“A
Szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves
asszonyhoz hasonítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi
tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulatra méltó ízléssel
és elképzelhetetlen édes tűzzel.
A
Szekszárdi a lakodalom bora. Ez emeli át a menyasszonyt a házasságba. A merő
tiszta Vénusz-bor.” - írja
Hamvas Béla „A bor filozófiájában”.
E költői soroktól függetlenül megkockáztatható,
hogy a borszerető és a bor iránt mélyebben érdeklődő emberek, ha magyar
vörösborról van szó, akkor legnagyobb számban Szekszárdra asszociálnak. A
többek által a kétezres évek első felében megfogalmazott „a villányit szeretjük, de a szekszárdit isszuk” tétel, mely
elsősorban az ár/érték arányról s megfizethetőségről szólt, ma lassan „szekszárdit iszunk, mert ezt szeretjük”-re
változott. (Annál is inkább, hogy árban a szekszárdiak nagyjából beérték a
villányiakat.) Félreértés ne legyen, ez nem a szerző opciója, ez egy deskriptív
megállapítás. Egyébként sem rajongok azért, hogy a borvidékeket egymás ellen
kijátsszuk, minden borvidéknek megvan a maga géniusza, hogy hamvasbélásan
fogalmazzak. Ami viszont alighanem tény, s amit tán még a villányiak is elismernek:
a sajátos szekszárdiság megfogalmazásában Szekszárd jár legelöl a vörösbort
termő magyar borvidékek között.
Másik örömteli jelenség Szekszárdon a trónkövető
második vonal megjelenése. Merfelsz pince, Szeleshát, Németh János, Prantner,
Tüske Pince,
Pálos Miklós, Bősz Adrián, Posta pince, Tringa pince és végül, de messze nem utolsó sorban Eszterbauer János, aki
sorra gyűjti be a rangosabbnál rangosabb hazai és nemzetközi elismeréseket.
Borai jól megkomponáltak, mind ami a külcsínt, mind ami a belbecset illeti.
Címkéi egy letűnt, ma már idillinek tűnő világot idéznek, amikor az értékek még
a helyükön voltak. A borok nevének, címkéinek külön történetük van. No Fiam, Öröm,
Tanyamacska, Nagyapám, Mesterünk, Tivald – megannyi kifejező archív fotó és
megigéző történet.
A borsorból valamennyi
tétel érdemes lenne ismertetésre, de hadd emeljek ki közülük hármat. A „Nagyapám”
Kadarka, mely értelemszerűen a borász nagyapjának állít emléket, akár
iskolateremtőnek is mondható: fajtajelleges, fűszeres és gyümölcsös egyszerre,
elegáns, szép színű. Szekszárdi Kadarka „at his best” – mondhatjuk globalista
tájszólásban. Remek gasztrobor, klasszikus magyar ételekhez bízvást ajánlható.
„Mesterünk” 2007 –
Már piacon van a 2008-as, de ehhez volt szerencsém legutóbb. Nem túlértékelve a
borversenyek jelentőségét, kiemelném, hogy ez a bor számtalan elismerés nyert, itthon
pannon csúcsbor volt, Brüsszelben, Bordeauxban arany. Remekbe szabott
bordeaux-i blend, Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc, Merlot cuveé, sűrű sötét,
telt, diszkréten extrakt édes, fekete bogyós gyümölcsök illata-aromája díszíti.
Tivald 2007 –
Cabernet Sauvignonból készült prémium bor. Ebből is kinn van már a 2008-as, de
a 2007-es frissebb élmény, a minap fejeztünk be egy pár napja kibontott
palackot, így az íze még a számban van. Ez a pincészet büszkesége, mely úgyszintén
begyűjtött egy sor rangos elismerést. Az előbbihez hasonlóan sűrű szövésű, markáns
vörösbor, egy fokkal szikárabb, keményebb. Nehéz a kettő között dönteni,
szerencsére nem is muszáj. Jeles alkalmakra fekete gyümölcsös mártásokkal felszolgált
vadak mellé ideális társ, de keserűcsokoládé-kísérettel (mondjuk egy magas
minőségű és nagy kakaótartalmú keserűcsokodálé szuflé mellé) sem lehet rossz.
Dorozsmai Endre
A szöveg a Borbandi számára készült két évvel ezelőtt.
Viszont Eszterbauer János szóban forgó borai, ha más évjáratban, de azóta is egyre-másra aratják sikereiket.
