Húsmegálló 2 (Baja, Tóth Kálmán tér 5)

Az eleddiglen Baja külvárosában működő Húsmegálló a nemrégiben új egységet nyitott a város központjában. A beltér dekorációjának meghatározó eleme a falra festett szemgyönyörködtető (Nagy)Magyarország térkép, melyen fel vannak tüntetve a fontosabb beszállítók – a Csíkszentsimoni Sörmanufaktúra, a Délvidéken, közelebbről Hajdújáráson borászkodó Maurer Oszkár, aki a legrégebbi magyar borvidéken, a Szerémségben fekvő ültetvényein termesztett szőlőből készít immár nemzetközi hírű, dűlőszelektált, természethű, alacsony kénszintű borokat, a parajdi sóbánya valamint a Zirci Apársági sörfőzde. A térkép felett Monarchia-korabeli, gyönyörű kidolgozottságú angyalos Nagycímer. A határtalan magyar nemzetben gondolkodó ember hamar otthon érzi itt magát.

Az étlap nemzetközinek mondható, jelentős részét a burgerek teszik ki, de van benne egy erős erdélyi vonulat is: kínálnak többek között székely batyut (a ropogós lepény kolbászos savanyúkáposztás hagymás ragut rejt, amit fokhagymás tejfeles mártással ízesítenek), 

kolozsvári sertéstarját és parajdi salátát is.

Amikor az ember korán kel, de délben reggelizik, hajlamos többet rendelni a szokásosnál illetve a feltétlenül szükségesnél, különösen két nagykamasz társaságában. Úgyhogy kértünk egy négy személyes „vendégmarasztaló tálat”, 

továbbá két hamburgert steak burgonyával, majd a lakomát egy mákos guba-tortával zártuk.

A „vendégmarasztaló” kompozíciót két gránitlapot rögzítő impozáns, célirányos fatákolmányon tálalták, rajta saját készítésű miccs, sült kolbász, száraz kolbász, csalamádé, savanyú káposzta, hagyma, kecskesajt és szószok, mellette kencék, remek zakuszka, valamint tökmagkrém, illetve padlizsános babkrém, ami érdekes ötlet, lehetne még vele kísérletezni. Mint megtudtuk, a miccset a klasszikus recept szerint háromféle húsból készítik (disznó, marha, birka), ami becsülendő, hiszen Erdélyben és a Regátban a birkát a legtöbb helyen már kihagyják belőle. Íze jó volt, állagán még lehetne lazítani. A burgerek retro stílust képviselnek, átsütött marhahúspogácsával dolgoznak, jellemzően két szeletet tesznek bele a naponta kétszer egy kézműves pékségből frissen érkező buciba, de tartanak étlapon mediumra sütött, vastag húspogácsás változatot is. Az egy adag desszert elegendőnek bizonyult mindhármunk számára. Szaftos volt és ízletes, hozta a magyar ízlésnek oly kedves, megszokott ízharmóniákat.

Az árak kifejezetten barátiak, a kiszolgálás kedves és udvarias.  

Nagyon jól éreztük magunkat a Húsmegálló új egységében, jó szívvel ajánljuk a helyet minden arra járónak.

Dorozsmai Endre

 

Borozók és borbárok Kiemelve: Borbistro (Baja, Fő tér)

A magyar gasztro-palettáról szinte teljesen eltűnt egy igen vonzó régi műfaj, az autentikus borozó. Nem kétséges, a kommunista időkből itt ragadt boltíves, nyers téglás, pácolt fás, szeparés borozók mérhettek volna jobb nedűket, de a hangulatuk, atmoszférájuk remek volt. Ma már mutatóba akad csak néhány, mely megőrizte eredeti profilját. Ilyen például a Tokaji Borozó a Falk Miksa utcában, ahol a Tokaj Kereskedőház elfogadható borait kínálják vagy az Egri borozó a Bajcsy Zsilinszky úton, ahol Simon Jóska kimért borait kortyolhatjuk.

A szerencsés az lett volna, ha a borozók tömegesen elkezdenek tisztességes borokat kimérni kedvező áron. Egy komolyabb kísérlet volt erre, az András borozó a Kolosy téren, az mindmáig a leghangulatosabb, legszeretnivalóbb hely volt a műfajban, de sajnos a tulajdonosváltás után minősége leromlott, az árak felmentek s ezek után nem csoda, hogy a borozó tönkrement. Az ok vélhetően a rossz pozicionáltság volt, a Kolosy téren egy gyéren látogatott belső udvarból nyílt lejárat a pincébe.

A kedvező áron iható bort kínáló borozók helyét bizonyos mértékig kitöltik a borbárok, melyek viszont az előbbiekhez képest sokszoros áron mérik jellemzően palackból a jó vagy egyenesen csúcsminőségű borokat. Ezek megjelenése kifejezetten örömteli, de nem feledteti az olcsó minőségi borozók hiányát. S erre egyébként nem válasz az, hogy ezek nem üzemeltethetőek nyereségesen. Mert dehogynem: a kimért bor literjét 200-300-400 forintért meg lehet venni a termelőktől s ki lehet mérni 80-100 forintért decijét. Mellé adhatnának hagyományos borkorcsolyákat, zsíroskenyeret, pogácsát, fasírtot, prószát, mint a Tokaji Borozóban, de kínálhatnának sajtot, paraszttálat különféle disznóságokkal, kenyérlángost, ami egyszerű és nagyszerű. Kizárt dolog, hogy ebből ne lehetne virágzó üzletet teremteni.

No de vissza a borbárokhoz. Ezek igazi egy estés helyek, ahol remekül el lehet üldögélni társasággal, főleg, ha megfelelő a zenei háttér (nem olyan zavaróan ricsajos, mint mondjuk a más szempontból igencsak dicsérhető DiVinoban). Ilyen a Palack, a Dropshop, a Gádor borozó, hogy csak néhányat mondjak az iránymutató, barátságos, kellemes hely közül. Az első kettőben déltájt voltam, nem vennék mérget rá, hogy este nem rontják el valami mai, zenének csúfolt rettenettel. A Gádor borozóban viszont kellemes csend fogadott, a tulajnak egyébként jó az ízlése, együttműködik a szomszédos Nothing But The Blues Pub-bal.

A nemrégiben Villányban turnéztunk, ott hívta fel figyelmünket erre a remek borbisztróra az egyik borász, aki épp ott volt a Bock Óbor étterem borozó részlegében, mivel a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa e jeles helyszínen tartotta soros ülését. Úgyhogy megfogadtuk a tanácsát, hazafelé jövet benéztünk a Baja főterén fekvő pofás kis helyre. Mi tagadás, ráfért Bajára is egy jó hangulatú barátságos borozó.

A kiszolgálás kedves, a beltér rendkívül hangulatos, nem meglepő, hogy igen szép a borválaszték. De kínálnak sört is, Bitburgert és Erdingert csapolva, a pálinkákat a Brill és a Nobilis pálinkafőzde szállítja. A falon boroscímkék, a pultban szebbnél szebb sonkák, s ügyesen használják a borospalackokat is dekorációs elemként. Helyben olvasható a Gusto nevű ínyencmagazin megannyi száma. Mivel elég kicsi a helység, sajnos magasított székekkel dolgoznak, de hát ennyi kényelmetlenségbe beletörődtünk.

Az eddigiekből sejthető, hogy ízletes és igényes borfalatkákat kínálnak, kiemelkedő sonkákat, szalámikat és sajtokat, továbbá marinált olajbogyót, kenyereket és desszerteket. Mi, ha emlékezetem nem csal, egy San Danielle sonkás tálat kértünk (800 ft), 

meg egy szendvics croissant-t, amivel messzemenően meg voltunk elégedve. 

A borlap a helyi borokkal kezdődik, ami szintén nagyon dicséretes: Szemerey, Sziegl, Naphegy, 7présház és Koch pince, ezek közül bevallom, csak a Koch pincéről hallottam, illetve nemcsak hallottam, de kóstoltam is jó néhány borukat. 

Társam szekszárdi vörösbort ivott, én limonádét mivel vezető beosztásban voltam. Jó lenne ide visszatérni és végigkóstolni az ismeretlen tételeket az említett bajai borászatoktól. A villányi és szekszárdi borászatokat, akikkel együtt dolgoznak, már ismerjük, illetve az egy szem Schiebernek, aki nóvumot jelentett számunkra, már most megkóstoltuk egy borát, meggyőző volt.

Nagyon jó éreztük magunkat, visszavágyunk.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.

Malom étterem (Baja, Szegedi út 19.)

Valahogy úgy alakult, részben a saját hibámból, hogy Bajához a kellemes élmények mellett több csalódás is kapcsolódik bő két évtized gasztrotúráinak élményanyagában. Amikor első ízben elmentünk a bajai halászfesztiválra nem néztük jól meg a naptárat és a vasárnapi sátorbontásra érkeztünk. Ettünk az erősen közepes, azóta alighanem bezárt Damjanich utca halászcsárdában némi halat, ha emlékezetem nem csal, a halászlé elfogyott.

A Véndióban pár éve roston sült harcsa helyett vaslapon sült pangáziuszt kaptam. A rost/vaslap csere inkább elnézhető, annál is inkább, hogy a szakmában „rostlap” a neve vaslapnak. Az senkit nem zavar, hogy ez egy oximoron, azaz önmagának ellentmondó fogalom, hiszen valami vagy rost, vagy lap. A Vizafogó nem volt rossz, de a legendák alapján többet vártam tőle. Azért hadd szólunk a kellemes meglepetésekről is: a Potyka csárda többet adott a kiváló friss halaival, mint amit vártunk, a Sobriban háromszor is voltunk s egy hűtőízű halat leszámítva mindig rendben volt, és a Borbisztró is remek élményt adott. Sajnos a Borbisztró után vacsorázni a Malom étterembe mentünk, mely a település vezető étterme az ittjartam.hu oldalon, ilyen minőségében a célpontjaim között szerepel már jó ideje.

Két egyszerű fogást rendeltünk, elég volt estére: halászlevet és rántott „harcsacsíkokat” salátaágyon. A halászlé kifejezetten jó volt, nem szenvedett a szokásos hibáktól (túlsózottság, túlpaprikázottság) finom volt a halhús és a tészta is benne. Szép volt a színe, s a lé állagát is szerettük, bármikor megennénk újra.

Sajnos a méltatás itt abbamarad, mert harcsa címszó alatt ismét a Mekong deltájában kriminális körülmények között tenyésztett, dömpingáron kapható tömeghalat, a már említett pangáziuszt hoztak ki.

Amikor ezt jeleztem, a pincér meglepetésemre elismerte a hamisítást, s azt mondta, hogy igen, úgy hívják magyarul ezt a halat, hogy afrikai harcsa. Mondtam neki, hogy nem úgy hívják, hanem cápaharcsának, az afrikai harcsa más faj.

Érdekes kérdés, hogy lehet-e egy magyaros bajai vendéglőben egy pincér annyira tájékozatlan haltémában, hogy ne tudja, hogy mi is az az afrikai harcsa? Vagy engem akart meggyőzni arról, hogy nem is vagyok annyira becsapva? Ki tudja? Tulajdonképpen nem számít, engem nem fognak látni többet s másnak sem javaslom a hely meglátogatását.

Dorozsmai Endre

Korzó étterem (Baja, Bartók Béla u. 2.)

Legutóbb Baján járva

szerettünk volna egy olyan új helyet megnézni, ami a központban van és kínál halászlevet valamint magyar halételeket. A Petőfi sziget halászcsárdáit már ismertük, akárcsak a Damjanich utcait, valamint a városszéli Potykát. Kiderült, hogy a Fő tér mögött elhelyezkedő Korzón kívül a város központjában mindenütt nemzetközi ételeket kínálnak, többnyire mediterrán és ál-mediterrán fogásokat.

Beültünk hát a Korzóba, ahol kedves kiszolgálás és barátságos beltér fogadott, a falon többek között képek a régi és jelenlegi Bajáról, térkép a történelmi Magyarország borvidékeiről valamint családi emlékként egy fénykép és képeslap az első világháborúból. 

A kínálat egyszerű, közismert magyar ételeket kínálnak mindenféle csavar nélkül.

Mi némi dilemmázás után a bajai halászlé és a pacalpörkölt mellett döntöttünk, amihez kovászos uborkát és kenyeret kértünk. A kenyér ipari volt, de friss, az uborka sajnos ecetes és nem kovászos,

a pacalpörkölt jó állagú és finom, megjelenésre lehetett volna szebb, pirosabb, 

a halászlé pedig közepes, élvezhető, túlfőtt hallal, amit külön tányéron kaptunk, mint erre szokás, 

a gyufatészta viszont a (szintén inkább téglás-barnás mint piros) lében érkezett. 

Az italválaszték szűk, de azért értékeltük, hogy nem valamelyik nagypincészet kommersz borait kínálják, hanem egy harmadik vonalbeli villányi kispincészetét, Maczkóékét.

A sör nagyipari volt, s azon belül sem a legjobb.

Átlagos, közepes hely a Korzó, ahol az ember nagyot nem csalódik. Búcsúzáskor megkérdeztük, hogy milyen harcsából készítik a harcsapörköltet, a válaszból azt raktuk össze, hogy halászott szürkeharcsából. No, lesz mit megkóstolni legközelebb.

A szöveg a Demokrata számára készült.
A Korzó étteremben 2014. augusztus 18.-án jártunk.

Kalandozás a szegedi vendéglők világában 1. - Sótartó Halászcsárda és Vendéglő a Régi Hídhoz

Aradhoz legközelebb eső belsőmagyarországi nagyváros Szeged. (Belsőmagyarország Maurer Oszkár szerémségi magyar borász találó szókapcsolata a megmaradt Magyarország jelölésére.) Egyetemi központ, pezsgő kulturális élettel, számtalan izgalmas rendezvénnyel. Érdemes megemlíteni, hogy a legközelebbi borfesztivál szeptember 19. és 23. között lesz, a Dóm téren, részletek www.borter.hu oldalon. Nem véletlen, hogy vagyunk jónéhányan aradiak, akik szívesen ruccanunk át egy-egy napra a mindössze 100 kmre fekvő városba, legyen szó akár táncszínházról, akár a szabadtéri játékokról, vagy „csak” egy halászléről, hogy most ne említsem a szegedi bevásárlóközpontok halaspultját.

Ami a halászcsárdákat illeti, számbavételük közérdeklődésre tarthat számot.

Kezdjük a legnépszerűbbel és legismertebbel, a Sótartóval, mely a Régi Híd mellett található, ahogy átjövünk Újszegedről rögtön balra. (A neten: www.sotarto-halaszcsarda.hu.) A Sótartó a tipikus magyar csárda hibákkal és erényekkel. 

 (A Sótartó amolyan félhivatalos név, az étterem bejáratánál annyit ír, hogy Halászcsárda, sokan Roosevelt téri halászcsárda néven emlegetik, ennek használatát a magam részéről kerülöm, mert helytelenítem az a sajátos eljárást, hogy Magyarországon tereket neveznek el olyan országok elnökeiről, melyekkel hadban álltunk, olyan emberekről, akik a magyar sorsot negatív irányban befolyásolták.) A halászlé nagy adag, természetesen szegediesen készült, passzírozással, mint minden szegedi halászcsárdában (hamarabb fogunk Baja környékén, például Pakson szegedi stílusú halászlevet kapni, mint Szegeden bajait). Minősége változó, elfordult már, hogy belefőzött halhús száraz volt. 

Az étlap igen széles, de általában egy alapszintet minden fogás megüt. A beltér nem sokat változhatott az elmúlt harminc évben. Ha nem érkezünk irreális igényekkel, nagyot nem fogunk csalódni. Szomorú, hogy ezt is erényként kell említeni, de a manapság botrányos módon terjedő hamisítással, miszerint harcsa helyett a Mekong deltájában botrányos körülmények között tenyésztett, dömpingáron kapható tömeghalat, pangasiust adnak, itt nem találkoztunk, s a tulajdonos Frank Sándor keze alatt, azonos felfogásban és szinten működő másik népszerű helyen, a Fehértói halászcsárdában sem.

Tapasztalatom szerint egy fokkal jobb a konyhája a szomszédos étteremnek, mely a Régi Hídhoz van címezve nevében. (www.regihid.hu) Itt a beltér is egyedi, egyfajta „magyar pub”, vagyis a rusztikus és nemzeti elemeket ötvözik a pubos hangulattal. Paprika és kukoricafűzérek, régi fotók a Horthy korból, katonai emléklap az első világháború idejéből, szívmelengető népies feliratok a bútorokon („Kismagyarország nem ország, Nagymagyarország mennyország, továbbá az ismert Kossuth idézet „Szegednek népe nemzetem büszkesége”) – mindez nem egyfajta összevisszaságban, hanem kellemes, nem túlzsúfolt rendezettségben vesz körbe minket és ad a vacsorának egy különleges, barátságos hangulatot.

Legutóbb (egy jó éve) is rendeltünk halászlét, a legjobbak egyike volt, amit csak ettünk valaha, frissen belefőzött, nem iszapízű, tökéletes állagú szálkamentes pontydarabokkal, szép színű, nem túl sűrű, tartalmas lével, egyszóval maga volt a műfaj remeke. A kis fazékban 1900 ftért kínált 8 deci halászléből, melyhez 20 dkg pontyot adnak, két ember is jóllakhat. Mindkét helyen igen finom a haltepertő is.

 Az étlap itt sem rövid, kapható libacomb, többféle csülökétel, s vörösboros marhapörkölt is, hogy most ne említsem a csirke- és pulykaételek hosszú sorát. A harcsa itt is harcsa, sőt, amit rendeltünk ritka finom és friss volt, pangasius kapható ugyan, de azt annak is nevezik. Korrekt árak, emberes adagok, tisztességes kiszolgálás jellemzi a vendéglőt. Külön értékeltük, amikor pár éve déltájban szinte teltház volt, figyelmeztettek, hogy egy óra a várakozási idő s ennek függvényében üljünk le vagy keresünk más étteremet.

A Régi Hídhoz címzett étterem a privát szegedi toplistám élén van, mi tagadás nemcsak a konyha teljesítményének, hanem a beltérnek is köszönhetően.

Ajánlom mindenkinek.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Nyugati Jelen nevű délerdélyi regionális napilap számára készült.

 

Vizafogó Étterem (Baja, Petőfi sziget, Március 15 sétány)

 A halászlé fővárosként emlegetett Baja egyik nevezetessége a Petőfi sziget, mely több hangulatos csárdának is otthont ad. A Véndió, a Sobri és a Vizafogó egyaránt nevezetes, mindegyiknek megvan a maga rajongótábora Baján belül is. Mi harmadiknak a Vizafogót látogattuk meg a pünkösdi bortúra záróakkordjaként.

A belső tér kissé személytelen ugyan, de csinos kis teraszról gyönyörű kilátás nyílik a Sugovicára. 

A Vizafogó is megmaradt a főáramhoz tartozó magyar éttermek által képviselt vonalon, a bevált és népszerű fogásokat kínálja változó színvonalon. Erénye, hogy friss alapanyagból dolgoznak, alighanem ennek köszönhető, hogy délután öt óra tájban már egy sor alapanyag kifogyott s nemcsak olyanok melyekből akadozhat az utánpótlás (kecsege), hanem például a rántott ponty is.

Több próbálkozás után rendeltünk végül sült libamájat, 

halászlevet, 

harcsapörköltet túróscsuszával, 

vegyes grilltálat 

és süllőt egészben. 

A libamáj átlagos alapanyagból készült átlagosan: kissé kiszárították a májat, de az még élvezhető maradt. A halászlé remek volt, bár a külön felszolgált halhús kissé túlfőtt és szebben is lehetett volna darabolni a halat. A

harcsapörkölt alapanyaga kiváló volt, sajátos megoldás, hogy hatalmas darabokat hoztak ki a pörkölt esetében megszokott kockák helyett. A túróscsuszának a tésztája túlfőtt. A grilltálon a csirkecombfilé ízletesnek bizonyult, de a mellet kiklopfolták, ami elég brutális dolog bármilyen roston sült hús esetében – nem csoda, hogy ezek után a hús megadja magát és kiszárad. A süllőt irdalták, morzsás lisztbe forgatták, majd bő olajban sütötték meg az ideálisnál jobban, de a jó és friss alapanyag itt is megmentette a fogást. A vegyes zöld köret mirelit volt, akárcsak a sült krumpli, a csapolt sör viszont friss, a kiszolgálás gyors és kedves, pincérünk „vette a lapot”, az árak pedig kifejezetten barátiak. Ha voltak is problémák, alapvetően elégedetten álltunk fel az asztaltól, amiben persze benne volt az is, hogy az elvárásokat sem csavartuk túl magasra előzőleg. 

Dorozsmai Endre 

A szöveg a Magyar Demokratában látott napvilágot.

A vendéglőt 2010. május 25.-én látogattuk meg.