Nagy kérdés, hogy mit tegyen egy
patinás, nagy múltú, de leromlott presztízsű étterem új tulajdonosa: nyisson
éttermet az adott helyen, más néven, vagy szálljon szembe az előítéletekkel és
virágoztassa fel a régi nevet. A Búsuló Juhász és az Aranyszarvas étterem új
vezetése ezt választotta. A rossznak nem, legfeljebb középszerűnek nevezhető
Paksi halászcsárdát váltó Menta terasz példának okáért az előbbit.
Az Aranyszarvasban első ízben a
kilencvenes évek közepén jártam, egy kanadai civil szervezet vezetője hívott
meg nejemmel együtt. Sajnos egy ausztráliai barátját is elhívta, így egész este
az ő problémáikat hallgathattuk, nem kevéssé feszengve, a társalgás témájának
megváltoztatására tett udvarias kezdeményezéseim mind zátonyra futottak.
Ráadásul az ételek is igen gyengék voltak, pedig klasszikusokat ettünk, kétféle
vadpörköltet, emlékezetem szerint szarvaspörköltet és vaddisznópörköltet. Ha
gonoszkodni akarnék, azt mondanám, hogy ezutóbbi attól lehet „vad”, hogy
felbosszantották a disznót levágás előtt. De közel két évtized távlatából nem
akarok igazságtalan lenni. Tény az, hogy krokett mirelit volt, a pörkölt pedig
középszerű, túlfőtt, érdektelen, olyannyira, ahogy ez már akkor, mindenféle
konyhai tapasztalat nélkül is feltűnt. (A következő esztendőben kezdtem főzni.)
2010-ben újra elmentünk az
Aranyszarvasba, annak hatására, hogy a gasztro-sajtóban (talán a dining guide honlapján)
olvastunk jókat róla. Ha emlékezetem nem csal, akkor még Fekete Antonio volt a
séf, aki ma a Salon étterem 16 Gault Millau pontos társséfje. Némi vitánk
támadt a pincérrel, aki egy teljesen üres étteremben meg akarta mondani, hogy
hova üljünk. Jómagam a távozásra szavaztam volna, társaim inkább a maradást támogatták.
Ők ketten voltak, hagytam magam leszavazni, nem éltem imaginárius vétójogommal.
Eddig tartott az, ami nem
tetszett. Innen kezdve elsősorban kedvező tapasztalatokról számolhatok be.
Kezdjük a jobb helyeken szinte kötelező módon felszolgált remek házi kenyérrel,
amit jó minőségű vaj társaságában tettek elénk.
Az étlap tetszetős volt, rövid,
izgalmas. (Mindmáig az.)
Kínáltak egy levest, ötféle előételt 1200 és 1800 forint között, nyolc főételt 2800 és 3800 között valamint egytálételként is felszolgált köreteket, melyek köretként 650 ft-ba, egytál-telként 1600 forintba fájtak.
Kínáltak egy levest, ötféle előételt 1200 és 1800 forint között, nyolc főételt 2800 és 3800 között valamint egytálételként is felszolgált köreteket, melyek köretként 650 ft-ba, egytál-telként 1600 forintba fájtak.
Kértünk borjúvesét pirítóssal
(1800),
kacsamájkrémet paprika karamellel (1200),
bevert tojást salátával és zellermajonézzel (1200),
tormás füstölt csülöksalátát (1450),
petrezselyemlevest (1200),
bajor szaiblinget (3200),
töltött borjúszegyet (2900),
köretként cukkinis lecsót
és paprikás krumplit.
Ételeink igényesek voltak, kiemelkedően finom, sőt, emlékezetes volt a kacsamáj (mindmáig egyik legjobb élményem a műfajban), a szaibling és a borjúvese. De ízre-állagra izgalmas, igen magas minőséget képviselt a petrezselyemleves és a borjúszegy is. A saláták és a köretek inkább kötelességszerűek voltak, mint katartikusak vagy ötletesek, a paprikás krumpli pedig teljességgel sikertelen újraköltése volt a bevált fogásnak. A döccenők dacára visszaigazolva látom négy év távlatából is az étterem filozófiáját, amit a honlapon olvashatunk: „Az Aranyszarvas vendéglő hitvallása ötvözni a hazai és a nemzetközi gasztronómia legkifinomultabb technológiáit, teret adva a folyamatos fejlődésnek. A tökéletes csapatmunka eredményeként nincsenek felesleges formalitások, ahogy azt mottójuk is hangsúlyozza: nálunk nincs kompromisszum. Minőségi hazai alapanyagokból a modern konyhatechnológiát alkalmazva tökéleteset alkotunk vendégeinknek.” Előremutatóbbat, példa-értűkebbet aligha lehet megfogalmazni. Két szóban e pár sor megegyezik a Magyar Gasztronómiai Egyesület szakácsversenyének nevével–mottójával: „hagyomány és evolúció”.
kacsamájkrémet paprika karamellel (1200),
bevert tojást salátával és zellermajonézzel (1200),
tormás füstölt csülöksalátát (1450),
petrezselyemlevest (1200),
bajor szaiblinget (3200),
töltött borjúszegyet (2900),
köretként cukkinis lecsót
és paprikás krumplit.
Ételeink igényesek voltak, kiemelkedően finom, sőt, emlékezetes volt a kacsamáj (mindmáig egyik legjobb élményem a műfajban), a szaibling és a borjúvese. De ízre-állagra izgalmas, igen magas minőséget képviselt a petrezselyemleves és a borjúszegy is. A saláták és a köretek inkább kötelességszerűek voltak, mint katartikusak vagy ötletesek, a paprikás krumpli pedig teljességgel sikertelen újraköltése volt a bevált fogásnak. A döccenők dacára visszaigazolva látom négy év távlatából is az étterem filozófiáját, amit a honlapon olvashatunk: „Az Aranyszarvas vendéglő hitvallása ötvözni a hazai és a nemzetközi gasztronómia legkifinomultabb technológiáit, teret adva a folyamatos fejlődésnek. A tökéletes csapatmunka eredményeként nincsenek felesleges formalitások, ahogy azt mottójuk is hangsúlyozza: nálunk nincs kompromisszum. Minőségi hazai alapanyagokból a modern konyhatechnológiát alkalmazva tökéleteset alkotunk vendégeinknek.” Előremutatóbbat, példa-értűkebbet aligha lehet megfogalmazni. Két szóban e pár sor megegyezik a Magyar Gasztronómiai Egyesület szakácsversenyének nevével–mottójával: „hagyomány és evolúció”.
Külön említést érdemel az izgalmas
borlap, mely elsősorban színvonalas magyar kézműves borokból válogat az etyeki
Anonim pincétől a Folly Arborétumon, a Tarján pincén át Lenkey Gézáig vagy
Németh Jánosig. A sokak által még most is titkos tippként számon tartott
Orsolya pince az ismert sztárok közé tartozik a pazar borlapon, melyen szégyen,
nem szégyen jómagam is találtam ismeretlen neveket. Ami pedig nagyon nem
jellemző. Sokatmondó az is, hogy a ház bora a szigetcsépi Gál pincészet Cserszegi
Fűszerese fehér műfajban és a szekszárdi Pastor pince Medito cuvée-je vörösben.
Minden összevetve jót és
izgalmasat ettünk, megfizethető áron, elegáns környezetben.
Jól éreztük magunkat, elégedetten
távoztunk. E pár évvel ezelőtti tapasztalat valamint az étteremről azóta olvasottak
alapján jó szívvel ajánlom a helyet másoknak is.
Dorozsmai Endre
Az Aranyszarvas étteremben 2010.
június 21.-én voltunk.
A szöveg a blog számára készült
Pár dolgot félig bennfentesként - a korábbi üzemeltető, Kancsár József haverom/barátom volt - hozzáfűzök...
VálaszTörlésA '90-es években, bár voltak ingadozások, de alapvetően jó volt a konyha, pl. bolti krokettel sose találkoztam, kivételes pechetek lehetett. Átlag évente kétszer ettünk a Szarvasban, családi ünnepekkor vagy libanapon. Utoljára a szüleim 50. házassági évfordulóján (1999) voltunk elégedettek, aztán megkezdődött a lecsúszás, egyre gyengébb szakácsokat "sikerült" alkalmazni, a barátság ellenére lassan elmaradtak a látogatásink. Közben az önkormányzat emelte a bérleti díjat, amit már nem tudtak kigazdálkodni a csökkenő forgalomból és az üzemeltető feladta a helyet.
Az újranyitással egy ex-médiavezér lett a tulajdonos, változott a koncepció, háttérbe kerültek a vadak, továbbra is sűrű séfcserék voltak. Aztán Mogyorósi Gábor, majd Fekete Antonio konyhafőnöksége idején felkapta az éttermet a gasztrosajtó és a kalauz, közben vélhetően súlyosan veszteséges volt a hely (továbbra is).
Antonio távozása után átmeneti időszak következett, megint jövés-menés volt a konyhán, pár hónapja új stáb van és ígéretes séf (korábban a Pierrot-ban dolgozott), talán ők majd tudnak változtatni a dolgok menetén, ha befejeződik az étterem környékén a közlekedési káosz.
A második látogatásod Mogyorósi konyhafőnöksége idején lehetett, nála lehetett a köretet kérni főételként is. Mi akkor csak egyszer voltunk, apámat kiakasztotta, hogy csak egy leves van az étlapon; nekem Antonio ételei és erősebb kötődése a tradíciókhoz kicsit jobban tetszettek.
Köszi az infokat, meglep az, amit írsz, mert nejemmel együtt leggyengébb éttermi élményeink egyikeként tartjuk számon mindmáig az 1995-ös(96?-os) Aranyszarvast. (Utána tudnék nézni a dátumnak is, de aránytalanul sok időbe kerülne, tét meg lényegében nincs.)
TörlésMiközben mi még a kilencvenes évek derekén is nagyon tudtunk örülni a felfedezés sörömével egészen egyszerű, de számunkra új ételeknek is, legyen az egy pacalpörkölt, egy hentestokány, egy naan, egy szecsuáni csirke vagy egy tzatziki. Addig, egész pontosan 1993-ig, jószerivel csak azt ettük, amit anyánk vagy a rokonok főztek.
1993-ban kezdtünk tudatosan vendéglőket felfedezni, 1994-ben kollégiumi diákként munkát vállaltunk s egész nyári fizetésünket vendéglőkre költöttük, minden nap, jellemzően kétszer vendéglőben ettünk. Nem bántam meg, bár biztosan lehetett volna értelmesebben is elkölteni azt a pénzt. 1995-96 táján kezdtem beszámolókat is írni a barátaim számára.
Aztán jött 2003-ban a Demokrata felkérése, 2010-ben az Erdélyi Napló, majd 2011-ben a blog.
No, ettől én messze vagyok, tán éves átlagban hetente kétszer eszem vendéglőben, ennek is a negyede pizza. :)
TörlésNem kizárt egyébként, hogy jobb ételt kaptam a Szarvasban, mint a szimpla vendég - Józsi szinte mindig bent volt és felszolgált, illetve "alkalmakkor" tudta, hogy jövünk. Viszont akkor is bent volt, amikor már olyan sültet kaptunk ismétlődően, hogy ha a falhoz vágtam volna, ugyanannyit visszapattan...
Rég volt, szép volt. Ma inkább azzal igyekszem kompenzálni a Budapesttől való kényszerű távollétemet, hogy amikor fent vagyok a Fővárosban, akkor több időt szánok a felfedezőutakra, volt olyan, hogy egy éjjelbe hajló bő fél napos (értsd 12 órás) turnén, több mint 20 helyet útba ejtettünk, igaz, ezek között négy volt vendéglőnek mondható, a többi kocsma, büfé, meg efféle.
Törlés