Funky Pho (Mozsár utca 7.)

Már a Street food fesztiválon felkaptuk a fejünket a Funky Pho nevű kiállító kulináris produkcióját ízlelgetve. A pho-t már rég meg akartuk kóstolni, így igencsak kapóra jött a névadó vietnami tésztás leves, amit kínáltak, nyári tekercset ettünk még ezen kívül, ami szintén ízletes, friss és vibráló volt.

Másodszor a Dining Guide Street Food kiadványának riportja kapcsán győződhettünk meg arról, hogy érdemes figyelni e helyre. A DG szimpatikus portrét rajzolt a budapesti nagyközönség számára hiteles vietnami ízeket varázsoló magyar fiatalokról. Ennek hatására meg is látogattuk a tenyérnyi Mozsár utcai egységet, ahol igen kedves fogadtatásban volt részünk, az étel minőségét pedig már ismertük. 

Talán nem véletlen, hogy ők kapták a nemrégiben bemutatott Gault Millau kalauz 2014-es kiadásának Street Food különdíját, amit idén először osztottak ki. Örömteli, hogy egyre több helyen lehet országszerte, de elsősorban a Fővárosban frisset, jót, egészségeset, izgalmasat kapni ebben a szegmensben is, nemcsak rettenetes, ipari hulladékból készült művirslit hot-dogként, minősíthetetlen, azonosíthatatlan összetevőkből fabrikált mirelit húspép-pogácsás álhamburgert és „pulyka-gyros”-t.

A Funky Pho jó választás volt e díjra. 

Gondolom komoly vita előzhette meg a szerkesztőségben döntést, hiszen lett volna még egy-két kiemelhető hely, például a Finomító Kantin a Széna tér közelben, a Montenegroi Gurman a Blaha mellett vagy a Kazinczy utcai Bors. Ezek egytől egyig hangulatos, nem drága helyek, az ételek ízletesek, hitelesek, a kiszolgálás kedves. Mi kellhet még?

Szeretünk étterembe járni, szeretjük a slow foodot, de az élet néha arra ítél, hogy gyorsan együnk, s akkor meg miért ne ehetnénk gyorsan jót?

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.

Gault Millau Magyarország - 2014

A magyar szakácsszakma valamint a magyar gasztronómiai közvélemény öntudata, önképe illetve a valóság között évtizedeken keresztül mély szakadék húzódott. Ez volt a Magyarországon belül világhírű magyar konyha időszaka. Eladdig, míg akadt egy bátor, szókimondó szerzőpáros, Molnár B. Tamás és felesége, Bittera Dóra, kik a kétezres évek közepén szokatlan őszinteséggel kezdtek beszélni erről a problémáról és a köré épített tabukról a Magyar Nemzet hasábjain.

A szakácsszakma megtépázott presztízséről, a szakácsképzés siralmas helyzetéről, a minőségi alapanyagok nehéz beszerezhetőségéről, a kényelmi termékek diadalútjáról (ennek az aggasztó jelenségnek csimborasszója volt, amikor a legendás Gundel étterem séfje, Merczi Gábor adta az arcát sőt, szavait, érveit is a Knorr burgonyaporhoz), arról, hogy a magyar vendéglők között akkoron mindössze egyetlen rendelkezett egy Bib Gourmand címmel és egyetlen Michelin-csillagos sem akadt közöttük (2010-ig ez így is volt), az évtizedeken keresztül azonos étlappal működő vendéglőkről, a kötetnyi étlapokról, melyek mögött gigantikus fagyasztók húzódtak meg szükségképpen, a friss, szezonális alapanyagok és a kíméletes konyhatechnológiák fontosságáról, az álregionalitásról (Brassóhoz nem kapcsolódó aprópecsenyéről és Somlótól teljesen független galuskáról)  s még hosszan sorolhatnám.

Jó választás volt a szerzők részéről a Magyar Nemzet, hiszen így senki nem vádolhatta őket azzal, hogy ugyanúgy a magyar öntudat és önbecsülés aláaknázása törekednének, mint az SZDSZ és annak sajtóorgánumai a történelem vonatkozásában. Az SZDSZ jogos bírálatával ellentétben igaztalan lett volna a vád, mivel Molnár B. Tamásék célja az építkezés volt s nem a rombolás, amit be is bizonyítottak. Azon túl, hogy publikáltak, megalakították a Magyar Gasztronómiai Egyesületet, mely meghirdette a magyar gasztronómiai megújulás kiáltványát a Kulináris Chartát, komolyan vehető melegkonyhás szakácsversenyeket hirdetett (Hagyomány és evolúció, Cziffray mesterkurzus), külföldi ösztöndíjakat szerzett magyar tehetségeknek, s nem utolsósorban megalapította az Aranyszalag minősítést, mely a valóban kiváló magyar alapanyagok és termékek megkülönböztető jele lesz a jövőben. 2008-ban Molnár B. Tamás fémjelezte az Alexandra által kiadott és a kiadó nevére vett étteremkalauzt, mely az első komolyan vehető próbálkozás volt ebben a műfajban.

Az elért eredményeket a külföldi szakma is visszaigazolta. Meglett az első majd a második magyar Michelin csillag, féltucatnyi étterem kap már évek óta Bib gourmand minősítést, a Bocuse D’Or szakácsolimpián Széll Tamás a tizedik helyen végett, maga mögött hagyva egy sor fejlett gasztronómiával rendelkező ország képviselőjét. Végül, de nem utolsó sorban megjelent 2012-ben a Gault Millau Magyarország, Molnár B. Tamás főszerkesztésében. 

Nem túlzás kijelenteni hogy ez volt legnagyobb győzelem. E kalauz mindeddig csak a gasztronómia élvonalbeli országaiban jelent meg, a térségben (értsd a volt kommunista táborban) pedig egyetlen ország sem büszkélkedhet vele.

Idén átállás történt, nem tavasszal jelent meg a Gault-Millau 2013, hanem ősszel a Gault Millau 2014, mint ahogy ez külföldön szokásos. A kötet bemutatója múlt csütörtökön volt a Gerbeaud házban, 

ahol átadták a különdíjakat is. Az Év Étterme az encsi Anyukám mondta lett, az Év Borászata Berecz Zsolt és Stephanie Kikelet nevű pincéje,

az Év Konyhafőnöke a New York palota Salon éttermének két séfje, Wolf András és Fekete Antonio (mellérendeltségben s nem alá fölé rendeltségben dolgoznak, s megmutatják, hogy kivételes esetekben megfér két dudás egy csárdában),

a Kulináris Örökség díjat a Rév csárda kapta a nyílt lángon, a hagyományoknak megfelelően, s mindig frissen főzött  halászléért, az Év Kisvendéglője a Egregyi Öreg harang borozó. Idén első ízben adtak ki Street food különdíjat, amit az egyre népszerűbb vietnami tésztás levesre, a pho-ra  összpontosító Funky Pho nyert el. Első ízben került kiosztása az Aranyszalag tanúsítvány. A díjazottak közé került a szabad tartású nyúlért a Tetrabit, a kiváló minőségű vadhúsért a Zselicvad, szabad tartású csirkéket forgalmazó Mastergood, a Brunner méhészet, Molnár János kecskesajt-készítő, a parajdi étkezési só,

a Rózsavölgyi csokoládé,

a Kiss család bezdáni fűszerpaprikája és a szilvalekvárkészítő Tarpa kft.

A kiadvány szerint Magyarország legjobb éttermei 17 ponttal a Costes, az Onyx, és a Zona bisztró. 16 pontosok a Csalogány 26, a Laci!Konyha! és a Salon, 15 pontosok az Arany kaviár, a Borkonyha és az Alabárdos. A letesztelt 398 étterem között találtatott  nyolc 14 pontos, tizennégy 13 pontos, huszonhat 12 pontos és harmincöt 11 pontos étterem.

A kalauz szerint ezek alkotják a magyar gasztronómia élvonalat, de megjegyzendő, hogy nyugodtan el lehet menni 9 pontos éttermekbe is, ezek is jelentősen jobbak az erdélyi átlagnál, a tíz pontos éttermek pedig a partiumi vagy székelyföldi éttermek fősodrához képest egy bő klasszissal jobbak. A tíz pontosok közül jó szívvel ajánlható a Kisvendéglő a Hargitához, Békéscsabán, a Schieszl vendéglő Budakalászon, a budaőrsi Aromi, a fővárosi Alessio, Symbol, Borssó bisztró, Centrál, Momotaro, Culinaris, Gerlóczy, Trattoria Toscana, Callas, Café Bouchon, Krizia, Il Terzo Cherchio, Villa Bagatelle, Wang, Robinson, Kakas, a hajdúszoboszlói Aqua Sol hotel, kecskeméti Bagatell, pécsi Elefántos pizzéria, a szegedi Bistorant és John Bull, a szekszárdi Szász söröző, a szentendrei Bar Centro és Kereskedőház, a tarcali Andrássy Rezidencia, a villányi Fülemüle, hogy azokat említsem a tíz pontos mezőnyből, ahol magam is megfordultam. Annál is inkább érdemes ezen vendéglőket célba venni és honlapjukat megnézni utazás előtt, mert nem ritkán az ár/érték optimum táján mozgó egységeket is felfedezhetünk közöttük, mint amilyen például  a Wang, a Culinaris, vagy a  Schieszl.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.

Monyó Café (Budapest, Kálvin tér 7.)

Újabb hellyel gazdagodott a személyes favoritjaim listája. (Éttermeket illetően megtekinthetők a százas lista alatt, itt és most csak a Kistücsök valamint a Brill éttermeket említem, e helyekre sikerült a legtöbbször eljutnom. Street food kategóriában szerettem a Pig 37 Blitz grillt, a Soup Culture-t, a Gault Millau által minap kitüntetett Funky Pho-t s még sorolhatnám, mondok is még egyet, le ne maradjon a Finomító Kantin. De legyünk igazságosak említsük még meg az Absolut Pho-t is. Söröző műfajban Hrabal, Pivo, Léhűtő, Sörmanufaktúra. Az Élesztő véletlenül sem, hiába jók a sörök, ha kutyába sem veszik a vendéget.)

A hely neve, mint a címből is kitetszik, Monyó Café. Jártam ott vagy tíz esztendeje, akkor semmi extra nem volt benne, ittam egy pohár kommersz, ipari sört, megállapítottam, hogy a hely egy sok közül, majd felé sem néztem hosszú évekig. A minap, midőn kézműves magyar sörök után nyomoztam a világhálón, beleakadtam a Monyóba, mely alighanem e műfajban a legalkalmasabb hely arra, hogy a magyar kézműves sörválasztékot baráti áron végigkóstolgassuk. Nem lebecsülve a Léhűtőt, a Sörmanufaktúrát s a Különleges sörök boltját. A Csak a jó sör-t nem sorolom ide, mert legutóbbi alkalommal a csapos-tulaj arroganciában túlment a számunkra elviselhető határon, így egyelőre indexre került a hely.

Ottjártunkkor hat féle sör volt csapon, ebből négy magyar. A Brutal bitter Ipa a Legendától katartikus élményt nyújtott, szerettük a Pokerface-t is. A Keserű Mézet már ismertük, gyümölcsös söröket nemigen iszunk, a Soproni és az Aranyfácán meg érdektelen. A palackban kínált választék lenyűgöző, de a tulajdonostól megtudtuk, hogy a közelben működik a szaküzlete, ahol kedvezőbb áron lehet a palackos söröket megkapni. Megjegyzem, a Monyóban a sörök helyben fogyasztva, kocsmai felárral nagyjából annyiba kerülnek, mint a Csak a jó sörben elvitelre (vagy helyben), konkrétan 500-600 ft-ba. Kivételt csak néhány olyan extra sör képez, mint az Angry beast, Dühös, Napalm, Távoli galaxis, No Hop Limit, Betyárkirály. S ezzel lényegében vége is a sornak, a többi bő 30 (!) sör 500-600-700 ftba kerül (!).

A hely atmoszférájától nem voltunk oda és vissza, de nem is volt benne semmi zavaró, ami tetszett, az a bárpult melletti székeket helyettesítő kötél-felfüggesztésű hinta.

S persze a tulaj kedvessége, ami pótolhatatlan.

Jövünk még. Sokszor.

Dorozsmai Endre

A honlapon aktuális hasznos információk, az éppen csapon levő sörökről.

www.monyo.hu

Pizza Drive (Arad, hajdani Forrai utca, valahány szám)

A minap Arad „Váci utcájában” sétálva úgy döntöttünk, hogy benézünk ismét a Pizza Drive-ba. Ez a hozzánk legközelebb eső pizzázók egyike. Hosszú évekkel ezelőtt voltunk már itt, rendeltünk is innen egy párszor pizzát, de miután rájöttünk, hogy növényi sajtot használnak, leszoktunk erről. Időközben a helyet átépítették, a faboxok helyett most tágas tér fogadja a betérőt, régi falióra, kredenc, diszkrét világítás, tégla- illetve méregzöldre festett fal. Sajnos jókora plazmatévén megy valami akármi, a háttérben az optimálisnál hangosabb, elviselhető, de élvezetesnek nem mondható zene és persze cigarettafüst.

Pincérünk hidegen fogad, majdhogynem arrogánsan, majd miközben nekifogok egy kérdésnek, hátat fordít s elmegy. Elbeszélgetünk társaimmal azon, hogy menjünk-e ki, a többség (hárman voltunk) arra szavaz, hogy inkább kérjük ki maguknak a viselkedését. Megtesszük, mire meglepetésünkre elnézést kér, amit megismétel távozásunkkor is, sőt közben még egy mosolyt is kicsihol magából, amikor a pizzához hozza a csípős olajat. No ennyit a kiszolgálásról.

Nem voltunk különösebben éhesek, a gyerek profiterolt kért, 

mi a jóbarátommal egy pizzát 

meg egy adag ropogós csirkeszárnyat sült krumplival. 

Az ételre fél órát kellett várnunk, ami elég sok, vélhetően a konyha (látványkonyhával dolgoznak) rendelésre készült pizzákkal foglalatoskodott. A pizza nem volt kiemelkedő, a hozzá adott ketchup (melynek rendelése nem az én bűnöm) silány minőségűnek bizonyult, a csípős olaj sem volt extra szűz olívaolajból. Mindazonáltal élvezhető volt, s nyugtáztuk, hogy a sajt már nem növényi. Élvezhetőség dolgában rosszabb volt a helyzet a profiterollal, melyet helyi viszonyok között igen drágán mértek (16 lej, kb 1050 ft, ennyit kértek egyébként a csirkeszárnyakra is, ami mégiscsak főételnek számít). Pudingalapú, kommersz vaníliakrémben fáradt, érdektelen töltelékkel megtöltött golyócskák és kommersz csokifagylalt gombóc. Nemhogy 16 lejt, de a felét sem adtam volna rá, ha tudom, hogy mit kapunk. A csirkeszárnyak sütés előtt hosszabb időt töltöttek a mélyhűtőben, ezzel együtt ehetőek voltak, de azért némi kis mellékíz érződött, a krumpli mirelit volt. Vélhető hogy újabb nyolc évnek kell eltelni ahhoz, hogy ismét beüljünk ide.

Dorozsmai Endre


A szöveg a blog számára készült.
A Pizza Drive-ban 2013. október 1.-én jártunk.

Bortér (Szeged, Dóm tér)

Jó érzés, amikor szaporodnak a céljukban és hatásukban nemes rendezvények. A magyar borokat népszerűsítő események mindenképpen ide tartoznak, több szempontból is. A cél elvégre az lenne, hogy igyuk meg a borunkat, s a külföldi örüljön, ha jut neki.

A szegedi Borfesztivál mellé felsorakozott az őszi Bortér, ha emlékezetem nem csal, idén harmadik éve. Nosza, be is ültünk hatodmagammal az autóba és átruccantunk Szegedre. Úgy gondoltuk, hogy a Jalapeno nevű mexikói street food bárban eszünk a borterezés előtt, de olyan stílusban vontak kérdőre, hogy mért fényképeztük le a helyet kívülről (!), hogy inkább lemondtunk a maradásról, elvégre Szegeden annyi helyen adnak korrekt ételeket, hogy nem vagyunk mi rászorulva egy szereptévesztett vendéglátó kegyeire. Nem is megyünk arrafelé egyhamar. 

A Kárász utcai perzsa étteremben olyan „erős” volt az ebéd, hogy számunkra érdekes étel alig maradt az étlapon, pontosabban a konyhán, ittunk egy remek mentás joghurtitalt, majd elindultunk a rendezvény felé, annál is inkább, hogy egy kedves deszki barátunk már ott várt. (A joghurtitalra 350 ftt számoltak az étlapon szereplő 300 helyett, nem tudtam eldönteni, hogy szándékos volt-e a dolog, pincérünk egyébként kedvesen, normálisan kommunikált, a kis félreértést is hamar orvosoltuk.) 

Elsőként Dula Bence standjánál álltunk meg, s kóstoltuk végig az egyébként ismert sort. (Nemrégiben Aradon tartott bemutatót a jeles egri borász és egykori hegybíró.) 

Ezután a Linbrunn pince következett Villányból. Kellemes meglepetésekkel szolgáltak, a 2500 ft-ba kerülő Syrah-uk kifejezetten megnyert. 

Borbély Tomi standjánál is megálltunk, akinek a szelekciós borai levettek a lábamról, rég kóstoltam olyan karakteres „bazaltborokat”, mint az Ő Szürkebarátja, Olaszrizingje, Kéknyelűje. 

Az elég széles ételfelhozatalból a haltepertőre esett a választásunk, sajnos elsőre mintha direkt kiválogatták volna a túlégett darabokat, szerintem ez is történt, úgyhogy másik adagot kértünk, amit, ha nem is nagy örömmel, de abszolváltak. Rendeltünk hozzá savanyúságot, a kért cseresznyepaprika helyett almapaprikát adtak, de mivel épp nem figyeltem oda, lemondtam a cseréről a lemérés és a fizetés után. A kézműves sajtok közül egy kecskegomolyát, egy camembert-t és egy mosott kérgű „rúzsos” sajtot kértünk, ízletesek voltak, bár a kecske kapcsán az emlékezetes vicc jutott eszembe a csigapástétomról. (Pincér, van ebben a pástétomban csigán kívól más állat húsa is? Van, sertés. És mennyi? Hát fele-fele, egy csiga, egy sertés.)

Megkóstoltuk még a Varga pincészet aranymetszés sorozatának Cabernet Sauvignonját és a 2013-as év első borát, mely évről évre korrekt, illatos, jó savú, best buy. Egyébként nem vagyunk Varga-hívők, de ez a bor rendben van.

Záróakkordként betértünk a Duna Döner gyorsétterembe (furcsa névadás a Tisza partján…), ahol elsősorban gyrost lehet enni, többfélét, jómagam egy borjúhúsost kértem. A szósz kellemesen mentás volt, kissé majonézes jellegű, joghurtalapon jobban szeretem ezt a produkciót. 

Összességében ízlett, el is fogyott hamar, vettünk mellé Ogre sörét a békésszentandrási serfőzdétől a szomszédos jó kis kocsmában (Smooth), ahol mindig kedves a kiszolgálás.

A társaság többsége Nagylakon már aludt, jómagam is csak Pécskáig tudtam a sofőrt szórakoztatni. No de minden jó, ha vége jó. A vége meg egy jó alvás volt.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.

A Bortéren 2013. szeptember 20-án voltunk.

Lido étterem (Gyula, Városház utca 1.)

A minap Gyulán jártunk és olyan vendéglőt kerestünk, mely egyrészt még ismeretlen számunkra, hogy a felfedezés öröméről se mondjuk le, másrészt kínál néhány olyan ételt, mely túlmutat a brassói, töltött-rántotthúsok, ilyen-olyan raguval borított pecsenyék világán. Jónak tűnt a hajdani Kisködmön, majd Garuda helyén nyílt, elég eklektikus étlappal működő Gusto, de itt 11 óra tájban azt mondták, hogy csak fél12-kor nyitnak s akkortól van konyha, ezért továbbálltunk s a Lido étterembe mentünk, amit már egy órával korábban szemrevételeztem, mint 10 órakor már nyitva tartó és meleg ételt kínáló helyet.

Hűvös volt, így nem ültünk le a hangulatos és igényes teraszon, hanem beljebb irányítottuk lépteinket. Az első terem kissé rideg és sötét volt, a padló vörös márvány, olyan volt a hangulata mintha esténként buli lenne itt, másik viszont világos, kedvünkre való, western hangulat. 

Pincérünk kedvesen fogadott s ez az az értékelési szempont, melyről csak jót mondhatok, azt sem vette rossz néven, hogy megkértük, kapcsolja ki a tévét, mert egyrészt bármiféle „háttértévé” idegesít, másrészt a mai, szórakoztató zenének nevezett borzalom meg különösképpen irritál.

Külön értékeltük, hogy a lehető legjobban kezelte az a nehezen kommunikálható helyzetet, hogy több étel is hiányzott a konyháról az étlapon szereplők közül, s melyeket bizony megrendeltük volta. Megtudtuk már rendelés előtt, hogy pizza nincs, mert nem megy a pizzasütő, de az csak rendelés után derült ki, hogy ropogós kacsacombot sem kérhetünk, sem csülköt, sem oldalast. A wokban pirított kacsacomb sem bizonyult megoldhatónak, bélszín pedig nem volt, mert hiányzott hozzá az alapanyag. Vélhető, hogy a krumplipürékörettel is ez volt a gond, ugyanis mindhárom köret, amit rendeltünk (krumplikrokett, steak krumpli és hasábburgonya) egytől egyik mirelittermék volt, igaz, mindegyik megfelelően elkészítve. Banalitásnak hangzik, nem az: sok helyen a mirelit hasábburgonyát sem képesek rendesen megsütni, szottyadtan, olajosan, alul vagy túlsütve hozzá ki, nem is szólva a krokettről. Bár ha, már e témánál vagyunk, akkor jelzem, hogy steak-krumplinak még lehetett volna adni kb. másfél-két perc sütési időt.

Italfronton sem volt rózsás a helyzet, az itallapon Szicsek párlatok vannak, a valóságban a Békési pálinkafőzde termékei, melyek nem rosszak, de ha választani kell, inkább Szicsek úrra szavaznék. A tulaj helyit akart, tudtuk meg, kérdeztem, hogy akkor miért nem a Gyulai pálinkafőzdétől tartanak pálinkákat. Erre pincérünk sem tudta a választ, ki tudja, Gyula kis város, talán érdekellentét van köztük. Limonádét nem készítenek, nem tudom, mi nincs hozzá, citrom, cukor vagy igyekezet, a legutóbbira tippelek, mert citrom volt a halon, cukrot pedig bizonyára felszolgálnak a kávéhoz. Borfronton csak a Balatonboglári Borkombinát tételeit tartják, valamint György Villa borokat, ebből kértünk egy deci Juhfarkot, melynek palackja alighanem hosszabb ideje nyitva volt, minden esetre nagy élményt nem nyújtott.

Rendeltünk sajttal besütött harcsát krumpli-krokettel, 

póréval és baconnel sült szűzérméket pirított zöldségekkel, steak krumplival 

és mandulás pisztrángot vegyes körettel (rizibizi és hasábburgonya). 

Ételeinkre a megszokottnál többet s a beígért tizenöt percnél jóval többet kellett várakoznunk, sajnos nem mértem az időt, saccra fél órát mondanék. A pirított zöldség hiányzott a  hús mellől, mely szűz helyett karaj volt, mely akkor is, ha nem klopfolják ki a lelkét és nem sütik túl (itt erről volt szó, amit értékeltünk) akkor is sokkal szívósabb, mint a szűz. A pisztráng friss volt, igaz sótlan, de ezen lehetett segíteni, a rizibizi túlkészült, de élvezhető maradt. A harcsa pangasius volt állagra, ízre, illatra és el is sózták.

Hát így.

Vélhető, hogy jobban jártunk volna, ha menüt rendelünk. Volt nyakleves J, de tényleg, valamint paprikás krumpli vagy csirkemellrizottó másodiknak. 750 ftért. De még jobban jártunk volna, ha máshova ülünk be.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.

A Lido étteremben 2013. szeptember 19-én jártunk.

Street food turné Budapesten 2 - levesek

A magyar ember szereti a levest. A legnépszerűbb ételeink közé tartozik több olyan leves, mely minden túlzás nélkül része a nemzeti identitásunknak. És itt nemcsak a világszerte pörköltként azonosított gulyásra gondolok, hanem az Újházy tyúkhúslevesre, a halászlére, a Jókai bablevesre. A gasztroforradalom az íztérkép kiegészítésével és a legkülönbözőbb fogások már-már szabad asszociációs íz-kombinációival, az állagjátékokkal jelentősen gazdagította a vendéglátói szféra kínálatát, s nem utolsósorban jelentősen kitágította a levesről alkotott fogalmainkat. Hadd idézzem Takács Lajost, a legtehetségesebb és legprogresszívebb magyar séfek egyikét, aki az általa életre hívott Olimpia vendéglő felett már csak felügyeletet gyakorol s a Szent István téren működő Laci!Pecsenye! nevű ínyenctanyán dolgozik, s nemrégiben az origonak adott interjút. Szerinte nem a krémlevesek unalmasak, hanem mi, s egyben javasolt egy sor izgalmas kombinációt illetve módszertani módosítást: tejszín helyett használjunk joghurtot a krémlevesekbe, adjunk kisebb mennyiségeket, a sütőtökkrémlevest lehet cifrázni almával, körtével, a krumplikrémlevest zellerrel, avokádót lehet párosítani uborkával.

Egy számon tartott kulináris szakértő ismerősöm mesélte, hogy egy franciaországi ínyenc turné után hazafelé jövet egy magas rangú gasztronómiai testület jeles tagjai egy kis levesért esedeztek, amit a buszvezető oldott meg, kávéautomatából eresztett forró víz és levespor segítségével. Műanyag poharakban szolgálta ki a levesre éhes gasztro-turistákat, akik sorban álltak, majd már-már áhítattal szürcsölték instant-levesüket.

Ügyesen kihasználta a magyar közönség eme adottságát néhány fiatal, akik levesbárokat nyitottak Budapesten. A levesek olcsók, frissek, jellemzően 450 ft egy kb. 4 decis adag, papírpohárba adagolják, így kézben elvihetők. Első élményem e műfajban a sokat, de nem érdemtelenül reklámozott Bors gasztrobár volt a Kazinczy utca 10. alatt (http://borsgasztroweb.wix.com/bors-gasztrobar), ahol egy szendvicsen kívül chilis-citrusos-zöld korianderes sütőtökkrémlevest ettünk egy komoly borkóstoló után. 

A társaság nagy része valami komolyabbat kívánt, így aztán néhány kocsma érintésével végül a Spílerben kötöttünk ki. A Bors parányi hely,  ülni csak magasított székeken lehet, arra viszont ideális, hogy a megvásárolt ételekkel a kezünkben - legyen az leves, tészta vagy gourmet szendvics - elsétáljunk. Az árak barátságosak, a srácok kedvesek, fiatalok és öntudatosak.

Hasonlóan jó élmény volt Soup Culture, az Október 6 utca 19. szám alatt, (https://www.facebook.com/soupcult) amit kárpátaljai magyar fiatalok indítottak útjára. Jó mércéje a felszolgálók-működtetők nyitottságára, hogy mit válaszolnak arra a kérdésre, hogy lehet-e fotózni. Erre egy normális válasz adható, hogy „igen, persze, természetesen”. Hiszen ugyan már mit árthat bárki, azzal, hogy fényképez egy tisztességes helyen? Használni viszont használhat: jó eséllyel jó hírét viszi a helynek. (A fotózás témájában mutatott merevség illetve ellenségesség miatt nem teszem be a lábamat többé az egyébként kitűnő „Á table” nevű helyre a Retek utcában, valamit a szegedi Jalapeno-ba a Klauzál téren.) Nos, a Soup Culture-beli fiúk természetesen és kedvesen reagáltak és elmeséltek néhány részletet a helyről, megtudtam, nekik is kellemes meglepetés volt, hogy ilyen hamar népszerűvé váltak s már a fejlesztésen gondolkodnak. Itt padlizsánkrémlevest ettem, mely a török joghurtos sült padlizsán íz-kombinációjára épült, szerettem.

A Vámház körúti „Eat The Street” -„Leves” (https://www.facebook.com/levespont) a Kálvin téri azonos nevű és dizájnú „Pastanak” a testvére, parány kis hely, a Borsnál is kisebb, nyáron körúti terasszal. Többnyire sor áll, ami valószínűsíti a jó ár/minőség arányt. Katalán csirkelevest ettem, sajttal megszórva, finom volt, ízlett. A leveseket kívül adnak bizalomgerjesztő szendvicseket is.

A legfrissebb élményem a Soup-R (www.soup-r.hu) a Bajcsy Zsilinszky út 40 alatt. A hely a hagyományos vonalon mozog, lencselevest, eperlevest és zellerkrémlevest kóstoltunk, továbbá teljes kiőrlésű lisztből készült pizzát, korrekt volt minden fogás, a fősodratú menzánál jobb házi konyhát visznek, baráti árakon. Leülni itt is csak magasított székekre lehet, de egy gyors ebédre bármikor érdemes betérni, ha ugyan az ember kap helyet.

A tárgyalt büféken kívül a Dining Guide Street Food kiadványa ajánlja még a talán legjobb kézműves fagylaltot kínáló Fragola hálózat leveseit, a Soupway-t a Karinthy Frigyes u. 18. alól, valamint a Zuppa-t a Lövőház utca 19. alól. A kalauz által ajánlott kifőzdék, hamburgeresek, egzotikus büfékbeli eddigi tapasztalataim alapján ezeket is merem ajánlani, vélhető, hogy még ebben az évben magam is kipróbálom őket.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.