Szeretjük vagy nem, a legnagyobb
közösségi portál sok tekintetben nagyon hasznos tud lenni. Igen, nyilván a
titkosszolgálatoknak, a túl kíváncsi főnököknek is, de példának okáért a gasztro-turistáknak
is. Az egy különösen hasznos funkció, hogy ha az ember kifejezi tetszését egy
hely vonatkozásában, akkor az oldal felajánl neki több tucat hasonló profilú
egységet. Ez nyilván egyik oldalról business, a másik oldalról viszont olcsó és
gyors megszerzése a releváns információnak. Mindezt csak azért tartottam
fontosnak leírni, mert, bár állandóan pásztázom a szaksajtót, így akadtam rá
Budapest egyik kulináris gyöngyszemére, a tavaly novemberben nyitott „Up and Down”-ra.
Az ázsiai fúziós konyha fellegvárának
világhálós ételfotói annyira meggyőzőek, hogy első budapesti utam ide vezetett.
Hadd illesszem ide őket (ez a három kép az étterem FB-oldaláról való, ezek győztek meg arról, hogy ide mihamarabb el kell menni):
Nem csalódtam. Az esztétikai virtuozitás, a már látványra is lehengerlő fogások mögött magas fokú konyhatechnológiai tudás és briliáns ötletesség lakozik, nem szólva az első osztályú alapanyagokról.
Hadd illesszem ide őket (ez a három kép az étterem FB-oldaláról való, ezek győztek meg arról, hogy ide mihamarabb el kell menni):
Nem csalódtam. Az esztétikai virtuozitás, a már látványra is lehengerlő fogások mögött magas fokú konyhatechnológiai tudás és briliáns ötletesség lakozik, nem szólva az első osztályú alapanyagokról.
Az „Up and Down” beltere a földszinti
részen eklektikus és talán kissé túlcicomázott,
az alsó rész viszont rendkívül
dizájnos bulihely.
A kiszolgálás olyan, mint amit az
ember csak álmodhat magának, legyen vendég vagy tulajdonos: udvarias, figyelmes,
kedves, kommunikatív és felkészült úgyszólván minden kérdésben. („Úgyszólván”,
mondom, mert pincérünk nem fogyaszt alkoholt, így a vendégek visszajelzései
alapján nyilvánít véleményt a borokról.) Megtudtam, hogy a konyhán dolgozó fiúk
a felszolgálóval együtt több kiemelkedő helyen megfordultak, így a
LaciKonyhában is, más szóval, miként pincérünk elmondotta, az egyik legjobb
magyar séfnek, Mogyorósi Gábornak a tanítványai. Ami érződött is.
Az árak arányban állnak a teljesítménnyel,
helyenként éppenséggel meglepően alacsonyak, déltől délután 5-ig az „art street
food” műfajában egészen baráti áron, értsd 2000 forint alatt juthatunk izgalmas
ételekhez. Talán az italárakat lehetne valamivel visszavenni. Ezt jelzendő
szódát ittunk, elvégre elsősorban azért látogattunk ide, hogy a szakács
elvarázsoljon s nem azért, hogy két pohár borra egy ebéd árát hagyjuk ott. A
varázslat teljes mértékben sikerült. (Voltak oly rendesek, hogy a szódát nem
számolták fel. Viszonzásul mi megfejeltük a 12% felszolgálási díjat további 5%-al.)
Rendeltünk kápia sushit,
káposztalevest
kacsamellel (ez volt a szezonális napi ajánlat),
vietnámi (hússal töltött) gőzgombócot,
valamint kókuszos panna cottát mangó-sushival és kafir lime sorbet-val.
Egyik
fogás jobb volt, mint a másik, de kiemelkedett közülük is a „sushi”, teljes
nevén „borjúhússal töltött kápia-sushi, paradicsomtextúrák”, melynek legizgalmasabb
része az „körítésben” mutatkozott meg. Paradicsom-homokot, paradicsomvizet, félig
aszalt koktélparadicsomot és fűszeres paradicsommártás-pöttyöket kaptunk az
egyébként ízletes „sushi” mellé. Igen, ez a fúzió értelme: magas szintű harmóniát
teremteni az alkotóelemek között, miközben ízben és formavilágban találkozik a
Kelet a Nyugattal.
Minden elismerésünk, csak így
tovább, tartsák a szintet és ne fogyjanak ki az ötletekből!
Dorozsmai Endre
A szöveg a blog számára készült, a rövidített változatot leadom a Demokratának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése