Soltvadkert az alföldi borrégió egyik kiemelt városa, egyben remek borturista célpont. Itt borászkodik Frittmann János, aki elsőként kapta az alföldi borászok közül a borszakma Kossuth-díjának számító „Év bortermelője” címet, akárcsak Font Sándor, akinek borai szintén eljutottak a trendi fővárosi szórakozóhelyekig, itt működik az Eredet pince, itt készíti söreit az ország első privát sörfőzdéinek egyikében Kárpáti Attila, aki nem mellesleg szőlőt termel és borászkodik is, itt működik továbbá a Galántai és a Lantos pince. S akkor nem említettem még a messze földön híres a Szent Korona cukrászdát, mely évtizedek óta az édesszájúaknak az egyik zarándokhelye.
Lássuk mit ír Hamvas Béla e város szőlőseinek boráról: „A SOLTVADKERTI duhajabb és hangosabb. Egy-szólamú bor, korcsmabor, a hideg ételeket szereti, a kolbászt, a hagymát. Ivási ideje főként a késő ősz, amikor kint köd van, esik az eső és a sár feneketlen. A legjobb újborok közé tartozik. Azzal, hogy korcsmabor, nincs szándékomban lebecsülni. Sőt. A korcsma civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.”
Bizony a kocsma igen fontos közösségi intézmény, még akkor is, ha a közfelfogásban e kifejezésnek van egy pejoratív színezete. A Facebookon működik egy 83.700 tagú csoport Mutass egy kocsmát! címmel. Az alapítók világosan megfogalmazták, hogy ide bármilyen vendéglátóegységet fel lehet tenni, ahol alkoholtartalmú italokat szolgálnak fel. Ezzel együtt, ha egy színvonalas borbárban vagy gasztropubban az ember említi, hogy e csoportba szeretne feltenni képeket, megesik, hogy nem értékelik az ingyenreklámot jelentő gesztust, mert az adott hely nem kocsma.
Midőn a kilencvenes évek legelején Budapestre érkeztem egy évtizedre tanulmányi céllal, a kulturális jellegű meglepetések egyike a város pezsgő kocsmakultúrája volt. A tágan értelmezett Erdélyben még ma is alig akad borozó, a hagyományos kocsmák zöme hangulattalan, az új fancy koktélbárok, borbárok és prémium sörözők másról szólnak, ezek egy-egy szubkultúra megcélzására alapoznak főként. Ami érthető: az átlagfogyasztó számára érthetetlen, hogy miért fizessen polci árakon kalkulálva 20-50 lejt egy dobozolt különleges sörért, amikor kaphat hagyományos, megszokott ízvilágút 4-5 lejért. Bort pedig a kocsmákban máig nem mérnek ki, fröccskultúra sem létezik mifelénk, sokan még ott tartanak, hogy bűn a borba vizet tenni. Persze vannak borok melyekbe szódát spriccelni szentségtörés, de a ma oly népszerű könnyed, reduktív borok ideálisak fröccsnek.
Bezzeg Budapesten a kilencvenes években megszámlálhatatlan kocsma-borozó működött, sok esetben boltíves szuterén helységekben, nem ritkán nyers téglás dekorációval, elképesztően hangulatos beltérrel. Ezek közül igen kevés működik még, a fiatalok nem járnak kocsmába, egy harmaduk nem iszik egyáltalán alkoholt, azok, akik igen, jellemzően nem a borhoz nyúlnak. Az idősebb generációk kihalnak s azok közül is akik még élnek, sokan lemondanak a kocsmaélményről, a Covid-korlátozások sokakat leszoktattak közösségi ivásról, ami igazán szomorú.
Nézzük Budapest ma is működő hagyományos kocsmái közül a legszínvonalasabbakat!
Elsőként az utóbbi időben a main stream sajtó és a gasztrobloggerek által felkapott Pali bácsi borozóját. A hely 1958 óta várja vendégeit, nevét az első működtetőjéről, Tóth Pálról kapta, aki 2013-ban bekövetkezett haláláig jelen volt a kocsma életében. Itt fröccsöztek az Aranycsapat tagjai is, Puskás Ferenc és Grosits Gyula helyben készült fotója ma is ott díszeleg a borozó falán. Pali bácsi fia, Tóth Gábor végül Szabó Attilában találta meg azt az embert, aki elhivatottsággal és hozzáértéssel tovább tudja vinni a borozót az eredeti filozófia mellett: néhány házias magyar étel, elérhető árú magyar borok. Kis színesként hadd jegyezzem meg, hogy első ízben a kilencvenes évek második felében jártam náluk lapunk munkatársával, Bodó Barnával ettünk jól sikerült disznótorost a borok mellé.
Igazi veterán a Tokaji borozó a Falk Miksa utcában, külön sármja a helynek, hogy ugyanaz a hölgy méri ki bort, aki harminc évvel ezelőtt is ott állt a pult mögött. Itt fasírtot, tócsnit, zsíros- és csirkemájas kenyeret ehetünk elképesztően gyönyörű, patinás környezetben. A borok egyszerűbb minőségűek, de vállalhatók, és valóban tokajiak, mert bizony nem ritka, hogy a kínálat ma már nem fedi a névadást.
A múltból itt maradt kocsma-ereklye a Mátrai borozó is a Fő utcában, ahol a Temesváron is vendégszerepelt gyöngyöstarjáni Ludányi András borait mérik ki nagyon kedvező áron. Házias ételeket kínálnak mellé. A kiszolgáláson lenne mit javítani.
S hadd álljon itt végül a Temesvárra tartó vonatok kiindulópontja, a Keleti pályaudvar vonzáskörzetében található, egyedi belterű, rendkívül hangulatos Óbester borozó, ahol ecseri kisüzemi sört csapolnak, kínálnak zsíroskenyeret is, nagyon kedves kiszolgálás és kedélyesek a törzsvendégek. Ide mindig jó betérni.
Egy szó, mint száz, ha meg is ritkultak fővárosunkban a hagyományos kocsmák, még mindig akad egy túrára való, melyeket érdemes végigjárni, igazi időutazásban lesz részünk.
Borbély Zsolt Attila
A szöveg a Temesvári Új Szóba számára készült, ott is jelent meg első ízben, 2026 júliusában.
