadi sorozatának egyik hosszabb citátumét, fejből idézi Marcus Aureliust, Baudelaire-t és Márait. Kedvenc idézete talán többet mond az est hangulatáról annál, mint ha egyenként elemezném azt a tizenhárom őszinte, a talaj és a borász üzenetét hordozó nemes nedűt, amivel Attila ezúttal megörvendeztette a közönségét: „Rúgjatok be, szakadatlanul. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. - Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül. Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be. És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: - Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül! Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik.”

Maga a kóstoló egyébként formabontó volt, roséval kezdtünk, a vörösborokkal folytattuk és a száraz fehérborokkal fejeztük be. A rosékről az előadó elmondta, hogy az ő roséi eltérnek a mai divatos roséktól, melyeknek az életfolyamatait felgyorsítják, így aztán hamarabb is elhalnak, innen az a közkeletű – nem alapozatlan - vélekedés, hogy a rosék nem kell megérjék az első születésnapjukat, hanem szerencsésebb őket hamarabb meginni. Az ő roséi ezzel ellentétben érett alapanyagból készülnek, fahordóban, préselés nélkül, színléből. Hasonló filozófiát követ a fehér és vörösborok esetében, a saját szerepét minimumra szorítva. Elvégre a maga funkcióját helyesen felfogó, a természetadta sajátosságokat megőrizni igyekvő terroir borász csak bábáskodik a bor megszületésénél: ő nem vegyipari alkalmazott, aki a receptúra szerint különböző adalékanyagokkal keveri ki a bort, mint ahogy ezt sokfelé az újvilágban s bizony még Európában is teszik.

A borok mellé túrókrémes, tepertőkrémes, májas és kolbászos bagette-karikákat 

valamint babos marhatokányt ehettek a résztvevők.

Aki nemcsak utólag szeret olvasni borkóstolókról, hanem előzetes értesítést szeretne, jelentkezzen 0257 282020 számú telefonon vagy a schmak@araditulipan.eu emailcímen, hogy felkerüljön az értesítési listára. A Tulipán borestéi nyitottak minden érdeklődő számára. Vámos Attila borai kóstolhatók és megvásárolhatók a következő hetekben a Tulipánban a készlet erejéig.

Dorozsmai Endre 

A szöveg a Nyugati Jelen számára készült.

Fehérborok ünnepekre

Talán még kevéssé borissza barátaink is egyetértenek abban, hogy a „nagy” borok a legszebb ünnepet is még ünnepélyesebbé tehetik. Érdemes elgondolkodni tehát azon, hogy milyen bort ajándékozzunk, illetve milyen bort igyunk az ünnepek alatt. A választás nagy mértékben egyéniség- és keresetfüggő, de azért megrajzolhatók bizonyos alapvonalak, melyek mentén orientálódhatunk a magyar borok hál’Istennek eléggé kusza és szövevényes világában.

Kezdjük a fehérekkel, azon belül is a száraz fehérekkel.

Az ember hajlamos a maga által bejárt ízlésfejlődést abszolútként tételezni, s teszi ezt a legtöbb esetben önmagát halálosan komolyan véve, minden önirónia nélkül. Jómagam sem vagyok kivétel. Szerintem a száraz vörösborok értékelése és megértése többeknek adatott meg, nem véletlen, hogy felmérések szerint a borivó közönség durván kétharmada a vörösborokra esküszik. Innen azután vagy eljut valaki a száraz fehérborok értékeléséig és megszeretéséig vagy sem. Kis gonoszkodással a focitól a zenéig majd’ minden műfajban meglevő bon mot-t is átírhatjuk arra, hogy „mindenki vörösborivónak születik, de van, aki továbbfejlődik”. A fehérek többféleképpen tudnak szépek lenni és sokkal alkalmasabbak a terroir üzenetének átadására, mint a vörösök. Hangsúlyoznám ugyanakkor, hogy ellentétben a focival, ahol nem jellemző, hogy valaki egyszerre legyen Fradi és Újpest drukker, a száraz fehérborok rajongói nem kell lemondjanak a vörösborok szeretetéről, s többnyire nem is mondanak le. Legfeljebb arról van szó, hogy szívük nagyobbat dobban egy dűlőszelektált hegyaljai nagy fehérbor láttán, mint egy szekszárdi vagy villányi csúcsbor hatására. Attól még – egy Márai parafrázissal élve - nem szeretnék olyan világban élni, ahol ne ihatnék bármikor egy jó ménesi Kadarkát, szekszárdi Kékfrankost vagy villányi Kékoportót, netán egy veretes egri bikavért. S folytathatnám a csúcsokkal, a Pávával, a Kopárral, a Magnifico-val.

Mindazonáltal nézzük most azt, hogy a magyar száraz fehérborok közül, melyek tehetik még ünnepélyesebbé az ünnepünket. A válasz kézenfekvő, a nagy tokaji dűlőszelektált borok állnak a magyar borkészítés eszmei dobogóján. Legyen az Szepsy Urbán vagy Szent Tamás, Demeter Szerelmi, Nobilis Barakonyi, Bott Csontos s még sorolhatnám a szebbnél szebb tételeket. Fajtákat szántszándékkal nem írtam, mert egyes esetekben az evidens, más esetekben meg irreleváns. 

(A fehérbor stand egy része a Borászok Éjszakáján, a Fortuna vendéglőben, 2006-ban)

 Másodsorban említeném a nagy somlói borokat, Spiegelberg István, Kolonics Károly, Fekete Béla, Györgykovács Imre vagy a Kreinbacher pince nemes nedűit illetve a rokon karakterű, vulkáni talajon termett, minerális badacsonyi és balatonfelvidéki borokat Szászi Endrétől, a Szatmári pincén át Tóth Sándorig.

Harmadsorban következnek az egri fehér csúcsborok, melyek kevés kivétellel a mesteri házasításnak köszönhetik karakterüket: Lőrincz Gyuri Örökké cuveéje, Gál Tiborék Gloriája, Demeter Csaba IQ-ja, Gál Lajos dűlőszelektált Olaszrizlingjei, továbbá ide sorolnám más borvidékek legjobb fehérborait, Bussay László majd’ minden borát, Jásdi István dűlőszelektált borait a Siralomvágótól a Nagykútiig, Légli Ottó egyre kifinomultabb, egyre komolyabb csúcsborait, a Landordot, a Chariesat és a Gesztenyést, valamint Konyári János Szárhegyét.

E borok jelentős előnye, hogy kiváló gasztro-borok is egyben: elkísérnek töltött káposztát, székelykáposztát, sertéssülteket, legkülönbözőbb ragukat a gombától a borjúig, komolyabb halakat, külön kiemelve a leggyakrabban asztalra kerülő pontyot és harcsát, de még pörkölttel, paprikással vagy akár a karácsonyi „szentölt halászlével” is (ahogy mifelénk, a Dél-alföldön mondják) társítani lehet többségüket. Most, húsvét idusán ihatjuk e remek borokat akár a húsvéti báránysült, akár a főtt sonka mellé. A borok ételhez illeszthetősége nem pontszerű, hanem intervallumszerű. Az említett borok által elkísérhető ételek skálája igen széles, érdemes játszani velük.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Borbandi számára készült, keveset módosítottam rajta.

Tiszavirág (Szeged, Hajnóczy u. 1/b)

Nagy örömömre szolgált, amikor egyre több helyről azt hallhattam, hogy Szegeden is megnyitotta kapuit egy igazi „fine dining” étterem. Beletellett pár hónapba, míg sikerült meglátogatni, de az élmény kárpótolt a zsúfolt program okozta várakozásért.

A Tiszavirág tényleg olyan, mint a híre: nagyon jó. Kitűnő minőségű alapanyagokból nagy odafigyeléssel készítenek kreatív ételeket s mindezt hiteles kedvességgel és szakértelemmel szolgálják fel. 

Első bemelegítő falatként jó minőségű házi kenyeret kaptunk hasonlóan jó minőségű tökmagolajjal kevert olívaolajjal, 

amit egy elegáns pohárkában felszolgált, sült zeller-szirommal ékített „mini-zellerkrémleves” követett. 

Ezután tökéletes időzítés mellett érkeztek tökéletes hőfokú ételeink: petrezselyemgyökér velouté tőkehaltatárral (1250),

kacsa-consommé raviolival (1180), 

Szent Jakab kagyló, céklával, retekkel naranccsal (2120), 

borjúláb lilakáposztakrémmel (1980), 

mascarpone-gesztenye pohárkrém kókuszfagyival (1180), 

dobostorta karamellfagyival (1250).

Egyik étel izgalmasabb és ízletesebb volt, mint a másik, kivitelezésben, tálalásban egyaránt. A tatárban némi füstöt véltem felfedezni, ami egyébként remekül illett az ízképbe. A kagyló pazar volt, friss üde, kívül kissé pörzses, belül szinte nyers, egyedül a narancslékockával nem tudtam megbékülni, többszöri kóstolásra is egyetlen asszociációm a szappaníz volt. De ez nem volt le szinte semmit a fogás egészének élvezeti értékéből. A fagylaltok kiválóak voltak, ízre, állagra egyaránt, a pohárkrém kifogástalan, a dobostorta átiratban is nehézkesnek tűnt, el is merengtünk asztaltársammal azon, hogy vajon a könnyebbé tétel mennyire fosztaná meg e fogást a lényegétől. Jelen formájában biztos, hogy többek elvárásait teljesíti ki.

Mint felszolgálónktól megtudtuk, a borlap csupa különlegességet tartalmaz, melyek összeválogatásánál az is szempont volt, hogy e tételek lehetőleg ne szerepeljenek más szegedi éttermek kínálatában. Több, mint félszáz remek bort tartanak a Demetervintől, Légli Ottótól, Bott Frigyestől, Szepsy Istvántól, a Figula, Orsolya, Szent Andrea pincétől, hogy csak néhányat említsek. Ezek felét kimérik decire is, az árképzés nagyjából a fővárosinak megfelelő, a polci ár több mint kétszeresét fizethetjük egy palack borra, ami kétségkívül sok. Mi egy deci Borbély-féle Badacsonyi Rajnai Rizlingre valamint egy gyömbéres limonádéra szorítkoztunk italtémában. Kifejezetten tetszett, hogy a temesrékasi Chardonnay-t az "itthoni" borok között szerepeltetik.

A pálinkaválaszték még szélesíthető, egyelőre három élvonalbeli főzde összesen kilenc pálinkáját kínálják. 

A beltér igényes, bár ezt a modern ipari-minimalista dizájnt nem fogom soha megszeretni, a háttérben kellemes jazz muzsika szól. Még egy igen kellemes mozzanatról hadd számoljak be. Felszolgálónk bíztatására az üvegen keresztül benéztem  a konyhába, de amikor a fal fele közeledtem, az hirtelen megnyílt előttem. Reflexszerűen hátraléptem, mire a konyhából többen is kedvesen invitáltak, hogy lépjek be, nézzek körül. Éltem a lehetőséggel s egyben jeleztem a legénységnek, hogy amit csinálnak, az csodás. Felszolgálónktól tudtuk meg, hogy a séfet Szalay Tamásnak hívják s korábban főleg külföldön dolgozott. Némi világhálós keresgélésből kiderült az is, hogy kedvenc tévéműsorom, a Gasztroangyal is foglalkozott az étteremmel, csak mivel szombaton délután nem mindig sikerül a tévé elé ülni, erről az adásról lemaradtam.

Ritka jó érzés, amikor a pincér kérdésére, hogy meg voltunk-e elégedve, azt felelhetjük, hogy egy átlagos vendéglőből, ahol azt kaptuk, amit vártunk, „megelégedve” távozunk, innen inkább elragadtatva és lenyűgözve.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát elküldtem a Demokratának.

A Tiszavirág étteremben 2013. március 24-én jártunk.

Vörös és fehér - árszempontból

Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni saját egyéni érdekeinktől, akkor kifejezetten örömteli jelenségként kezelhetjük, hogy a száraz fehérborok lassan kezdik megtalálni a maguk helyét a magyar palettán az árak tekintetében is, persze kiegyensúlyozódásra még van további kifutási lehetőség. Teljesen abszurd dolog ugyanis, hogy a legtöbb esetben a száraz vörösborok még ma is lényegesen többe kerülnek, mint a fehérek, miközben sem élvezeti, sem eszmei értékük ezt nem teszi indokolttá. Nyilván nem a korrekt vagy kevésbé korrekt technológiai borokról beszélek, melyeknek megvan minőségben, technológiában és árban a maguk vörös megfelelője. Mellesleg itt is érzékelhető a vörösborok javára némi különbség, akár az 1-2 eurós palackos kínálatot, akár a legolcsóbb kategóriát – értsd: a petpalackos mezőnyt – vesszük górcső alá, de ez a különbség messze nem akkora, mint a csúcsborok esetében.

A presztízsborokról beszélek elsősorban, a 10.000 forintos lélektani határ feletti tételekről. (Persze egyénfüggő, hogy kinek hol van a lélektani határ, sőt, az is, hogy kinek hány lélektani határa van. Úgy vélem, a legtöbb tudatos borvásárló, aki nem diszponál úgyszólván korlátlan pénzmennyiség felett, elég jól belövi magának az árkategóriákat: ennyit szánok a mindennapok borára, ennyit vasárnapiakra, ennyit az ünnepek megkoronázására, s ennyit meg nem vagyok hajlandó fizetni egy palack borért semmi esetre sem. Nos, ez a legutóbbi kategória sokaknál az ötödik számjegynél kezdődik.)

„Ja, kérem, a piac” mondják erre főként azok, akik érdekeltek a jelen helyzet fenntartásában. A piac nem egy objektív adottság. A piac nevelhető. Sőt, miként a politikában, a borok területén is a piac nemcsak keresleti, hanem kínálati is. Hogy messzebb ne menjek, saját tapasztalat alapján állíthatom, hogy Erdélyben, azon belül Székelyföldön nagyon komoly igény van a minőségi, kézműves, magyar s egy-egy alkotó szellemhez, egy-egy nagy, etalont jelentő névhez kötődő borokra, de egyelőre nincsenek még azok az intézményes kapcsok a fogyasztó és a termelő között, mint Magyarországon, ahol a szaküzletek mellett orientálnak a szaklapok, borversenyek, borkóstolók és borfesztiválok. Gyakori eset, hogy egyetlen bortúra kedvéért nem ritkán 1500-2000 kilométert autókázni hajlandó borínyenc (számoljuk csak ki gyorsan a távolságot mondjuk Kézdivásárhely és Balatonlelle között, hogy ne pont Bussay Mestert emlegessem Zalában vagy Franz Weningert Sopronban) nem tudja, hogy saját városában borszaküzlet nyílt, vagy hogy hol lehet jó magyar bort kapni, akár Balla Gézától, akár Sike Tamástól, s végül egy elfogadható minőségű arctalan román tömegbort vesz valamelyik áruházban.

Visszatérve az alapgondolathoz: a borfogyasztó közönség preferenciái egyrészt függnek az adott kínálattól, másrészt középtávon befolyásolhatóak. És olyan emberek, mint például Szepsy István, akinek tekintélye vitathatatlan és egyértelmű, nem kis mértékben neveli is a borfogyasztó közönséget s így a piacot is. Zsebperspektívából nézve szomorú lehet, hogy lassan öt számjegyűek a száraz Szepsy borok is, viszont holisztikus szempontból inkább egyfajta lassú és igazságos kiegyenlítődésről van szó.

Dorozsmai Endre

Bor és kártya

A kétezres évek elején, midőn még nem volt divatban a blogolás, a hasonló gondolkodásúak különböző tematikus fórumokon találhattak egymásra. Akkor alakult ki a „Bor, az istenek ajándéka” című, 1999. július 15-én alapított topic közössége, melynek tagjai közül többen is elismert bloggerek, szakírók lettek azóta. Még annak idején, a régi szép időkben játszottuk e fórumon azt, hogy asszociatív síkon milyen kártyajátékhoz ki milyen bort kapcsolna.

Az ötlet megéri a felmelegítést.

A „huszonegyezéssel” kezdeném, ezzel az egyszerű, könnyed játékkal, melyhez egyszerű könnyed bort javasolnék. Elsősorban könnyű, reduktív olaszrizlinget, bármelyik borvidékünkről, ha nagyon muszáj termelőt és sorozatot is mondani, akkor legyen Jásdi István gasztro-magnumja, ha van még neki olyan, ha nincs, akkor az alapjáratú rizlingje. 

(Jásdi István az Európa Parlamentben kóstoltat.)

Azért pont Jásdi, mert ő merte leszögezni, hogy „a rizling csopaki”. Második opció lenne egy kövidinka az Alföldről, Fontékről, s hogy legyen három, mert három a magyar igazság, végül ajánlanék egy hasonlóan könnyed, ugyanakkor elegáns cuvée-t a Dél-Balatonról, Légli Ottó 333-át, mely az év 333.-ik napján kerül forgalomba, s egy évet tart, így mindig friss.  

(Légli Ottó Balla Géza ópálosi pincéjében)

Az ulti, mely igazi tömegjáték volt valamikor Belső-Magyarországon, mint Erdélyben a preferansz vagy a németeknél a századelőn a skat, tulajdonképpen a preferansz, a 66 és a tarokk elemeit ötvözi, komplexebb játék, odafigyelést igényel, a győzelemben a szerencse mellett nagyobb szerepet kap a tudás. Ennek megfelelően komplexebb, de ugyanakkor jó ár/érték arányú, könnyen érthető, de tartalmas bort ajánlanék hozzá: középsúlyú vörösöket. Eszterbauer János Pinceátlagát, 

(Eszterbauer  János Aradon)

Pók Tamás Négykezesét, 

(Pók Tamás Maurer Oszkárral, még a Monarchiánál.)

Dula Bence Gőzmalmos Kékfrankosát.

(Dula Bence és felesége, Terézia Balla Gézánál)

A póker napjaink divatjátéka, bennem egy divatbort, a rosét asszociálja. A borhoz feltétlenül hallgassuk meg Herczeg Flóra remek, témába vágó dalát. ( http://www.youtube.com/watch?v=mLMX4AH-To4 ) S mi mást neveznék meg konkrétan, mint a 2011-es év eddig kóstolt legjobb roséit: Konyári János Cabernet – Merlot-ját,

(a doboknál Konyári János)

Dúzsi Tamás Rosé Cuvée újborát,

(Dúzsi Tamás Balla Géza pincéjében)

Gálné Dignisz Éva Kékfrankos roséját. 

(Gálné Dignisz Éva a 2012-es Év borásza eredményhirdetésén)

Kiegészítés 2013-ban: idén is remekül sikerült az említett három tétel, de azért kiegészíteném még néhány markáns friss élménnyel: Tóth Ferenc Kékfrankos 2012-es roséjával,

(Tóth Ferenc arcképe a pincészet kóstolótermében)

Balla Géza új, 2012-es roséjával 

(Répás Zsuzsanna, Balla Géza és Tőkés István)

valamint az Ikon Pince rosé cuvéejével.

A bridge a kártyajátékok királya, méltó, hogy a borok királyát fogyasszuk hozzá. Elgondolkozni azon, hogy miként játszunk meg – nem mondok sokat – egy „3 sant”, hogyan használjuk ki, hogy kezünkben van a leosztott lapok fele s jó eséllyel a játék sorsa, mikor adjuk le az ütést a hídnak s mikor vegyük fel, mindeközben közben egy Szent Tamás Furmintot kortyolni, nos, ez fantasztikus élmény lehet. Elsőként álljon itt a Mester, Szepsy István 2009-es Szent Tamás Furmintja, 

(A Mester a rajongók körében)

másodiknak Demeter Endre Úrágya Furmintját, 

(Demeter Endre az EMI táborban)

harmadikként pedig Bárdos Sarolta 2011-es Barakonyi Furmintját ajánlanám.

S itt van végül a ma már alig játszott tarokk, mellyel egyrészt olvasmány-élményeimen keresztül, másrészt üknagyapámtól ránk maradt tarokk-kártya és szintén a felmenőktől, a Horthy-korból ránk maradt tarokk-könyv révén kötöttem ismeretséget. A tarokk a nemesség játéka volt, mely dohányban a komoly szivarokat, pipában a legjobb dohányokat asszociálja, így a borok közül is az elegáns, extrakt-édes, dohányos-vaníliás vörös presztízsborok passzolnak legjobban hozzá. Mi mást ajánlhatnék első opcióként, mint Konyári János Páváját, melyre talán legjobban illik az iménti leírás, második javaslatom Heimann Zoltán Franciscus-a, 

(Balla Géza és Heimann Zoltán Aradon)

harmadik pedig Demeter Csaba 

(Demeter Csaba nyilatkozik a Pincepiac megnyitásának alkalmából)

Merengő dűlős limitált példányszámú (kb 1500 palack készült belőle) 2006-os Cabernet Franc-ja.

Dorozsmai Endre

Furmint Február a Vinopolisban

Ezt a bejegyzést vegyük egyfajta "jószolgálati közleménynek" . 

Ha már jómagam nem tudok részt venni az eseményen, akkor legalább ajánlom azok figyelmébe, akiket nem választ el többszáz kilométer a Székesfővárostól.

(egy remek Furmint-termelő pincéje)

A Vinopolis borbár, mely a borbarátok törzshelye lesz előbb-utóbb a verhetetlen áraival és szédületes választékával, csatlakozott a Furmint Februárhoz egy remek kóstolóval. 30 bort ígérnek mindössze 2900 Ftért. A 30 tétel az optimum. Áttekinthető, kezdők számára is végigkóstolható.

(Vinopolis beltér)

 

A szóban forgó furmintok termelői:

• Barta Pincészet
• Dereszla Pincészet
• Füleky Pincészet
• Kolonics Pincészet
• Orosz Gábor Pincészete
• Oszvald Pincészete
• Szarka Pince
• Szepsy István
• Tokaj Disznókő
• Tokaj Hétszőlő
• Tokaji Kereskedőház
• Tornai Pincészet

Az estén való részvétel regisztrációhoz kötött.
 Jelentkezés:
naphegy@vinopolis.hu e-mail címem 
vagy a 06-1-799-04-01 telefonszámon.

Furmint február - 2013

A Kárpát medencének a borászat területén egyszerre erénye és hátránya a fantasztikus sokszínűség. Itt úgyszólván minden meglelhető, amit a világ borkészítése felvonultathat: széles fajtaválaszték, hihetetlen talajadottságok, változatos technológiák. S aki kellő időt, pénzt és energiát szán rá a magyar borok megismerésére, az tudja, hogy még a megmaradt Magyarországon is kicsiben megismerhető a borvilág. Készülnek itt könnyed, illatos reduktív fehérborok, dűlőszelektált, a termőtájról szóló nagy fehérek, komplex fehér házasítások, rosék minden változatban (beleértve a tölgyfahordós, fajtaélesztő nélkül készült természetes variánsokat), sillerek, burgundiai stílusú vörösök, bordeaux-i zsánerű, sűrű szövésű, tannin-gazdag vörösborok, de még újvilági stílusú borok is akadnak. S akkor nem szóltunk az édes borokról, melyek körében Tokajnak párja nincs széles e kerek világon.

Bormarketinget viszont nehéz arra építeni, hogy mi mindent tudunk, főleg akkor, ha a termőterület mindeközben csökken s az ország képtelen nagy mennyiséget előállítani. Mindazonáltal vannak kitörési pontok. A felső kategóriát kell megcélozni, nem a hipermarketek legalsó polcát, ott egyébként is nagy a tülekedés. Annál is inkább, hogy egyszerre tudunk fajta-centrikus és termőhely-centrikus igényeket kielégíteni ebben a felső szegmensben. A legjobb kitörési pont a Furmint, azon belül első sorban a tokaji Furmint, nem csoda, hogy egyre több nemzetközi tekintélyű bor-guru, beleértve a szakértelem misztikus ködébe burkolózó Master of Wine-okat, egyre nagyobb érdeklődést tanúsít e fajta iránt.

Felettébb fontos, hogy erre a fokozódó érdeklődésre legyen belső reakció, hogy a magyar borszakma is kellő súlyt fektessen a Furmintok népszerűsítésére. E célt szolgáló kezdeményezések egyik legfontosabbika, sőt, miért is ne írnánk le: „a” legfontosabb a Furmint Február nevű akció, mely lassacskán kisebb mozgalommá növi ki magát. A mögöttes filozófia nagyon egyszerű: „Egyre többen, többször és hangosabban mondják – emberek és borok egyaránt –, hogy a furmint egy kiemelkedő szőlőfajta. A képet tovább szépíti a tény, hogy szinte kizárólag a miénk. Úgy gondoljuk, hogy ezt az üzenetet érdemes lenne minél több emberhez eljuttatni, ez pedig legjobban akkor sikerülhet, ha összefogunk, és ezért a célért együtt iszunk furmintot februárban.” – olvashatjuk a honlapon. Februárban a bor témájára affinis vendéglők, borszaküzletek, boriskolák a Furmintra irányítják a figyelmet kóstolókkal, kedvezményekkel, sajátos menükkel. 

A legnagyobb esemény azonban idén is a Mezőgazdasági Múzeumban rendezett nagy Furmint-kóstoló lesz, amikoris a nagyközönség megfizethető fix összeg (6900 ft elővételben) fejében 55, zömmel tokaji pincészet Furmintjait kóstolhatja meg. Ott lesznek a legjobb kis kézműves pincészetek (Balassa István, Barta pince, Bott pince, Demetervin, Tokaj Nobilis, hogy csak néhányat említsünk közülük), de nem maradnak el a nagyok sem (Szepsy István,  Disznókő, Degenfeld, Oremus), képviselteti magát az „Isten kalapja”, a Somló hegy is, (Kreinbacher pincészet, Fekete Béla, Takács Lajos) s néhány Tokajon és Somlón kívül eső pincészet. E kóstoló azzal kecsegtet, hogy kellő önmérsékletet tanúsítva, beosztva erőnket, kihasználva a teljes nyitvatartási időt, megkóstolható mind a kb. 100 bor, aminek eredményeképpen hiteles képet kaphatunk arról, hogy hol is tart ma a Furmint-készítés élvonala.

Érdemes vastag piros filctollal bekarikázni határidőnaplónkban február hetedikét.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló következő számában fog megjelenni.

Áts Károly a 2012-es Év borásza

Úgy hozta a jó szerencse, hogy sikerült idén is eljutni az Év Borásza választás ünnepélyes eredményhirdetésére. Jómagam 1999 óta tartom számon ezt a titulust, s azóta szurkolok a jelöltek valamelyikének. Tavaly is erős volt a mezőny, idén is.

Sokan meglepődtek, hogy Borbély Tamás bejutott az öt közé, minden esetre, aki kóstolta az utóbbi években borait, az tapasztalhatta e nedűk meggyőző fejlődését, s csodálkozása bizonyára kisebb lehetett azokénál, akik még nem figyeltek fel a fiatal és tehetséges borászra. Legutóbb az idei Vincén kóstoltam meg borait, s végkövetkeztetésként csak egyetérthetek Hamvas Bélával, aki a Badacsonyi borokat meleg szavakkal méltatta.

Mindazonáltal elismerve Borbély Tamás és a többi jelölt (Dúzsi Tamás, Heimann Zoltán, Gálné Dignisz Éva) érdemeit, jómagam is alighanem Áts Károlyra szavaztam volna, ha tagja lettem volna a Magyar Borakadémiának.

Egyrészt azért, mert Áts Károly eddigi munkásságával messzemenően kiérdemelte e titulust, másrészt azért is, mert igencsak megérett az idő arra, hogy tokaji, s azon belül mádi borász kapja e kitüntető címet, a 2001-es (Szepsy István), és 2003-as (Árvay János) választás után.

A sajtótájékoztatón minden jelölt egy-egy remek nedűvel örvendeztette meg a sajtó képviselőit, Borbély Tamás egy remekbe szabott, minerális, elegáns hordókezelésű Kéknyelűt hozott, Gálné Dignisz Éva elhozta Márton napi roséját, mely idén is maga volt a tökély, ha úgy tetszik „a” rosé, sub specie eternitatis. Üde, parfümös, gyümölcsös, jó savú. Hasonlóan jót lehet készíteni e műfajban, jobbat aligha. Heimann Zoltán a Birtokborát hozta el, melynek címkéjén ott szerepel a Heimann családfa, igazolva a család negyedévezredes szekszárdi jelenlétét, Dúzsi Tamás a vörös csúcsborával, a Görögszóval érkezett, melyre éppúgy illik az iménti leírás, miszerint a maga műfajának élvonalbeli reprezentatív remeke, mint Gálék roséjára. A győztes pedig mi mást  hozhatott volna, mint Áts cuvéet, ezt a szeretnivaló, könnyen érhető, szépen megkomponált desszertbort.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült, de jó eséllyel felhasználom majd az „analóg” sajtóban is.

Kisvendéglő a Hargitához (Békéscsaba, Tavasz u 7.)

Az éttermek esetében éppen annyira fontos lenne ismerni, tudni a séf nevét, mint ahogy ma már általános tudnivaló, hogy a bort nem elsősorban fajtája alapján különböztetjük meg, de még csak nem is a borvidék alapján, hanem a mögötte álló, a borban saját elképzeléseit megvalósító borász alapján. Egy Hernyák, Szepsy, Eszterbauer, Konyári, Köpcös, Dula vagy Jekl bor minőségi garancia egyben, de mellettük említhetnénk még három tucat nevet. (Szántszándékkal említettem minden borrégióból egy-egy borászt így hirtelen.)

Van Békéscsabán egy gyönyörű kis ékszerdobozra emlékeztető hely. Egy kis erdélyi ihletettségű nemzeti oázis, ahol a falakon autentikus népművészeti tárgyak díszelegnek, hatalmas Magyarország-térkép 1942-ből, ahol a felszolgálók mindig kedvesek, a beltér varázslatos, a kánikulában is hűvös kerthelység hangulatos,

 s ahol jellemzően korrekt szinten elkészített ízletes ételeket ehetünk megfizethető áron. A séf Metzger László, aki a www.hejszakacsok.hu honlapon több cikkel is szerepel, elsősorban a Hagyomány és evolúció nevű melegkonyhás versenyen szerzett beszámolóival. Ezek egyikében írta le röviden, pontokba szedve ars poeticáját:

„Összegezve – és ezzel talán válaszolok is a bennem kételkedőknek – íme pár gondolat,ami legmeghatározóbb az én jelenkori szakmai életemben:

-         Mindig etikusnak maradni, alázatosnak a szakmával szemben és az összes kapcsolatokat maximálisan kiaknázni a tanulás és a tudás bővítése érdekében.

-         Én csak egy egyszerű srác vagyok egyszerű tervekkel. Szeretném megvalósítani az elképzeléseimet minden különösebb „hűhó” nélkül.

-         Nem sztár akarok lenni, hanem jót főzni egy jó csapatot összekovácsolni és napról napra megmutatni a tudásom legjavát.

-         Folyamatosan bővíteni a szakmai spektrumomat és ízelítőt adni a vendégeknek belőle, hogy van a töltött - rántott húson kívül is más ínycsiklandozó csemege.”

Az elmúlt fél étvizedben jó párszor is sikerült ide eljutni, s nem állítom, hogy mindig minden tökéletes volt, de mindig elégedetten távoztunk. Mivel ketten, hárman vagy négyen érkeztünk s mindig megkóstoltuk egymás ételeit, lassan nincs étel az étlapon, melyet ne kóstoltam volna, a padlizsánkrémtől

pacallevesen, 

kukoricadarába forgatott pisztrángon

át a báránycsülökig. 

Így aztán megkockáztathatok két állítást. Az egyik, hogy nagy mellélövés itt nincs, a másik pedig az, hogy egyértelmű fejlődés érzékelhető az elmúlt öt évben.

Úgyhogy, aki teheti, látogasson el ide.

Nem fog csalódni.

Dorozsmai Endre

Furmint Február

A borszakírás talán legavatottabb és legérzékletesebben fogalmazó képviselőjének Alkonyi Lászlónak egyik fontos felismerése, hogy a „bor” fogalma kezd kettéválni, mivel két teljesen eltérő terméket jelöl. Egyik oldalról találkozhatunk a polcokon az európai stílusú és filozófiájú borral, mely „kötődik egy termőhelyhez, egy ültetvényhez, egy vagy több szőlőfajtákhoz, egy évjárathoz és egy termelőhöz. Elmerülve cseppjeiben úgy érezhetjük, hogy általuk a teremtett világnak egy különleges, megismételhetetlen darabkájához jutottunk hozzá. Elhisszük és elfogadjuk, hogy a természet és az emberi szellem értékeinek megértésén keresztül eljuthatunk az egyediség felismerésének képességéhez.. (Az idézetek a szerző „Vigyázz, kész rajt, bor” című könyvéből valók). Ezzel szemben áll az „újviláginak” nevezhető bor, mely „nem az egyediséget keresi, hanem a nemzetközi piac elvárásait igyekszik kielégíteni. Fontos ismérve a versenyképes ár és a könnyű érthetőség. Készítéséhez több helyütt használhatnak műtannintól, enzimeken keresztül egészen az aromákig bezárólag számtalan eszközt, miközben vizezhetik, tömöríthetik, fagyaszthatják, savazhatják, cukrozhatják őket. A két borfogalom közötti különbséget úgy is leírhatjuk, hogy az „újvilági” bor az, amelyik a fogyasztóra kíváncsi, az „európai” bor pedig az, amire a fogyasztó kíváncsi.”

Azt is ki meri mondani Alkonyi, hogy a szőlőfajta a borglobalizmus elsőszámú hadoszlopa. S tény: az ausztrál Shiraz, a délafrikai Pinotage, az újzélandi Sauvignon Blanc, a kaliforniai Cabernet, az argentin Malbec alapjáraton marketingelt, sok esetben államilag szubvencionált technológiai tucat-termék – tisztelet a csekély számú kivételnek – melynek célja nem az, hogy kifejezze adott évjáratban a termőhely egyediségét, hanem az, hogy hozza évjárattól függetlenül az „ausztrál shiraz”, stb. ízt, illatot, színt. Ily módon inkább rokonítható a gyümölcstartalmú ipari üdítőkkel, mint az európai minőségi borokkal.

Mindezek dacára nagyon örvendek, hogy a Vinoport csapata egy szőlőfajtát, konkrétan a Furmintot helyezte előtérbe, az évről évre egyre sikeresebb Furmint Február nevű rendezvénysorozattal, melynek origója a Mezőgazdasági múzeumban lapunk megjelenését követő napon, február 9-én megrendezett nagyszabású kóstoló, 

de melyhez időközben éttermek és borszaküzletek tucatjai csatlakoztak. A vélhetően kósza alliterációs ötletként született kóstoló-mottó, „furmint február” szinte önéletre kelt. S jól van ez így. Foglalkozzunk a Furminttal, a fajta jelentőségét is hangsúlyozva, mert a világ kíváncsi a fajtákra, de azért is, mert azokra a borainkra, melyek a legmagasabb szinten fejezik ki a termőhely egyediségét, így tudjuk ráirányítani a figyelmet. 

Abban pedig csak egyetérthetünk Alkonyi Lászlóval, hogy nagyon helyes, ha a címkén a termőhely nyer hangsúlyt, ha azt látjuk nagy nyomtatott betűkkel a főcímkén, hogy „Szent Tamás”, „Úrágya”, „Kakas” vagy „Csontos”, s persze akár a hátcímkén, akár apróbb betűkkel a főcímkén szerepelhet az is, hogy Furmint.

A tavalyi főrendezvény átütő sikerű volt, ritkán vagy tán soha nem láttam annyi szakmabelit egy kóstolón, mint itt. S nemcsak borszakírókat, 

(Geönczeöl Attila és Jámbor László a tavalyi Furmint Februáron)

kurzusok oktatóit, gasztro-bloggereket, hanem borászokat is civilben, akik eljöttek megkóstolni a magyar borkészítés csúcsteljesítményeinek számító magas minőségű Furmintokat. A meghívott borászatok listáját nézve az idei rendezvény sem fog elmaradni a tavalyitól, hisz ott láthatjuk a tokaji és a somlói élvonalat idősebb és ifjabb Szepsy Istvántól Fekete Béláig vagy a Kreinbacher birtokig, de ott lesz a Kerkaborum Zalából és Kovács Nimród pincészete is Egerből.

(Pók Tamás, Szűcs Erzsébet és Simon József a tavalyi Furmint Februáron)

Dorozsmai Endre

A szöveg a holnapi Erdélyi Naplóban jelenik meg.