2013. szeptember 30., hétfő

Bortér (Szeged, Dóm tér)



Jó érzés, amikor szaporodnak a céljukban és hatásukban nemes rendezvények. A magyar borokat népszerűsítő események mindenképpen ide tartoznak, több szempontból is. A cél elvégre az lenne, hogy igyuk meg a borunkat, s a külföldi örüljön, ha jut neki.
A szegedi Borfesztivál mellé felsorakozott az őszi Bortér, ha emlékezetem nem csal, idén harmadik éve. Nosza, be is ültünk hatodmagammal az autóba és átruccantunk Szegedre. Úgy gondoltuk, hogy a Jalapeno nevű mexikói street food bárban eszünk a borterezés előtt, de olyan stílusban vontak kérdőre, hogy mért fényképeztük le a helyet kívülről (!), hogy inkább lemondtunk a maradásról, elvégre Szegeden annyi helyen adnak korrekt ételeket, hogy nem vagyunk mi rászorulva egy szereptévesztett vendéglátó kegyeire. Nem is megyünk arrafelé egyhamar. 

A Kárász utcai perzsa étteremben olyan „erős” volt az ebéd, hogy számunkra érdekes étel alig maradt az étlapon, pontosabban a konyhán, ittunk egy remek mentás joghurtitalt, majd elindultunk a rendezvény felé, annál is inkább, hogy egy kedves deszki barátunk már ott várt. (A joghurtitalra 350 ftt számoltak az étlapon szereplő 300 helyett, nem tudtam eldönteni, hogy szándékos volt-e a dolog, pincérünk egyébként kedvesen, normálisan kommunikált, a kis félreértést is hamar orvosoltuk.) 
Elsőként Dula Bence standjánál álltunk meg, s kóstoltuk végig az egyébként ismert sort. (Nemrégiben Aradon tartott bemutatót a jeles egri borász és egykori hegybíró.) 
Ezután a Linbrunn pince következett Villányból. Kellemes meglepetésekkel szolgáltak, a 2500 ft-ba kerülő Syrah-uk kifejezetten megnyert. 
Borbély Tomi standjánál is megálltunk, akinek a szelekciós borai levettek a lábamról, rég kóstoltam olyan karakteres „bazaltborokat”, mint az Ő Szürkebarátja, Olaszrizingje, Kéknyelűje. 
Az elég széles ételfelhozatalból a haltepertőre esett a választásunk, sajnos elsőre mintha direkt kiválogatták volna a túlégett darabokat, szerintem ez is történt, úgyhogy másik adagot kértünk, amit, ha nem is nagy örömmel, de abszolváltak. Rendeltünk hozzá savanyúságot, a kért cseresznyepaprika helyett almapaprikát adtak, de mivel épp nem figyeltem oda, lemondtam a cseréről a lemérés és a fizetés után. A kézműves sajtok közül egy kecskegomolyát, egy camembert-t és egy mosott kérgű „rúzsos” sajtot kértünk, ízletesek voltak, bár a kecske kapcsán az emlékezetes vicc jutott eszembe a csigapástétomról. (Pincér, van ebben a pástétomban csigán kívól más állat húsa is? Van, sertés. És mennyi? Hát fele-fele, egy csiga, egy sertés.)
Megkóstoltuk még a Varga pincészet aranymetszés sorozatának Cabernet Sauvignonját és a 2013-as év első borát, mely évről évre korrekt, illatos, jó savú, best buy. Egyébként nem vagyunk Varga-hívők, de ez a bor rendben van.
Záróakkordként betértünk a Duna Döner gyorsétterembe (furcsa névadás a Tisza partján…), ahol elsősorban gyrost lehet enni, többfélét, jómagam egy borjúhúsost kértem. A szósz kellemesen mentás volt, kissé majonézes jellegű, joghurtalapon jobban szeretem ezt a produkciót. 
Összességében ízlett, el is fogyott hamar, vettünk mellé Ogre sörét a békésszentandrási serfőzdétől a szomszédos jó kis kocsmában (Smooth), ahol mindig kedves a kiszolgálás.
A társaság többsége Nagylakon már aludt, jómagam is csak Pécskáig tudtam a sofőrt szórakoztatni. No de minden jó, ha vége jó. A vége meg egy jó alvás volt.

Dorozsmai Endre


A szöveg a blog számára készült.
A Bortéren 2013. szeptember 20-án voltunk.

2013. szeptember 25., szerda

Lido étterem (Gyula, Városház utca 1.)



A minap Gyulán jártunk és olyan vendéglőt kerestünk, mely egyrészt még ismeretlen számunkra, hogy a felfedezés öröméről se mondjuk le, másrészt kínál néhány olyan ételt, mely túlmutat a brassói, töltött-rántotthúsok, ilyen-olyan raguval borított pecsenyék világán. Jónak tűnt a hajdani Kisködmön, majd Garuda helyén nyílt, elég eklektikus étlappal működő Gusto, de itt 11 óra tájban azt mondták, hogy csak fél12-kor nyitnak s akkortól van konyha, ezért továbbálltunk s a Lido étterembe mentünk, amit már egy órával korábban szemrevételeztem, mint 10 órakor már nyitva tartó és meleg ételt kínáló helyet.
Hűvös volt, így nem ültünk le a hangulatos és igényes teraszon, hanem beljebb irányítottuk lépteinket. Az első terem kissé rideg és sötét volt, a padló vörös márvány, olyan volt a hangulata mintha esténként buli lenne itt, másik viszont világos, kedvünkre való, western hangulat. 
Pincérünk kedvesen fogadott s ez az az értékelési szempont, melyről csak jót mondhatok, azt sem vette rossz néven, hogy megkértük, kapcsolja ki a tévét, mert egyrészt bármiféle „háttértévé” idegesít, másrészt a mai, szórakoztató zenének nevezett borzalom meg különösképpen irritál.
Külön értékeltük, hogy a lehető legjobban kezelte az a nehezen kommunikálható helyzetet, hogy több étel is hiányzott a konyháról az étlapon szereplők közül, s melyeket bizony megrendeltük volta. Megtudtuk már rendelés előtt, hogy pizza nincs, mert nem megy a pizzasütő, de az csak rendelés után derült ki, hogy ropogós kacsacombot sem kérhetünk, sem csülköt, sem oldalast. A wokban pirított kacsacomb sem bizonyult megoldhatónak, bélszín pedig nem volt, mert hiányzott hozzá az alapanyag. Vélhető, hogy a krumplipürékörettel is ez volt a gond, ugyanis mindhárom köret, amit rendeltünk (krumplikrokett, steak krumpli és hasábburgonya) egytől egyik mirelittermék volt, igaz, mindegyik megfelelően elkészítve. Banalitásnak hangzik, nem az: sok helyen a mirelit hasábburgonyát sem képesek rendesen megsütni, szottyadtan, olajosan, alul vagy túlsütve hozzá ki, nem is szólva a krokettről. Bár ha, már e témánál vagyunk, akkor jelzem, hogy steak-krumplinak még lehetett volna adni kb. másfél-két perc sütési időt.
Italfronton sem volt rózsás a helyzet, az itallapon Szicsek párlatok vannak, a valóságban a Békési pálinkafőzde termékei, melyek nem rosszak, de ha választani kell, inkább Szicsek úrra szavaznék. A tulaj helyit akart, tudtuk meg, kérdeztem, hogy akkor miért nem a Gyulai pálinkafőzdétől tartanak pálinkákat. Erre pincérünk sem tudta a választ, ki tudja, Gyula kis város, talán érdekellentét van köztük. Limonádét nem készítenek, nem tudom, mi nincs hozzá, citrom, cukor vagy igyekezet, a legutóbbira tippelek, mert citrom volt a halon, cukrot pedig bizonyára felszolgálnak a kávéhoz. Borfronton csak a Balatonboglári Borkombinát tételeit tartják, valamint György Villa borokat, ebből kértünk egy deci Juhfarkot, melynek palackja alighanem hosszabb ideje nyitva volt, minden esetre nagy élményt nem nyújtott.
Rendeltünk sajttal besütött harcsát krumpli-krokettel, 
póréval és baconnel sült szűzérméket pirított zöldségekkel, steak krumplival 
és mandulás pisztrángot vegyes körettel (rizibizi és hasábburgonya). 
Ételeinkre a megszokottnál többet s a beígért tizenöt percnél jóval többet kellett várakoznunk, sajnos nem mértem az időt, saccra fél órát mondanék. A pirított zöldség hiányzott a  hús mellől, mely szűz helyett karaj volt, mely akkor is, ha nem klopfolják ki a lelkét és nem sütik túl (itt erről volt szó, amit értékeltünk) akkor is sokkal szívósabb, mint a szűz. A pisztráng friss volt, igaz sótlan, de ezen lehetett segíteni, a rizibizi túlkészült, de élvezhető maradt. A harcsa pangasius volt állagra, ízre, illatra és el is sózták.
Hát így.
Vélhető, hogy jobban jártunk volna, ha menüt rendelünk. Volt nyakleves J, de tényleg, valamint paprikás krumpli vagy csirkemellrizottó másodiknak. 750 ftért. De még jobban jártunk volna, ha máshova ülünk be.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.
A Lido étteremben 2013. szeptember 19-én jártunk.

2013. szeptember 23., hétfő

Street food turné Budapesten 2 - levesek



A magyar ember szereti a levest. A legnépszerűbb ételeink közé tartozik több olyan leves, mely minden túlzás nélkül része a nemzeti identitásunknak. És itt nemcsak a világszerte pörköltként azonosított gulyásra gondolok, hanem az Újházy tyúkhúslevesre, a halászlére, a Jókai bablevesre. A gasztroforradalom az íztérkép kiegészítésével és a legkülönbözőbb fogások már-már szabad asszociációs íz-kombinációival, az állagjátékokkal jelentősen gazdagította a vendéglátói szféra kínálatát, s nem utolsósorban jelentősen kitágította a levesről alkotott fogalmainkat. Hadd idézzem Takács Lajost, a legtehetségesebb és legprogresszívebb magyar séfek egyikét, aki az általa életre hívott Olimpia vendéglő felett már csak felügyeletet gyakorol s a Szent István téren működő Laci!Pecsenye! nevű ínyenctanyán dolgozik, s nemrégiben az origonak adott interjút. Szerinte nem a krémlevesek unalmasak, hanem mi, s egyben javasolt egy sor izgalmas kombinációt illetve módszertani módosítást: tejszín helyett használjunk joghurtot a krémlevesekbe, adjunk kisebb mennyiségeket, a sütőtökkrémlevest lehet cifrázni almával, körtével, a krumplikrémlevest zellerrel, avokádót lehet párosítani uborkával.
Egy számon tartott kulináris szakértő ismerősöm mesélte, hogy egy franciaországi ínyenc turné után hazafelé jövet egy magas rangú gasztronómiai testület jeles tagjai egy kis levesért esedeztek, amit a buszvezető oldott meg, kávéautomatából eresztett forró víz és levespor segítségével. Műanyag poharakban szolgálta ki a levesre éhes gasztro-turistákat, akik sorban álltak, majd már-már áhítattal szürcsölték instant-levesüket.
Ügyesen kihasználta a magyar közönség eme adottságát néhány fiatal, akik levesbárokat nyitottak Budapesten. A levesek olcsók, frissek, jellemzően 450 ft egy kb. 4 decis adag, papírpohárba adagolják, így kézben elvihetők. Első élményem e műfajban a sokat, de nem érdemtelenül reklámozott Bors gasztrobár volt a Kazinczy utca 10. alatt (http://borsgasztroweb.wix.com/bors-gasztrobar), ahol egy szendvicsen kívül chilis-citrusos-zöld korianderes sütőtökkrémlevest ettünk egy komoly borkóstoló után. 
A társaság nagy része valami komolyabbat kívánt, így aztán néhány kocsma érintésével végül a Spílerben kötöttünk ki. A Bors parányi hely,  ülni csak magasított székeken lehet, arra viszont ideális, hogy a megvásárolt ételekkel a kezünkben - legyen az leves, tészta vagy gourmet szendvics - elsétáljunk. Az árak barátságosak, a srácok kedvesek, fiatalok és öntudatosak.
Hasonlóan jó élmény volt Soup Culture, az Október 6 utca 19. szám alatt, (https://www.facebook.com/soupcult) amit kárpátaljai magyar fiatalok indítottak útjára. Jó mércéje a felszolgálók-működtetők nyitottságára, hogy mit válaszolnak arra a kérdésre, hogy lehet-e fotózni. Erre egy normális válasz adható, hogy „igen, persze, természetesen”. Hiszen ugyan már mit árthat bárki, azzal, hogy fényképez egy tisztességes helyen? Használni viszont használhat: jó eséllyel jó hírét viszi a helynek. (A fotózás témájában mutatott merevség illetve ellenségesség miatt nem teszem be a lábamat többé az egyébként kitűnő „Á table” nevű helyre a Retek utcában, valamit a szegedi Jalapeno-ba a Klauzál téren.) Nos, a Soup Culture-beli fiúk természetesen és kedvesen reagáltak és elmeséltek néhány részletet a helyről, megtudtam, nekik is kellemes meglepetés volt, hogy ilyen hamar népszerűvé váltak s már a fejlesztésen gondolkodnak. Itt padlizsánkrémlevest ettem, mely a török joghurtos sült padlizsán íz-kombinációjára épült, szerettem.

A Vámház körúti „Eat The Street” -„Leves” (https://www.facebook.com/levespont) a Kálvin téri azonos nevű és dizájnú „Pastanak” a testvére, parány kis hely, a Borsnál is kisebb, nyáron körúti terasszal. Többnyire sor áll, ami valószínűsíti a jó ár/minőség arányt. Katalán csirkelevest ettem, sajttal megszórva, finom volt, ízlett. A leveseket kívül adnak bizalomgerjesztő szendvicseket is.


A legfrissebb élményem a Soup-R (www.soup-r.hu) a Bajcsy Zsilinszky út 40 alatt. A hely a hagyományos vonalon mozog, lencselevest, eperlevest és zellerkrémlevest kóstoltunk, továbbá teljes kiőrlésű lisztből készült pizzát, korrekt volt minden fogás, a fősodratú menzánál jobb házi konyhát visznek, baráti árakon. Leülni itt is csak magasított székekre lehet, de egy gyors ebédre bármikor érdemes betérni, ha ugyan az ember kap helyet.



A tárgyalt büféken kívül a Dining Guide Street Food kiadványa ajánlja még a talán legjobb kézműves fagylaltot kínáló Fragola hálózat leveseit, a Soupway-t a Karinthy Frigyes u. 18. alól, valamint a Zuppa-t a Lövőház utca 19. alól. A kalauz által ajánlott kifőzdék, hamburgeresek, egzotikus büfékbeli eddigi tapasztalataim alapján ezeket is merem ajánlani, vélhető, hogy még ebben az évben magam is kipróbálom őket.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.

2013. szeptember 18., szerda

Öcsi és Fuszek vendéglője (Gyula, Kossuth utca 8.)



 Gyula szeretnivaló város. Kicsi, takaros, ad a hagyományokra, nyáron pezseg a kulturális élet, öröm átruccanni ide, akár egy fél napra is. A békéscsabai Munkácsy kiállításról hazafele utazván Aradra azon tanakodtunk, hogy álljunk-e meg a magyarországi oldalon enni valamit. Dilemmánkat Öcsi és Fuszek vendéglőjének utcafrontja oldotta fel. A rusztikus vendéglőportál, majd közelebbről szemlélve az izgalmas étlap becsábított. S nem csalódtunk. A kerthelység fából ácsolt ízléses, szép, külön tetős, szeparészerű alakzatokkal volt tele, fáklyák szegélyezték a vendégteret, minden asztalon gyertya.
Ritkán teszünk ilyet, de az étlap részletes áttanulmányozása előtt már megrendeltünk két korsó Edelweiss búzasört (400), s így nyugodtan beszélgethettünk arról, hogy mit rendeljünk. Megegyeztünk végül egy narancsos kacsacombban valamint egy szedres pulykamellben, amikor a szomszéd asztalhoz impozáns két személyes tálat hoztak ki. No gondoltunk, ebbe érdemes belevágni. A vendéglőben jócskán volt közönség, ennek dacára megérkezett időben (26 perc) a töltött húst, lecsós szeletet és cigánypecsenyét tartalmazó s a hely nevét viselő vegyes tál (2600),
 ami elegendőnek bizonyult, még csomagoltattunk is belőle. Szépséghibák persze voltak, a krumplit kisebb hasábokra vágtam volna, a cigánypecsenye már nem volt kellően meleg (biztos az készült el először s nem fordítottak kellő gondot a melegen tartására), a kakastaréj helyett egy–másfél centi vastagságú bevagdosott sült szalonna-téglatestet kaptunk. Ez persze apróság ahhoz képest, hogy a lecsós szelet főtt marhahús volt paradicsomlében párolt paprikával leöntve. Mindazonáltal nem vesztettük el bizalmunkat, s ha Gyulán járva kimerítettük a Kossuth utca étteremválasztékát, szívesen visszatérünk Öcsihez és Fuszekhez. Az elégedett vendégek a beltérben hagyják névjegykártyájukat, odatűztük mi is a magunkét az aradi (magyar) alpolgármesteréhez.


Dorozsmai Endre

2013. szeptember 17., kedd

Finomító Kantin (Varsányi Irén utca 33.)



Egy jól eltalált név – félsiker. Ezt sokan képtelenek megérteni és név nélkül igyekeznek forgalmassá tenni útmenti csárdájukat vagy vendéglőjüket. A hajdani Red Rooster söröző-falatozó helyén nyílt Finomító Kantin működtetői viszont vélhetően tudatában voltak ennek az alapigazságnak, amikor eme eredeti, fülbemászó, jópofa nevet kiírták kifőzdéjükre. A Finomító echte street food fogásokat kínál, levest papírpohárban, szendvicseket vagy hamburgert kézben. Hozzá nem a kommersz ipari retteneteket, hanem házi szörpöket valamit Stari kézműves sört lehet inni. Vannak magasított székekkel ellátott asztalok (ezeket nem nagyon szeretem, de ott kaptunk helyet), valamint egy-két hagyományos asztal is. A hely meglehetősen frekventált, legalábbis ottjártunkkor sorba kellett állni, 
önkiszolgáló rendszerben működik, a néhány perc elkészülési időt igénylő fogásokért szólítják a vendéget, akárcsak a Gyradiko-ban. A srácok kedvesek, a kemény menet dacára van mindenkihez egy kedves szavuk. (Ellentétben a Gradyikos egykedvűekkel.)
Mi a hely nevét viselő hamburgert kértük 
egy borhabos szőlő-”cappucino” társaságában 
(ezt így Finomító menünek nevezik és 1290 ftot kérnek érte) továbbá két szörpöt (darabja 320 emlékezetem szerint). Két kölyök, az asszony meg jómagam osztottuk el mindezt, azért rendeltünk csak ennyit, mert egyéb helyeket is meg szerettünk volna látogatni, ami sikerült is. Összesen hat, zömmel street food kategóriába eső egységet pipáltunk ki aznap. Ha már a fővárosban jár az ember, használja ki az alkalmat minél jobban…
A hamburger remek volt, értékeltük, hogy megkérdezték, mennyire süssék át a húst, mi médiumra kértük, bélszínt ugyebár angolosra, de a hamburgerhúst inkább így. Jó mércéje egy ételnek az, hogy amikor ez ember néhány nap elteltével ír róla, akkor megrendelné–e újra. Nos, ezesetben a válasz egyértelmű igen. A leves nem volt rossz, de messze állt a katartikustól. (Hogy erre is mondjak egy pozitív példát: a Bors gasztrobár sütőtökkrémleves ott leledzett a katartikus mivolt közelében. De az egyszerűen csak Leves névre hallgató Vámház körúti egység katalánnak mondott csirkelevese is komolyabb élmény volt.) A szörpök rendben találtattak.
Összességében szimpatikus hely a Finomító, ahova szívesen benéz az ember újra. A nem túl széles választékban még jócskán akad megkóstolnivaló. Konfitált sertésoldalassal töltött szendvics, chilis csirkeszárny, bárányburger, hogy csak így hirtelen mondjak néhány példát azon ételekre, melyek már ott helyben csábítottak. 




Telefon: +36 30 871 9588

nyitva tartás
hétfő-péntek: 11:30-20:00
szombat: 11:30-20:00


Dorozsmai Endre


A szöveg a blog számára készült.

P.S.
Megnéztem a hely honlapját, szeretnivaló az is, különösen az ars poetica, amit hadd illesszek ide:

„két JOGÁSZ, egy STYLIST és EGY 1,5 éves lépegető,

mindannyian szeretünk jót enni
szeretjük a barátainkat VENDÉGül LÁTNI
egy évtized közigazgatás, külföld, EU, projektek, agronómia, munkajog, gasztronómia, fine-dining, delikátesz üzlet, építkezés, felújítás, szárnypróbálgatások, fotózások,
enteriőr sytling, rendezvények, magazin, reklámfilmek
(..)
-- MÁS, végre saját, álom, kiteljesülés, hangulat, minőség, FINOMSÁG
-- szívvel, jókedvvel, kitartással, fáradtsággal, bizakodással, ötletekkel indulunk, szolgálatkészek vagyunk
(…)”

2013. szeptember 16., hétfő

Gambrinus csárda (Csíkszereda, Bolyai u. 7.)



Minek is szépítsem: a hangsúlyos nemzeti szimbolika egy étterem belterében mindig pozitívan hangol már rendelés előtt. Így volt ez a Gambrinus csárdában is, melynek már a télen zárva tartó, de azért behavazottan is hangulatos kerthelyiségében magyar címeres korondi tál fogad,
bent pedig Nagymagyarország faragvány, Horthy Miklós fehér lovon, piros-fehér-zöld szalaggal körbefont hatalmas plakát, melyből megtudhatjuk, hogy a legnemesebb ital a bor, Székely Himnusz merített papíron, a Szent Korona, s még sorolhatnám. A pácolt fa adja a mindemellett az alaphangulatot, amit a korondi népművészet remekei egészítenek ki.
Az étlap választéka korrekt, talán a báránynak-birkának jutna még hely. A pincér hölgy kedves, mosolygós, veszi a lapot, hamar megegyezünk abban, hogy csak az van elveszve, amit magunk adunk fel, miképpen a Haza Bölcse mondotta.
A tárkonyos pityókaleves kitűnő, a halászlét inkább pontyból kellene megpróbálni fagyasztott tengeri hal helyett. A Gambrinus tál (rajta zsiványpecsenye, sült kolbász, vaslapon sült csirkemell, rántott sajt és sertéstarja sült krumplival körítve) két személynek is elegendő, különösen leves után. A kolbász jobb lenne füstölt helyett nyers sütőkolbászból s a borválaszték is integrálhatna most, az EU-csatlakozás után magyarországi borokat, ha már az erdélyi magyar borászat reneszánsza várat magára. Egyébként összességében igen jó hely a Gambrinus. Megyünk még.

Dorozsmai Endre

A szöveg a kétezres évek második felében született, azóta voltunk még itt, tapasztalataink hasonlóak voltak, mint első alkalommal. Jó hangulatú csárda középvonalas konyhával, baráti árakkal.

A szöveget a Demokrata számára írtam.


2013. szeptember 15., vasárnap

Kyros Gyros (Hegedűs Gyula u. 32., +36 20 923 7694)



A múlt hét közepén sikerült meglátogatni egy újabb gyrosost a Dinig Guide Top Gasztronómia street foodos kiadványa által legjobbnak ítéltek közül. A Szegeden működő Aradi büfé pofára esése nem vette el a kedvemet, hisz minden toplistának vannak mellélövései, igaz ekkorába ritkán szalad bele az ember. Szóval elhatározott szándékom, hogy végigjárom az össze kiemelt gyrosot és hamburgerest, ha nem ebben az évben, akkor a jövőre.
A Kyros Gyros nem meglepő módon görög büfé, ez érezhetően a szerkesztők kedvenc irányzata, a gyrost jóféle görög pitába tekerik, amit érthetetlen módon mikrohullámú sütőbe tesznek, mielőtt a „rostlapra” helyezik. (Talán már írtam, hogy ez egy igazi oximoron, önellentmondó megnevezés, mert valami vagy rost, vagy lap, de mióta egy professzionális konyhai felszereléseket forgalmazó cég alkalmazottja mondta, hogy ez a neve, majd láttam hivatalos reklámlapokon, árlistákon is ezt a megnevezést, azóta kénytelen vagyok így használni a közérthetőség kedvéért). 
Másik probléma, hogy a sertéshús lenyeséskor még nyers volt, s hiába pirítottak rá egy kicsit a rostlapon, egyes húsdarabkák (ezek voltak többségben) nyersen kerültek a tekercsbe. Ennek dacára nem volt rossz a produkció, de azért szeretettel ajánlom a fiúknak, hogy pirítsák meg rendesebben az a húst, mert a magyar közönség nincs (sincs) hozzászokva a nyers sertéshúshoz. 
Ugyanakkor, ha már ott vagyunk a Hegedűs Gyula utca egy távolabbi részében, akkor érdemes bemenni a Gyros melletti, igen szép választékot és különleges csapolt söröket is kínáló sörszaküzletbe.

https://www.facebook.com/KyrosGyros

Dorozsmai Endre

2013. szeptember 14., szombat

Aradi büfé (Szeged, Aradi Vértanúk tere)


Első megjelenése óta rendszeresen vásárolom a Dining Guide TOP gasztronómia kiadványát, s azzal együtt, hogy néha egészen brutális tévedések vannak benne, igyekszem népszerűsíteni is, mi több, útikalauzként használva járom be azokat a helyeket, mely létezéséről e katalógusból szereztem tudomást. Így jártam végig az első kalauzban ajánlott sörözőket, majd a tavalyi kalauz TOP 11-ének sörözőit (egyébként nagy megelégedésemre). E kiadványok hatására mentem el több helyre ebédmenüt enni, illetve az idén szépen sorba lövöm ki a kiemelt street foodos helyeket. Eddig többnyire megelégedéssel távoztam még akkor is, ha a legjobbnak mondott gyrost jó közepesnek tartottam, ha egyik-másik hely nem győzött meg teljesen. A minap azonban Szegeden szabályosan felháborodtam. Mélyről jövően és alaposan.
Az, hogy az Aradi büfét Budi büfének írja a Kalauz, még hagyján, sőt, a tapasztalat alapján a név találó is lehet. Egy hamburger volt a tesztje e helynek. E produkció lelke ugyebár a húspogácsa, mely a mi esetünkben egy azonosíthatatlan, nyomokban akár húst is tartalmazó pépből készült ipari borzalomban merült ki, amit sajnos országszerte hamburgerhúsnak hazudnak. Miközben elérhető áron lehet aránylag tisztességes 98%os marhahústartalmú mirelit árut kapni a Lidlben, ha már derogál nekik friss és nyers áruból dolgozni, mint a jobb helyeken.
S mihelyt a hamburgernek a húspogácsája egyívású a panírozott haldarálékkal, a húspépből formázott csirkefalatokkal vagy az úgynevezett szurimivel, melyeknek több köze van a vegyiparhoz, mint a húsiparhoz, onnan kezdve mellékes a zsemle, az uborka, a hagyma,  a majonéz, onnan kezdve produkció értékelhetetlen. Mindazonáltal még azt is hozzátenném, hogy kiemelkedőnek mondott helyek szintjén botrányosnak számító módon mikrohullámú sütőben melegítik a zsemlét, rostlap helyett.
Az pedig vérforraló, hogy egy ilyen helyet beillesztettek egy kétszázezres nagyváros legjobb 4-5 street foodos helye közé. Hogy nem is járt senki tesztelni az Aradi büfét,  vagy nem rendelt hamburgert, vagy netán rendelt, de úgy vélte, hogy ez a hamisítás „még elmegy”, tulajdonképpen mindegy. Marad a felháborodás. Elsősorban a nemtörődöm szerkesztés miatt a kiadó irányában, másodszor pedig az Aradi büfé üzemeltetőivel szemben, végül pedig azokkal szemben, akik ilyen terméket kitalálnak és forgalomba hoznak.
A jobbízlésű gasztro-turisták nagy ívben kerüljék el az Aradi büfét!

Dorozsmai Endre

A szöveget a blog számára írtam, de lehet, hogy leadom az "analóg" sajtónak is.

2013. szeptember 10., kedd

Bandidos (Csíkszereda, Petőfi utca)



 Az ember néha nem hallgat a barátaira. Így volt ez a csíkszeredai Bandidos esetében is, melytől ínyenc helyiek óvtak, mondván, hogy gyenge a konyhájuk. No de mit számít a konyha, ha a kiváló Role együttes egyik csinos vokalistája pincéreskedik ott? Úgyhogy első adandó alkalommal beültünk a Bandidosba, mely a szeredai, vendéglők és kocsmák által szegélyezett sétálóutcában található, olyan kultikus helyek tőszomszédságában, mint a Tilos. Mexikói zene helyett valami mai hangtragédia szólt a hangszórókból, ami azért is kár, mert a dekoráció ötletes és hangulatos. Az étlap mexikói ízekre épül, az árak megfizethetőek. A mexikói specialitások egy része le is van fényképezve egy külön étlap keretében. 
Rendeltünk empanadast és enchilladat, két nehezen elrontható mexikói klasszikust. Azon túl, hogy több mint fél órát kellett várni az ételre, s azok bőségesnek aligha voltak nevezhetőek, bizony az ízek sem ütötték a mércét. Az empanadas tésztája jobban illett volna süteménybe, az ízesítés, fűszerezés úgy volt rossz, ahogy volt, a cseppnyi salsa alapját meg valami ketchup-típusú művacak adta. S sör viszont jó volt és hideg. Végső tanulság ugyanaz, mint a temesvári mexikói vendéglő vonatkozásában: talán még beülünk ide. Sörözni.

Dorozsmai Endre

A Bandidosban 2007. szeptember 20-án jártunk.

A szöveget nem sokkal később adtam le a Demokratának, ahol minden bizonnyal meg is jelent. 

A Bandidos még mindig működik, honlapjuk szerint: "A Bandidos étterem évek óta Csíkszereda egyik leghangulatosabb éttermének számít, nemcsak a felszolgált remek fogások, változatos ízek, hanem az étterem belső kialakítása okán is." Ha Szeredában járok, lehet adok még egy esélyt a konyhának. A mexikói konyhát ugyanis kifejezetten kedvelem, de ritkán jutok el mexikói éttermekbe. A honlapon sajnos nincsenek az ételekről komolyan vehető fotók, melyek támpontot adnának az esetleges kulináris fejlődés vonatkozásában.


2013. szeptember 9., hétfő

Café Déryné (Krisztina tér 3.)




 Az interneten egy-egy hosszú életű kulináris topic vagy blog sok jó célpont-ötletet adhat, különösen, ha sikerül az idők folyamán kitapasztalni, hogy melyik nick mögött milyen igényszintű vendég bújik meg. A Café Dérynéről alapvetően jókat sikerült megtudni: a hajdani cukrászdát átépítették egy nem mindennapi komplexummá, ahol a cukrászda mellett van bortrezor, borozó, s ínyenckonyhát működtető kávézó is.
Ezutóbbi megnyerő, kellemes, a pinceborozó hangulata viszont egyenesen varázslatos. Az étlapon nem túlzott a választék, ezt azonban az ember bizonyos idő után kezdi tisztelni. Inkább kevés étel legyen friss és kiváló, mint 200 tétel lefagyasztva és közepesen elkészítve. Külön értékeltük, hogy az autóval érkezők nem kénytelenek az ásványvíz illetve a kóla-típusú borzalmak között választani, többféle igen ötletes és mesterien tálalt limonádé illetve szörp is rendelhető.
Mi egy tökéletes sütőtök-krémlevest, 
egy közepesre sikeredett raviolis erőlevest, 
egy sajátosan – csirke- és kenyérkockákat elkülönítve tálalt - Cézár salátát 
valamint egy rusztikus, kétfülű serpenyőben érkező, remekbe szabott vargányás-zöldborsós brassóit ettünk.
Külön kiemelném az első osztályú kenyeret, mellyel a kalóriaszegény, koleszterinmentes táplálkozás jegyében jól kitunkoltam brassói bőséges és ízes zsiradékát. Két fő étel, két leves, három ital egy de facto első osztályú helyen (a besorolást nem figyeltem, az amúgy is megtévesztő lehet) borravalóval együtt 5000 ftért - szinte hihetetlen. Hangulati aláfestésnek élő zongoramuzsika.
A meglepően fiatal pincérünk tette a dolgát, szakszerű volt, kedves és udvarias, talán azt is be lehetne vezetni, hogy távozáskor a más asztalok irányában elkötelezett, de a kijárathoz közel álló pincérkollegák is visszaköszönjenek, s netán kedvesen tegyék ezt. Minden esetre ez az apróság nem szegte kedvünket, a Cafe Dérynét a legjobb helyek közé írtuk fel, külön aláhúzva a kivételesen jó ár-érték arányt. 

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült, minden bizonnyal meg is jelent.
A "Dérynében" 2008. február 16-án jártunk, a hely azóta is működik, de azóta annyira felkapott lett, hogy az árak itt-ott elég rendesen megszaladtak, de most is lehet még ésszerűen beárazott tételeket választani, három fogás 4-5.000 ftból megoldható.

http://www.bistroderyne.com/




2013. szeptember 8., vasárnap

Kertvárosi Kisvendéglő (Szeged, Szentgyörgyi Albert u. 11.)



 „Ha halászlé, akkor legyen bajai” – olvasom egy, a legmesszemenőbbekig tisztelt szerzőpáros remek könyvében. Szakmai tisztelet és respektus ide vagy oda, ezzel bizony vitatkoznivalónk van. S nem elsősorban kiskundorozsmai őseink miatt. Hanem azért, mert lehet, hogy a modern gasztronómiai irányzatoknak jobban megfelel elméletileg a bajai stílus, mint az órákig főzött és majd passzírozott szegedi halászlé, de ha összevetjük a konkrét tapasztalatokat, akkor bizony azt találjuk, hogy olyan bajai halászlevet, mely felveszi a versenyt ízre-állagra a szegedivel, szinte sehol nem főznek. Egy üdítő ellenpélda az Akasztói halascsárda s utána szünet, se szeri, se száma a túlpaprikázott, laza, érdektelen leveknek. Ezzel szemben Szeged környékén a legkisebb, legeldugottabb helyeken, aprócska családi kisvendéglőkben is főszabály szerint élvezetes, meggyőző halászlevet adnak. Példa rá a Szélkakas, a Stüszi Vadász, az Aranyhal vagy jelen vizsgálódásunk tárgya, a Kertvárosi kisvendéglő. 
Ahol friss halból megannyi ízletes ételt varázsolnak az asztalra, az adagok bőségesek, az ízek beváltak, a halászlé pedig kiváló. Sűrű, tartalmas, nem segítenek rá marhahús-alaplével, mint másutt és nem sózzák el. 

Megelégedésünkre szolgált a kétszemélyes haltál is (rajta: pontyfilé orly módra, harcsafilé rántva, fogas szegediesen, haltepertő, rántott hagymakarikák és burgonyaköret): korrektül sütötték meg a halakat, nem avas olajban és nem is tocsogott az étel a lecsöpögő olajtól. Annyi kritikai észrevételem lenne, hogy ha egy vegyes haltálon négyféle halétel van, akkor helyes lenne, hogy ne készüljön mind bő olajban sütve, akkor sem, ha errefelé így tartja a hagyomány. 
A lényeg persze az, hogy jól éreztük magunkat a kertvárosi kisvendéglőben: kedves kiszolgálás mellett tisztességesen elkészített ételeket ettünk baráti áron. Először voltunk ott, de nem utoljára.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült, vélhetően meg is jelent.
A Kertvárosi kisvendéglőben 2009. június 22-én jártunk. Azóta is visszavágyom. A vendéglő ma is működik, erről tanúskodik szépen karbantartott honlapjuk.
http://www.kertvarosi.hu/ 



2013. szeptember 6., péntek

Mango (Szekszárd, Garay tér 18.)



 A Mango helyén, ha emlékeink nem csalnak, pár évvel ezelőtt még egy kellemes borozó-atmoszférájú magyar kisvendéglő működött. Az új üzletvezetés átfazonírozta a helyet mediterrán hangulatúra. Ez jót tett az ételkínálatnak, viszont eléggé rosszat tett a belső tér korábbi meghittségének. A rikító színű és színvonaltalan falfestés kifejezetten zavaróvá tette a belteret, így inkább a barátságos teraszon foglaltunk helyet. 
A Mango tulajdonosa, mint az rövid internetes kutakodásból kiderül, egykori koktélbajnok, így nem csoda, hogy kiváló alkoholmentes koktélokból válogathattunk a szekszárdi bortúra intenzív alkoholizálását szüneteltetendő. 
Az ételek ára meglepően kedvező, ami nem megy a minőség rovására. Rendeltünk francia hagymalevest (450), gazpachot (500) és portugál hallevest tojással (550). A hallevesben elég sok volt a tojás és kevés a hal, inkább fizettünk volna többet egy kedvezőbb hal/tojás arány érdekében.
Rendeltünk még vajhalat (2050)

valamint egy mediterrán fatányérost (3500), melyen rozmaringos kacsa, sertésmignon továbbá mexikói csirke foglalt helyet, ratatouille és chilis burgonya körettel. A vajhal kifejezetten jól volt elkészítve, a fatányéros felhozatala is ütötte a mércét, de nem volt kiugró. Összességében elégedetten álltunk volna fel, ha nem csapódott volna a számlánkhoz a szomszéd asztal két itala, aminek nem örvendtünk. Az eset szándékosságát illetően megoszlott kis csapatunk véleménye. Tény az, hogy a problémát szó nélkül és elnézéskérés mellett orvosolták, mindazonáltal sikerült ürömöt csöppenteniük az örömbe.


Dorozsmai Endre

A Mangoban 2009. június 1.én voltunk,
a szöveget közvetlenül utána írtam és adtam le a Demokratának. 
Minden bizonnyal meg is jelent.

A hely ma is működik, van déli menü-ajánlatuk is. 
Részletek: http://mangoetterem.hu/




Legjobb magyar csárdák - Top 12


2013 szeptemberében vettem a kezembe kedvenc folyóiratom, a Magyar Konyha szeptemberi számát. A remek cikkek mellett találtam egy csárdarangsorolást, amitől kissé ideges lettem. A lényegében borlappal nem rendelkező, húsokat kiszárító tömegétkeztető Látóképi csárda bekerült a legjobb tízbe (amikor nem biztos, hogy a legjobb 30-ban lenne-e helye), míg olyan valóban átlag feletti helyek, mint a Tenkes csárda, Pásztor csárda vagy a  Kígyósi csárda meg sincsenek említve.
Úgy gondoltam összeállítom a saját tízes toplistámat, jelezve egyébként, hogy mely kultikus, jó hírű csárdákba nem jutottam még el. A csárda-tradíció romantikája miatt úgy véltem, e kategória megérdemli, hogy minden év végén vagy a következő év elején újraközöljem a listát. Az Akasztói halascsárda előlépett a legutóbbi élmény hatására, tenyésztenek mát tokot is, füstölik is, a füstölt pontyuk továbbra is remek, halászlé is rendben, egyik legjobb haltepertőt kínálják, birkapörköltjük kiváló, szóval megérdemlik a második helyet. Ha rádió helyett népzene szólna….
Két új hely is bekerült a legutóbbi listához képest, a Rév csárda valamint a Mohácsi halászcsárda. Ezutóbbi meglepően jó élmény volt. A Cserszegtomaji halászcsárdában rég voltam, jövőre lesz 5 éve, de amíg újra meg nem látogatom az akkor tapasztaltak alapján ítélek. A múltkori listához képest újdonság, hogy beírtam a legutóbbi látogatás évét.
  1.  Baricska Csárda,
    Balatonfüred (2014)
  2. Tenkes Csárda,
    Csarnóta (2012) 
  3. Akasztói Halascsárda,
    Akasztó (2014)
  4. Kígyósi Csárda,
    Székekpuszta (2014)
  5. Pásztor Csárda,
    Szombathely (2012)
  6. Öreg Tanyacsárda,
    Lajosmizse (2014)
  7. Rév Csárda,
    Érsekcsanád (2013)
  8. Birka csárda,
    Nagylapos (2012)
  9. Mohácsi Halászcsárda,
    Mohács (2013)
  10. Halászcsárda,
    Cserszegtomaj (2008)
  11. Öreg Kőrössy Halászcsárda,
    Szeged (2013)
  12. Czifra csárda,
    Abádszalók (2013)
Eddig még nem sikerült meglátogatni:
Bándi udvarház


Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.

Fotókkal elláttam 2014. május 2.án.

Ugyanezen a napon beillesztettem a Birka csárdát is, amit a lista összeállításakor kifelejtettem. Az utolsó helyezett pedig esett. Ahol volt külön kritikám, ott vendéglőnév mögé raktam a linket.

Javítottam 2014. szeptember 22.-én. 
A bejegyzést kicseréltem egy későbbi, javított változatra, mivel nem akartam törölni a hozzá fűzött megjegyzéseket. A későbbit törlöm inkább, s ezentúl ide vezetem fel a változtatásokat. Ki tudja, ha eljutok végre a Bándi udvarházba, lehet hogy egyből bekerül az első 5-be.