Vannak esetek,
amikor a szubkulturális hovatartozás felülírja a gasztronómiai szempontokat
egy-egy hely megítélésében. Egy korábbi példával élve a kilencvenes évek
közepén a Janis Pub nem volt az ínyencek Mekkája, de ami a tányérra került, az
nagyvonalakban rendben volt, miközben a berendezés párját ritkította
ötletességben, eredetiségben s a zene, amint a névadásból is sejteni lehet, a
brit blues boom termésének legjavából volt összeválogatva.
Hasonló élményemben
részesültünk a minap, amikor barátaimmal egy hirtelen ötlettől vezérelve a
Lánchíd sörözőbe ültünk be. A falon a rock hőskorszakának, az 1965 és 1975
közötti évtized legnagyobbjainak, többek között Miles Davisnek, John Mayallnek,
Frank Zappanak az ereklyéi, lemezek, plakátok, fényképek, a hangszóróból végig
igényes zene szólt e korszakból, a tulajdonosként vagy üzletvezetőként mozgó
emberek ötvenes éveiket taposó rockerek.
Az étlap rövid, áttekinthető, népszerű
ételekből válogatták össze, a gulyáslevestől, a tócsnin, tatárbeefsteaken,
caprese-n keresztül a marhapörköltig, a sajnos jel alá csapolt sör friss volt
és tökéletes hőmérsékletű.
Rendeltünk egy
kenyérlángost
meg egy sztrapacskát,
mindkettő korrektül elkészítve, nagy
adagban érkezett az asztalhoz. A kenyérlángost még sütöttem volna öt percet, de
így sem volt rossz. Van wifi és áramellátás a vendégek számára. Ritkán teszek
ilyet, de azon frissiben bejegyeztem a hely FB-oldalára, hogy „jó itt lenni”.
Ajánlom másoknak is, akik a mai „menő” műzene helyett a rock bő negyven évvel
ezelőtt termett legjavát hallgatja. Először jártunk ott, de bizonyos, hogy nem
utoljára.
Dorozsmai Endre
A szöveg a Demokrata számára készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése