Borászok és próféták – Vámos Attila kóstolója a Tulipán borozóban

Vannak borászok és vannak borpróféták. A borászok kóstolóikon általában szakmai kérdésekről mesélnek, esetleg érdekes történetekkel, anekdotákkal fűszerezve előadásukat. A borpróféták a borkóstoló ürügyén a világ nagy dolgairól szólnak, világképüket, értékrendi meggyőződésüket tárják fel a hallgatók előtt. A kettő esetenként egybe is esik. Vida Péter és Szepsy István hittérítő kóstolói elsősorban a szakmáról szólnak. Mások, mint Maurer Oszkár, Kaló Imre és Vámos Attila, a borról csak a legfontosabb paramétereket és tudnivalókat mondják el, borkészítési filozófiájuk mellett, ami a természetesség, maximalizmus, minőségorientáltság hármasában foglalható össze. Főszabály szerint elsősorban világjelenségekről, érzések és értékekről mesélnek a jellemzően tágra nyílt lélekkel hallgató közönségnek.

A Tulipán borozót legutóbb Vámos Attila tisztelte meg jelenlétével, boraival és lenyűgöző előadásával. 

A borász már kora gyermekkorában is többször járt Aradon, kóstolót is tartott két ízben a tavalyi esztendőben. Vélhető, hogy ennek is köszönhető a rendkívüli érdeklődés, a Tulipán teljes befogadóképességét igénybe vevő teltház, mely nyilvános meghirdetés nélkül jött össze, úgy, hogy sajnos többeket vissza kellett utasítani a szervezőknek helyhiány miatt. Megjegyzendő ugyanakkor, s ez is a borászt dicséri,  hogy volt, aki többszáz kilométerről, az anyaországból utazott Aradra e kóstolóra, de sokan jöttek több mint száz kilométerről Nagyváradról.

Vámos Attila szuggesztív egyéniség, aki halk szavával képes azt elérni, hogy a Hamvas Béla-i magasabbrendű józanság, azaz a mámor létráján egyre magasabbra hágó társaság úgy hallgassa negyed órás felolvasását korábbi írásából, hogy közben a légy zümmögését is meg lehet hallani a teremben. Amikor kis zsibongás támadt, jelezte: „annak, aki azért jött, hogy borba fojtsa a bánatát, rossz híre, van: a bánat tud úszni.”

Vámos Attila orosházi születésű borrajongó, akinek van civil foglalkozása is, Kaló Imre hatására kezdett el borászkodni hol másutt, mint az egri borvidékhez tartozó Szomolyán, akárcsak mestere. Az Attila pince, melynek címkéi rovásírással is jelölik a birtokot, igazi örömborászat, s mivel nincs egzisztenciális megkötöttség, nincs profitorientáltság, a borász olyan borokat készíthet, amilyeneket elképzel, nincs sem szakma-dogmatikai megkötöttség, sem piaci elvárás. Ahogy Szabó Dezső írta, persze a maga szakmájának a vonatkozásában: „kiadó és közönség nem létező tényezők a szellemi alkotás szuverenitása előtt.” Meghallgatva Vámos Attilát, megkóstolva borait kétségünk nem lehet, hogy mindezt ő is így gondolja.

Saját írásain kívül, melyeket felolvasott, akárcsak Bán Mór zseniális Hunyadi sorozatának egyik hosszabb citátumét, fejből idézi Marcus Aureliust, Baudelaire-t és Márait. Kedvenc idézete talán többet mond az est hangulatáról annál, mint ha egyenként elemezném azt a tizenhárom őszinte, a talaj és a borász üzenetét hordozó nemes nedűt, amivel Attila ezúttal megörvendeztette a közönségét: „Rúgjatok be, szakadatlanul. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. - Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül. Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be. És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, mindattól, ami tovaring, mindattól, ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra majd azt feleli nektek: - Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül! Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik.”

Maga a kóstoló egyébként formabontó volt, roséval kezdtünk, a vörösborokkal folytattuk és a száraz fehérborokkal fejeztük be. A rosékről az előadó elmondta, hogy az ő roséi eltérnek a mai divatos roséktól, melyeknek az életfolyamatait felgyorsítják, így aztán hamarabb is elhalnak, innen az a közkeletű – nem alapozatlan - vélekedés, hogy a rosék nem kell megérjék az első születésnapjukat, hanem szerencsésebb őket hamarabb meginni. Az ő roséi ezzel ellentétben érett alapanyagból készülnek, fahordóban, préselés nélkül, színléből. Hasonló filozófiát követ a fehér és vörösborok esetében, a saját szerepét minimumra szorítva. Elvégre a maga funkcióját helyesen felfogó, a természetadta sajátosságokat megőrizni igyekvő terroir borász csak bábáskodik a bor megszületésénél: ő nem vegyipari alkalmazott, aki a receptúra szerint különböző adalékanyagokkal keveri ki a bort, mint ahogy ezt sokfelé az újvilágban s bizony még Európában is teszik.

A borok mellé túrókrémes, tepertőkrémes, májas és kolbászos bagette-karikákat 

valamint babos marhatokányt ehettek a résztvevők.

Aki nemcsak utólag szeret olvasni borkóstolókról, hanem előzetes értesítést szeretne, jelentkezzen 0257 282020 számú telefonon vagy a schmak@araditulipan.eu emailcímen, hogy felkerüljön az értesítési listára. A Tulipán borestéi nyitottak minden érdeklődő számára. Vámos Attila borai kóstolhatók és megvásárolhatók a következő hetekben a Tulipánban a készlet erejéig.

Dorozsmai Endre 

A szöveg a Nyugati Jelen számára készült.

Borvidékek: Eger

Ha valaha az életben olyan súlyos választás elé állítanának, hogy el kellene döntsem, hogy a továbbiakban melyik az az egyetlen borvidék, melynek nedűit kóstolgathatom, gondolkodás nélkül Egerre esne a választásom. Eger az a borvidék, mely egymagában a legtöbbet megmutat a Kárpát medence sokarcúságából, a magyar bor zsenialitásából.

Készítenek itt friss, ropogós, reduktív fehérborokat (például Thumerrer Vilmos Királyleánykából, Dula Bence Pinot Noirból stb.) gazdag, komplex, strukturált, fahordóban erjesztett és/vagy érlelt fehér házasításokat (hogy csak a legnagyobbakat említsem: ilyen Lőrincz Györgynek, a 2009-es Év borászának „Örökké” cuvéeje, Demeter Csaba IQ-ja valamint Gál Tibor Gloriája) dűlőszelektált vagyis elsősorban a talajtani adottságokat bemutatni hivatott nagy fehéreket (pl. Gál Lajos Tóbérc Olaszrizlingje,  valamint Lőrincz György több dűlőszelektált bora), hosszú héjon áztatással készült „mega-fehéreket” (Kaló Imre szinte valamennyi száraz fehérbora ideillik, melyek 10-12 évesen sem hajlandóak öregedni, sorolhatnánk őket a Zöldveltelinitől a Kereklevelűn keresztül a Leánykáig), a mai divatnak megfelelő jó savú, harsány illatú, intezív aromájú rosékat (Juhász testvérek, Dula Bence, Varsányi Pince stb.), fahordós rosét (Demeter Csaba rendszeresen fahordós rosét készít, de Lőrincz György is kísérletezett a műfajjal, Kaló Imre mindkét irányzatban készített már rosét), könnyed jó ivású vörösöket (Gál Lajos Vörös, Simon József Kékoportó), burgundi stílusú vörösöket (Gál Tibor, Lőrincz György Pinot Noirjai), bordeaux-i zsánerű vörösöket (pl. Demeter Csaba XY, Dula Bence Cabernet Sauvignon) és mediterrán stílusú gazdag, vastag, szinte rágható tanninú, de ugyanakkor gyümölcsös vörösöket (Vincze Béla Arcanum sorozata) valamint aszút (!) (Kaló Imre Turánból, Olaszrizlingből).

Mindehhez a gazdasághoz képest a nagy klasszikus, Hamvas Béla „A bor filozófiájában” eléggé kurtán-furcsán intézi el az egri borvidéket: „Az egriről, főleg a vörösről, most csak annyit, hogy (...) minden alkalomra ünnepre, ebédre, kettesben, egyedül, egyaránt tökéletes. Számomra az egri mindig kapcsolódott a hősies szenvedélyekkel. Ha egrit iszom, azonnal nagy és heroikus tettekről kezdek álmodozni.” Szép veretes sorok ezek persze, de keveset mondanak a borról, ami alighanem annak tudható be, hogy az egri borvidék csak a rendszerváltás után talált magára, ekkor alakul ki az előbb vázolt hihetetlen gazdagság.

Az egriek is felismerték, hogy Magyarország urbanisztikai, társadalmi adottságai miatt általában Budapesten dől el egy borvidék sorsa (egyedüli nagy kivétel talán Villány, ahol a fővárostól nagyrészt függetlenül is ki tudott alakulni intenzív borélet, a borturizmus fellendítéséhez nem volt feltétlen szükség „házhoz hozni” Budapestre a borokat) s most már lassan fél évtizede évente megrendezik az egri borok kóstolóját a Magyar Tudományos Akadémia dísztermeiben, ahol Eger legjobbjai mutatják be boraikat a szakmának és a nagyközönségnek egyaránt. Az is sokat mondó, hogy az Év borászai között is jócskán felülreprezentáltak az egriek: eddig a díjat 20 alkalommal adták át, a 22 magyar borvidék valamelyike reprezentánsának, s négy ízben győztek egriek. (Thumerrer Vilmos, 1995; Gál Tibor, 1998; Vincze Béla, 2005; Lőrincz György, 2009)

Végül egy jótanács azoknak, akik Egerbe mennének bortúrázni: a sokat emlegetett Szépasszonyvölgyben lehetőleg olyan pincét látogassanak meg melyről szakmai referenciáik vannak. Ehelyütt ugyanis nagyon nagy a szintkülönbség a pancsolt ihatatlan lőrétől a gyönyörű míves borokig. Az élvonalat képviseli itt Sike Tamás és Tóth Ferenc, a korrekt középvonalat pedig Árvai Sándor, Kiss István és a Juhász pince (nem azonos a Juhász testvérek pincéjével) s még néhányan. A legjobb az, ha az ember borértő barátainak az élményeire támaszkodik, vagy elővesz egy minél frissebb évjáratú Borkalauzt s annak alapján, előzetes bejelentkezéssel vesz célba egy-két-három pincét egy napra. E sorok írójának személyes kedvencei abc sorrendben: Demeter Csaba, 

Dula Bence, 

Kaló Imre,

Pók Tamás, 

Sike Tamás, 

Simon József, 

Vincze Béla.

Dorozsmai Endre

Borsátor Gyergyószentmiklóson

Az Erdélyi Magyar Ifjak nevű szervezet által idén hetedik alkalommal megrendezett nyári táborban megannyi más vonzó program mellett idén is komoly borászati előadások és kóstolók várták az érdeklődőket. Akik szép számban részt is vettek az egyes eseményeken, az utolsó nap borász meghívottjának, Kaló Imrének az előadásán a fősátorban teltház volt, s még azok is feszült figyelemmel hallgatták a szomolyai borprófétát, akiknek nem jutott kóstolópohár.

A borkóstolók sorát a Párkányi borvidéken borászkodó Bott Frigyes nyitotta meg (http://hu.bottfrigyes.sk), 

aki egyik alapítója a Határon Túli Magyar Borászok Egyesületének. Hadd idézzem az egyesület folyó év február 18-i megalakításakor közreadott nyilatkozatot: "Mi, határon túlra szakadt, de a Szent Istváni állam területén tevékenykedő borászok, már régóta elérkezettnek láttuk az időt arra vonatkozólag, hogy szorosabbra fogjuk az egymás közötti szakmai együttműködést. Sorsközösségünk, és az ebben a közegben konzerválódott alapvető emberi értékek és magyarságtudat, már régről barátságban tartott bennünket, de az értékeink, boraink bemutatása sikeresebb lehet, ha egy komoly összefogás keretén belül jelennek meg." Bott Frigyes abban a szellemben beszélt az EMI táborban is, mely kijegecesedik a fenti idézetből. Mondanivalója nemzeti szolidaritás, helytállás, az értékteremtés és értékmentés kategóriáira épült. Hangsúlyozta a kézművesség, a kompromisszummentes minőség-központúság, természetesség jelentőségét. A borok mellett bemutatta a pincében kapható kézműves bio tökmagolajukat és sárgabarackízüket is. 

A képen Bott Frigyes felesége és leánya kínálják körbe  a pincészet tökmagolaját helyi házi kenyér kíséretében.

A második napon Bussay László a zalai borvidék nedűivel ismertette meg a hallgatóságot. (www.bussaypince.hu) 

Bussay úgy tudott a magyar borászélvonalba emelkedni a termőhely üzenetét híven tükröző, tömör, sallangmentes boraival, hogy nem adta fel civil foglalkozását, azaz körorvosi praxisát. Ő is a technológiai varázslatoktól, adalékanyag-használattól mentes, természetes borkészítés mellett tette le voksot, amibe az is beletartozik, hogy a borokat ászokhordóban érlelik és nem a divatos, új kishordókban, ún. barriqueban, mivel „nem a hódoknak készitünk borokat”.

Vincze Béla, a 2005-ös Év borásza sajnos nem tudott eljönni, és az akadályoztatás is későn derült ki, így borait sem tudta a táborba küldeni. Helyére a borsátor szervezője, Borbély Zsolt Attila ugrott be, aki a Heimann pincészet 

(www.heimann.hu) hat kiváló borát mutatta be, hangsúlyozva a pincészet tradíciótiszteletét, a család két és fél évszázadra visszatekintő borászati hagyományait és a magyar gasztronómia iránti elkötelezettségét. Említést nyert, hogy a „Heimann receptverseny” eredményhirdetésén nem más, mint a magyar gasztronómiai megújulás vezéralakja Molnár B. Tamás főzött halászlevet. (Lásd erről: http://buvosszakacs.blog.hu/2008/06/10/jo_receptek_a_heimann_versenyen) Ennek ürügyén az előadó vázolta a magyar gasztro-forradalom lényegét is, melyet a valós tájjelleg, a szezonalitás, a minőségi alapanyag s annak tisztelete valamint a kreativitás ötösében látott megfoghatónak.

A negyedik napon Tokaj monográfusa, Alkonyi László mutatott be egy mélyen szántó előadás keretében hat remek szabott tokaji bort. 

Az előadó hangsúlyozta: Tokajból kiindulva újjá lehetne építeni Magyarországot a minél több embernek biztosított értelmes munka, alkotási tér, a görög szabadságfogalom tiszteletben tartása mentén. Eszerint akkor vagyunk szabadok, ha képesek vagyunk környezetünkből kibontani a benne szunnyadó teljességet. Ahhoz, hogy a Dávid szobor megszülessen – mondta az előadó - olyan hozzáállásra, olyan alapszemléletre volt szükség, hogy ne kezdjen el gondolkodni a művész azon, hogy esetleg többet keres, ha eladja a szobor alapanyagául szolgáló márványtömböt járólapnak.

Az utolsó nap az egri borvidékhez tartozó Szomolyán gazdálkodó Kaló Imre beszélt a világot romboló globális erőkről, a nemzetre leselkedő veszélyekről és az ellenállás lehetőségeiről. 

Szerinte a gyűlölet ellen csak a szeretet erejével lehet fellépni, ezt üzeni boraival, melyeket nem bocsát áruba, hanem barátai között oszt szét a pincéjében, vagy szerte a Kárpát medencében az EMI táborbelihez hasonló kóstolókon.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló 2011. augusztus 17-i számában jelent meg.

A borászok borásza - 2011

A múlt héten került kiosztásra a nemrégiben alapított jelentős szakmai elismerés, a  „borászok borásza” díj. Míg a megfelelőképpen mediatizált és húsz év alatt bejáratott „Év borásza” titulust azok kapják, akiket a Magyar Borakadémia választ meg egy nagyobb szakmai közösség jelöltjei közül, a felfutóban levő „borászok borásza” díjat egy szakmai kuratórium által kiválasztott ötven borász választja ki maga közül. (Lásd: www.boraszokborasza.com) Vagyis az ötven borász, akik a szakma krémjét képviseli egyben jelölt és szavazó is. A kuratórium tagjai: Kató András az egyik legszínvonalasabb borforgalmazó cég, a Terroir Klub igazgatója, Zwack Izabella, a szintén terroir borászatokat integráló szaküzletként működő „Zwack Izabella borválogatás” névadója és vezetője, Alkonyi László borszakíró, Csapody Balázs az egyik legjobb magyar vendéglő, a balatonszemesi Kistücsök 

tulajdonosa, Geönczeöl Attila, szakíró, az esztergomi Prímás pince borászati szakértője, Romsics László borász, a Decanter magazin szakmai lektora, valamint Bányai Gábor Botond, a Borigo magazin főszerkesztője.

Minden évben három díj kerül kiosztásra: a borászok borászát az említett ötven borász választja ki maga közül. A „Magyar borért” díjat a kuratórium ítéli oda annak, aki „megítélése szerint a legtöbbet tette a hazai szőlőfajtákért, az azokból készült borok minőségéért.” Szintén a kuratórium különdíjának számít az „Év Felfedezettje” is, melynek lényegét szintén megfogalmazták szépen a díj adományozói, de az elnevezés mindent elmond.

Idén a borprófétaként tisztelt, az egri borvidékhez tartozó Szomolyán gazdálkodó Kaló Imrét választották meg „borászok borászának”, 

aki törzsvendég a gyergyói EMI táborban, de megfordult többek között a Tusnádi borsátorban, továbbá nagyváradi, aradi és temesvári borklubokban s mindenhova elmegy, ahol hirdetheti a magyar szabadság, a természet-közeliség, a minőségi borászkodás, a szerves társadalom, érték- és élet-központúság eszméit. Komoly borászati szakértők állítják: Kaló Imre pincéjében semmi nem érvényes abból, amit tanítanak, a borok itt más törvényeknek engedelmeskednek, kóstolhatunk Kaló Imrénél héjon áztatott, soha el nem öregedő fehérborokat, évjáratos rosékat, veretes vörösöket és lenyűgöző egri aszúkat, kék és fehér szőlőből egyaránt.

A két különdíj nyertese is bejárta már Erdélyt, az „Év Felfedezettje” a gyöngyöspatai Losonci Bálint lett, akit Alkonyi László a „Borok és birtokok” című könyve fordított a bor felé, előbb szakíró lett Alkonyi lapjánál, a Borbarátnál, majd maga is belevágott a borászkodásba. Karner Gáborral és Szecskő Tamással közösen alapított „Tőkés társak” nevű csapatuk 

a mátrai borászat egyik legüdítőbb, legtisztább kezdeményezése. (lásd: www.tokesek.com) Boraik tiszták, minimális borászati beavatkozással, jellemzően fajélesztő használta nélkül készülnek, s a termőtájról szólnak. Ahogy egyikük megfogalmazta, szerintük a pince nem vegyi laboratórium, hanem szülőszoba, ahol a borásznak annyi a dolga, hogy „világra segítse” a bort.

A magyar borért különdíjat Maurer Oszkár 

kapta, aki Hajdújáráson valamint Szerémségben borászkodik, Szerémségbe, a hajdani magyar királyi borvidékre kitartó munkával, pénzt és energiát nem kímélve visszatelepítette az ott őshonos fajtákat a Bakatort, a Furmintot, a Szerémi zöldet.

Gratulálunk a díjazottaknak, mindannyian messzemenően rászolgáltak az elismerésre.

Dorozsmai Endre