Birka csárda (Gyomaendrőd (Nagylapos) V. kerület 289.)

A minap a Délalföldről Eger felé igyekezve egy felettébb bizalomgerjesztő, hangulatos csárda megállásra késztetett. Úgy terveztük, hogy a birkapörkölt hazájában, Karcagon eszünk, de nem tudtunk ellenállni a Birka csárda vonzásának s nem bántunk meg, hogy elcsábultunk.

Külön értékeltük, hogy a rusztikus, ízléses, nem túl zsúfolt csárda 

beköszöntője az egészséges, természetes magyar alapanyagokra helyezte hangsúlyt, azon belül a csárda tulajdonosainak szürkemarha-gulyájára és mangalica-kondájára. 

A szűk borlapot avatott kézzel válogatták össze, s az egyes tételeket szaküzlet-közeli árakon kínálják, nem a megszokott kettes-hármas szorzóval, beleértve stílszerűen az Alföld legjobbjának, Frittmann Jánosnak a borait. 

De a pálinkák és sörök díjszabása is zsebbarát volt, s aki a volánnál ült, az sem kellett kommersz ipari lőrét igyon, mert házi bodzaszörpöt valamint szódát is tartanak.

Ettünk birkapörköltet galuskával, 

fokhagymás tejfölös mangalicakarajt dödöllével, 

juhtúróval töltött csiperkét sült szalonnával és salátával, 

bögrés mákos süteményt, 

akácfavirágos palacsintát és eperkrémet. A birkapörkölt a műfaj egyik legjobbja volt, mind a hús, mind a szaft ízét és állagát tekintve, a mangalicakaraj épp hogy ütötte a mércét, lehetett volna puhább, a mártás pedig homogénebb, a saját húsáruhoz szerencsésebb lenne szemcsésedő ipari tejfel helyett házit használni, a dödölle remeknek, csiperke korrekt-szabványszerűnek bizonyult. A mákos sütemény átlagos, az eperkrém joghurt volt friss eperrel, az akácfavirágos palacsintát mi csúsztatott palacsintaként ismertük meg Marosszéken, amit itt akácfavirággal szórtak meg. Igazi szezonális, ötletes, házias produkció.

A számla kiegyenlítése után betankoltunk elfogadható kilóáron kínált saját készítésű disznóságokkal is, mangalicakolbásszal (végre egy kolbász, mely épp annyira volt fűszeres és csípős, amennyire szeretjük), szürkemarha-kolbásszal (75% szürkemarha, 25% mangalicaszalonna) és kolozsvári mangalicaszalonnával. A Birka csárda gyenge pontjaival és erényeivel együtt egy teljes mértékben hiteles hely. Nagyon megkedveltük. Ha a háttérben autentikus magyar népzene szólna, még hangulatosabb lenne. 


Dorozsmai Endre

A szöveg a Magyar Demokratában jelent meg.
A Birka csárdában 2011. május 13.-án voltunk.

Osztályozás:
Konyha: 8
Kiszolgálás: 8
Atmoszféra: 9

Vándor székely panzió és étterem (Csíkrákos, a falu melletti kápolna dombjának tövében)

 A Vándor Székely Étterem olyan, mint amilyennek megálmodunk egy hangulatos székelyföldi kisvendéglőt. Gyönyörű kerthelység muskátlival, faragott rönkfával, 

rusztikus beltér, lambériás mennyezet, deszkapadlót utánzó csempe, hántolatlan fatörzsoszlopok, kézi megmunkálású fabútorok, petróleumlámpát idéző csillár. 

A kiszolgálás kedves, szívélyes, a konyha a hagyományosnak nevezhető belső-magyarországi gasztronómia fogásait (pörköltek, frissen sültek, töltött káposzta, székely gulyás, brassói – ezutóbbi kettő nem elírás, egyiknek sincs erdélyi gyökere) elegyíti az Erdélyben is meghonosodott román és székely ételekkel (pacalleves, miccs, pisztráng).

Az árak nem egyszerűen barátságosak, hanem, különösen a vendéglő színvonalát is figyelembe véve, zavarba ejtően alacsonyak. Főételek köret nélkül mind 1000 ft alatt, jellemzően 600 ft körül, de a köret sem löki az ételek zömét 1000 fölé. Italárak hasonlóan zsebbarátok, sörök 130 és 250 Ft között, a borok és tömények hasonlóképpen.

Ettünk már itt pacallevest, brassói aprópecsenyét, vegyes bőségtálat (rajta hétféle húsétel, rántott sajt és köret). 

Az ételeket korrekt, átlagos színvonalon készítették el, kötözködni persze lehet, hogy mirelit volt a burgonya s a zöldborsó meg konzerv, a borok megmaradnak a kommersz választéknál stb., de minek? Ezek egyelőre még általános hiányosságok sokfelé a Kárpát medencében.

Összességében megállapítható, hogy az atmoszféra, kiszolgálás, ár/érték arány dolgában a Vándor székely egyértelműen kimagasló hely, gasztronómiailag pedig azt nyújtja, amit a legtöbb vendéglő ebben a térségben.

Dorozsmai Endre

A szöveg a  Magyar Demokratában jelent meg.

Gold Bisztró (Budapest, Budafoki út 111.)

Aki csak úgy beesik a Gold bisztróba, igencsak elcsodálkozhat. Az ember nehezen verekedi át magát a beléptető rendszeren – a vendéglő egy sportcentrumban található – pincér ritkán kerül rögtön, a hangulat kissé nyomasztó, nevezték már antihangulatnak is, az edzőtermek sajátos levegője megüli a bejáratot, a zajok pedig behallatszanak a vendégtérbe. A választék elég szűk, de ez inkább bizalomgerjesztő dolog.

S következnek rendre a kellemes meglepetések. Mert az árak igen barátságosak, délben 1500 ft három fogás, este 2500 ft, az ízek eltaláltak, s miként megtudhatjuk pincérünktől, itt minden helyben készül, a kenyér és a csokoládétorta is. A kolbászos bableves házias, a halat nem sütik túl, a húsokkal tisztelettel bánnak. A somlói galuska legendás, a törzsközönség követelte vissza az étlapra, miután lecserélték. Mi két alkalommal jártunk itt, először minden étel a tökélyt közelítette a kecskesajtos gnocchitól a baconbe tekert csirkemájig, másodszor voltak mellélövések is (a borscs például jellegtelenre sikeredett), de összességében ismét rendben találtatott a hely, ízletes volt az angus steak és remek a csokoládétorta. Harmadik látogatásunk alkalmával rendeltünk grízgaluskalevest, 

erdei gyümölcslevest, 

baconbe tekert sertésszűzet paprikás krumplival, 

vaslapon sült csirkemellet görög salátával, 

grízdesszertet, 

halpogácsát fekete rizottóval, 

füstölt kacsamellet salátaágyon 

s egyebeket. A vendéglő ismét ütötte a mércét.

A borlap elsősorban kis kézműves pincészetek tételeiből van összeválogatva – Tamás pince (Csopak), Orsolya pince (Eger), Ráspi (Sopron) stb. 9 féle bort fél decire is kimérnek. (Azóta a  kimért borválaszték jelentősen bővült.) Aki autóval érkezik, az sem kell vizet vagy ipari üdítőt igyon, mert tartanak jó minőségű szörpöket is.

Persze, ha az ember tudja, hogy itt a Maligán vendéglőt megalapító és már borászként is debütált Szentesi Józsefnek a vendéglőjével van dolga, ahol a konyhai alapokat Takács Lajos rakta le, akkor minden a helyére kerül. Nem csoda, hogy a Gold Bisztró a legjobb ár–érték arányú helyek egyike, ahol a konyha terén nincs kompromisszum. 

Dorozsmai Endre

A szöveg ebben a formájában nem jelent meg sehol, a Gold Bisztróról írtam a Demokratának hasonló szellemben.

A cikket 2009 februárjában vetettem papírra, időközben még volt szerencsém ellátogatni két ízben is a Gold Bisztróba, volt, hogy nagyobb társasággal minden (t)ételt megrendeltünk s  akkor sem kellett csalódnunk. Legérdekesebb, legeredetibb fogás a kacsamell volt mákos nudlival és chutney-val. 

Későbbi tapasztalataimat is belefontam a szövegbe.

Osztályozás
Konyha: 9
Kiszolgálás: 7
Atmoszféra: 5

Furmint Február - Hagyományteremtés

A hajdani Reform Tömörülés egyik alelnöke jó tíz éve úgy fogalmazott egy elnökségi gyűlésen, hogy ha megalapítunk Csíkszeredában egy egyetemet, akkor az száz év múlva száz éves lesz. Bizony. Az első hallásra talán banálisnak tűnő megállapítás rámutat arra a nagyon fontos igazságra, hogy a hagyományteremtés nem fogalmi önellentmondás.

Ezt érezhették azok is, akik részt vettek az idén másodszor megrendezett Furmint Február nevű rendezvényen. Hagyományteremtés zajlik s nem is akármilyen. Több részvevő elmondása szerint (beleértve e sorok íróját) a Furmint Február felzárkózott az idén az év legfontosabb borkóstolói közé. A rendezvényt a Vinoport nevű online bormagazin szervezte (www.vinoport.hu) a budapesti városligethez tartozó Vajdahunyad Várában. 

Az esemény rangját a nagy érdeklődésen túl azt is jelzi, hogy nagyon sok neves borász tartotta fontosnak bemutatni a szervezők kívánságnak megfelelően jellemzően két-két Furmint borát: ott láthattuk a tokaji és a somlói élvonalat, a Szepsy pincét, Demeter Zoltánt, a Béres pincét, a Bárdos Saroltát a Tokaj Nobilis képviseletében, 

Molnár Pétert a Patrícius pincészet birtokigazgatóját, a külföldi tőkével működő „nagyok” többségét, a Dereszlát, Disznókőt, Hétszőlőt, az Oremust, a Royal Tokajit, a kiemelkedő minőséget nyújtó tokaji kispincészeteket, a Demetervint, 

Bott Juditot, 

Baumkauf Wille Mártát, Asztalos Zoltán, a Balassa pincét, Orosz Gábort s még sorolhatnám, Somlóról a Fekete pincét, Kreinbachert, Spielgelberg Istvánt, Egerből pedig Pók Tamást. 

Külön érdekessége volt az eseménynek, hogy hány borászt, gasztronómust és borszakírót láthattunk a nézők-kóstolók sorában. Ott volt Szentesi József Nadapról, Simon József és Tarnóczy Zoltán Egerből, Bujdosó Orsolya Balatonboglárról, Geönczeöl Attila a Vinum Primatistól, Alkonyi László a Borbarát főszerkesztője, Csizmadia András gasztro-filozófus, Molnár B. Tamás a Magyar Gasztronónia Egyesület elnöke, 

Lithauszki Zsolt, a legjelentősebb magyar séfek egyike, Mészáros Gabriella nemzetközi borakadémikus s még ki tudja hányan, akik nem kerültek a nagy tömegben a szerző látókörébe.

A Furmint Február megerősíthette a borkóstolókat két lényeges kérdésben. Az egyik, hogy Magyarországnak - nem hanyagolva persze a vörösborokat - a fehérborra kell a hangsúlyt fektetni. Nem véletlen, hogy egyre több nemzetközi tekintélyű borszakíró - Hugh Johnson, Michael Broadbent, Angela Muir, Alex Liddel, Jancis Robinson, sőt a sokat vitatott amerikai divatdiktátor Robert Parker is - méltányolja a magyar száraz fehérborokat, az eddig is elismeréssel emlegetett tokaji desszertborokon túl.

A másik, hogy a Furmint a legfontosabb, legizgalmasabb, a legnagyobb potenciált jelentő magyar szőlőfajta. S ha elfogadjuk Alkonyi László fotómetaforáját („a fotós megfelelője a borász, a kép megfelelője pedig a bor. Az évjárat nem más, mint a fény, aminek a megvilágításában készül a kép, a tárgynak pedig, amiről a képet készítjük a termőhely a megfelelője. S mi a szőlőfajta a hasonlat szerint? A fényképezőgép, amivel a képet készítjük.”) akkor megállapíthatjuk, hogy a Furmint, mint magyar „szabadalom”, azaz hungaricum, páratlanul jó „fényképezőgép”, mely rögzíti és visszaadja a somlói, tokaji és egri táj megannyi finom részletét.

 Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló hasábjain jelent meg.

Halászcsárda (a dunaföldvári híd lábánál)

Vannak éttermek, ahol semmi sem tökéletes, sőt, mindenben lehet különösebb kekeckedés nélkül is valódi hibát találni, az ember mégsem távozik feltétlen csalódottan, sőt, esetleg jól is érzi magát. Ilyen volt a Dunaföldvári Halászcsárda, ahová egy viharos délután vettük be magukat. Nem a vihar elől menekültünk – az elől az autó is megvéd – hanem egy jó halászlére vágytunk. 

A halászcsárda vélhetően a mély-Kádárkorban létesült, legalábbis ezt a hangulatot árasztja. Ami önmagában nem is baj. Mert bármennyire is tiszteljük a magyar konyha mai megújítóit a Széll Tamástól, Pethő Balázsig, a régi vonal létjogosultságát sem kell tagadni. (Ha van probléma, márpedig van, akkor az az, hogy ezutóbbi képviselői nem tudják a helyüket és szervezetbe tömörülve akadályozzák a továbblépni kívánókat – de ez egy másik eszmefuttatás tárgya kell, hogy legyen.) 

Szóval a Dunaföldvári Halászcsárda kissé dohos, kissé kopott, a kiszolgálás kissé fásult, a halászlét 

túlpaprikázzák, a halat túlsütik s a túl hangosan szóló rádióról eleve le tudnánk mondani. Viszont a hal és a sör friss, tartanak kecsegét 

és igen barátságos a díjszabás. Sőt, szinte egyedülálló módon a dekára kimért hal esetében sem érezzük úgy, hogy visszaéltek azzal, hogy a hal mérlegre tételekor a vendég nincs jelen. A kilátás csodálatos, érdemes az ablak mellett ülni. Összefoglalva: elfogadható hely a Dunaföldvári Halászcsárda, némi odafigyeléssel jó közepes is lehetne. Így inkább a vendég lelki prediszpozícióján múlik, hogy milyen érzéssel távozik. 

Dorozsmai Endre

A szöveg a Magyar Demokratában jelent meg.

A Dunaföldvári Halászcsárdában 2009. június 10.-én jártunk.

Vizafogó Étterem (Baja, Petőfi sziget, Március 15 sétány)

 A halászlé fővárosként emlegetett Baja egyik nevezetessége a Petőfi sziget, mely több hangulatos csárdának is otthont ad. A Véndió, a Sobri és a Vizafogó egyaránt nevezetes, mindegyiknek megvan a maga rajongótábora Baján belül is. Mi harmadiknak a Vizafogót látogattuk meg a pünkösdi bortúra záróakkordjaként.

A belső tér kissé személytelen ugyan, de csinos kis teraszról gyönyörű kilátás nyílik a Sugovicára. 

A Vizafogó is megmaradt a főáramhoz tartozó magyar éttermek által képviselt vonalon, a bevált és népszerű fogásokat kínálja változó színvonalon. Erénye, hogy friss alapanyagból dolgoznak, alighanem ennek köszönhető, hogy délután öt óra tájban már egy sor alapanyag kifogyott s nemcsak olyanok melyekből akadozhat az utánpótlás (kecsege), hanem például a rántott ponty is.

Több próbálkozás után rendeltünk végül sült libamájat, 

halászlevet, 

harcsapörköltet túróscsuszával, 

vegyes grilltálat 

és süllőt egészben. 

A libamáj átlagos alapanyagból készült átlagosan: kissé kiszárították a májat, de az még élvezhető maradt. A halászlé remek volt, bár a külön felszolgált halhús kissé túlfőtt és szebben is lehetett volna darabolni a halat. A

harcsapörkölt alapanyaga kiváló volt, sajátos megoldás, hogy hatalmas darabokat hoztak ki a pörkölt esetében megszokott kockák helyett. A túróscsuszának a tésztája túlfőtt. A grilltálon a csirkecombfilé ízletesnek bizonyult, de a mellet kiklopfolták, ami elég brutális dolog bármilyen roston sült hús esetében – nem csoda, hogy ezek után a hús megadja magát és kiszárad. A süllőt irdalták, morzsás lisztbe forgatták, majd bő olajban sütötték meg az ideálisnál jobban, de a jó és friss alapanyag itt is megmentette a fogást. A vegyes zöld köret mirelit volt, akárcsak a sült krumpli, a csapolt sör viszont friss, a kiszolgálás gyors és kedves, pincérünk „vette a lapot”, az árak pedig kifejezetten barátiak. Ha voltak is problémák, alapvetően elégedetten álltunk fel az asztaltól, amiben persze benne volt az is, hogy az elvárásokat sem csavartuk túl magasra előzőleg. 

Dorozsmai Endre 

A szöveg a Magyar Demokratában látott napvilágot.

A vendéglőt 2010. május 25.-én látogattuk meg.

Kyoto (Budapest, Roosevelt tér 7-8)

Előfordul, hogy az ember az előzetes, s így nem ritkán alaptalan feltételezések miatt be sem mer menni egy vendéglőbe. Így voltam a Kyotoval évekig, amiről azt hittem, hétköznapi embernek megfizethetetlen. A nemrégiben azonban a Magyar Tudományos Akadémián megtartott nagy egri felsereglés és parádés borbemutató után farkaséhesen szemügyre vettem a vendégcsalogatónak kitett étlapot s arra a következtetésre jutottam, hogy itt bizony egészen jó ár/érték arányban lehet étkezni, ha a konyha hozza a formáját. Nem sokat hezitáltam, leültem egy ablak melletti asztalhoz. Vélhető, hogy nemzettársaim is hasonlóan gondolkodhatnak a helyről, mert a pincér teljes természetességgel angolul szólt hozzám. Sebaj, hamar magyarra váltottunk.

Nem rendeltem ugyan sushit, mert egy jobbacska sushi-szett árából teljes vacsorát ehet az ember korlátlanul a Wasabiban, 

de kértem egy igen baráti díjszabású Tom Ka Gai (kókusztejes csirke-) levest (1190 Ft), 

ami igen jó választásnak bizonyult, a kipróbált klasszikus távol-keleti harmóniát nagyon szépen hozta a rendelt fogás, majd egy shi take gombával és spárgával töltött csirkemellet (2190), 

ami úgy volt elkészítve ahogy kell: tökéletes panír, omlós hús, a spárga friss volt s nem konzerv, színre, állagra, ízre egyaránt kiváló, a gomba szintén. Mindehhez kellemes, puritán atmoszféra járult, kedves, udvarias kiszolgálás és az ételeken túl elfogadható sörárak. 

Mert a sör jó borkóstoló előtt, ahogy a borászok mondják félviccesen, „a száj ph-értékének” beállítására, majd utána is, „szétcsapatás” címszó alatt. A honlapot utólag böngészve fedeztem fel, hogy vasárnaponként 5900 Ftért itt is korlátlanul lehet sushizni, az árban bennfoglalt ásványvízfogyasztás mellett, úgyhogy legközelebb ezt a variánst próbáljuk ki.

 Dorozsmai Endre

A szöveg a Magyar Demokratában látott napvilágot.

A vendéglőt 2011. február 26.-án látogattam meg.