Jó érzés, amikor
szaporodnak a céljukban és hatásukban nemes rendezvények. A magyar borokat
népszerűsítő események mindenképpen ide tartoznak, több szempontból is. A cél
elvégre az lenne, hogy igyuk meg a borunkat, s a külföldi örüljön, ha jut neki.
A szegedi
Borfesztivál mellé felsorakozott az őszi Bortér, ha emlékezetem nem csal, idén
harmadik éve. Nosza, be is ültünk hatodmagammal az autóba és átruccantunk Szegedre.
Úgy gondoltuk, hogy a Jalapeno nevű mexikói street food bárban eszünk a borterezés
előtt, de olyan stílusban vontak kérdőre, hogy mért fényképeztük le a helyet
kívülről (!), hogy inkább lemondtunk a maradásról, elvégre Szegeden annyi
helyen adnak korrekt ételeket, hogy nem vagyunk mi rászorulva egy
szereptévesztett vendéglátó kegyeire. Nem is megyünk arrafelé egyhamar.
A Kárász utcai perzsa
étteremben olyan „erős” volt az ebéd, hogy számunkra érdekes étel alig maradt
az étlapon, pontosabban a konyhán, ittunk egy remek mentás joghurtitalt, majd
elindultunk a rendezvény felé, annál is inkább, hogy egy kedves deszki barátunk
már ott várt. (A joghurtitalra 350 ftt számoltak az étlapon szereplő 300 helyett,
nem tudtam eldönteni, hogy szándékos volt-e a dolog, pincérünk egyébként
kedvesen, normálisan kommunikált, a kis félreértést is hamar orvosoltuk.)
Elsőként Dula Bence
standjánál álltunk meg, s kóstoltuk végig az egyébként ismert sort. (Nemrégiben
Aradon tartott bemutatót a jeles egri borász és egykori hegybíró.)
Ezután a
Linbrunn pince következett Villányból. Kellemes meglepetésekkel szolgáltak, a
2500 ft-ba kerülő Syrah-uk kifejezetten megnyert.
Borbély Tomi standjánál is
megálltunk, akinek a szelekciós borai levettek a lábamról, rég kóstoltam olyan
karakteres „bazaltborokat”, mint az Ő Szürkebarátja, Olaszrizingje, Kéknyelűje.
Az elég széles
ételfelhozatalból a haltepertőre esett a választásunk, sajnos elsőre mintha
direkt kiválogatták volna a túlégett darabokat, szerintem ez is történt, úgyhogy
másik adagot kértünk, amit, ha nem is nagy örömmel, de abszolváltak. Rendeltünk
hozzá savanyúságot, a kért cseresznyepaprika helyett almapaprikát adtak, de
mivel épp nem figyeltem oda, lemondtam a cseréről a lemérés és a fizetés után.
A kézműves sajtok közül egy kecskegomolyát, egy camembert-t és egy mosott kérgű
„rúzsos” sajtot kértünk, ízletesek voltak, bár a kecske kapcsán az emlékezetes
vicc jutott eszembe a csigapástétomról. (Pincér, van ebben a pástétomban csigán
kívól más állat húsa is? Van, sertés. És mennyi? Hát fele-fele, egy csiga, egy
sertés.)
Megkóstoltuk még a Varga pincészet aranymetszés sorozatának Cabernet
Sauvignonját és a 2013-as év első borát, mely évről évre korrekt, illatos, jó savú,
best buy. Egyébként nem vagyunk Varga-hívők, de ez a bor rendben van.
Záróakkordként
betértünk a Duna Döner gyorsétterembe (furcsa névadás a Tisza partján…), ahol
elsősorban gyrost lehet enni, többfélét, jómagam egy borjúhúsost kértem. A szósz
kellemesen mentás volt, kissé majonézes jellegű, joghurtalapon jobban szeretem
ezt a produkciót.
Összességében ízlett, el is fogyott hamar, vettünk mellé Ogre
sörét a békésszentandrási serfőzdétől a szomszédos jó kis kocsmában (Smooth),
ahol mindig kedves a kiszolgálás.
A társaság többsége
Nagylakon már aludt, jómagam is csak Pécskáig tudtam a sofőrt szórakoztatni. No
de minden jó, ha vége jó. A vége meg egy jó alvás volt.
Dorozsmai Endre
A szöveg a blog számára készült.
A Bortéren 2013. szeptember 20-án voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése