Pár évvel ezelőtt
Szekszárdról hazafelé tettünk egy kitérőt a legendás Mohácsi halászcsárda
kedvéért, de elkövettük az a hibát, hogy nem telefonáltunk oda. Bár, ha megtettük
volna, legfeljebb azt tapasztaljuk, hogy nem veszik fel, mert a helyiséget éppen
felújították. Azóta is vártam az alkalmat az élménypótlásra, ami a minap össze
is jött.
Nem tudom, milyen volt korábban a csárda, de most nagyon szép a
berendezés, a dekoráció, s akkor nem szóltunk a bizonyára korábban is megejtő kilátásról
a Dunára.
Az egyik falat ékesítő busóálarcok egyenként is remekművek.
A kiszolgálás
kiemelkedően jó, pincérünk kommunikatív, készséges, felkészült volt. Szokás szerint
halászlevet rendeltünk és haltepertőt
amit ezúttal fokhagymás csukával egészítettünk
ki. A halászlé igen jól sikerült, a selymes, üde, szűrt lébe frissen főzték
bele a halat, a haltepertő finom volt és friss,
a fokhagymás csuka is remek, ellentétben
más helyekkel, ahol, mivel egy ritkábban rendelt hal, többnyire a mélyhűtő legaljából
kerül elő s a fokhagyma sem volt állott, mint annyi helyen.
Van pár érdekes
bor, Szekszárdról, Villányból és a környékről (értsd: a Pécsi borvidékről),
örömmel láttuk viszont s kóstoltuk meg például Eberhardt György borait, aki a
kétezres évek fordulóján még benne volt a Borkalauzban, Budapesten is hozzá
lehetett jutni a boraihoz, de azután eltűnt a fővárosiak látóköréből több
pincészettel együtt (Tamás bátya, Bakodni Endre stb.).
Az árak zavarba ejtően
barátságosak, a legtöbb főétel ára, beleértve a harcsából készülteket is, 1-essel kezdődik és négynegyű számmal van kifejezve.
Jóllakottan,
elégedetten s a visszavágyódás maradandó érzésével távoztunk.
Dorozsmai Endre
A szöveg a Demokrata számára készült.
A Mohácsi halászcsárdában 2013. december 2.-án voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése