Szegedi Halászcsárda (Budapest, Belgrád rakpart, a Nemzetközi Hajóállomásnál)

A nemrégiben népes társasággal volt alkalmam betérni a hajdani Admirál vendéglő helyén néhány éve nyílt Szegedi Halászcsárdába, Frank Sándor budapesti éttermébe. Merthogy a Venesz díjas mesterszakácsnak van étterme Szeged szívében (Sótartó), Szeged határában (Fehértói Halászcsárda) s Aradon is a budapestivel azonos néven. Turisztikai pozicionáltsága kétségkívül a budapestinek a legjobb, az ablakból rálátni a Dunára s a Gellérthegyre.

A kínálat azonosnak tűnik a többi éttermével, legalábbis azon fogások zöme, melyeket rendelni szoktunk, itt is megtalálható, hasonló vagy tán teljesen azonos áron. Apropó árszabás: ha az ember megnézi, mit rendel, átlagos csárdaáron is ehet, de ha nem, akkor belefuthat 3300 forintos brassói aprópecsenyébe, 4000 forintos birkapörköltbe (ami körettel és savanyúsággal 5000 ftig ugrik fel, amennyiért már fine dining éttermekben lehet enni, akár több fogást is), 1300 forintos, semmi különlegest nem nyújtó somlói galuskába, 1100 forintos túrós palacsintába (öntettel és mazsolás töltelékkel, az adag 2 db) vagy 500 forintos Remoulade mártásba.

Ha már árakról van szó, akkor azt értékeltük, hogy a korsó Dreher sörét 700 ft-t számolnak, ami nem kevés, de messze nem sok Pest belvárosában, különösen a Duna parton. A pálinkák díjszabása is korrekt, a választék szintén, a Belvárosban megszokott 1300-1400 helyett csak 800-900 Ftt kérnek 4 cl minőségi gyümölcspárlatért. Aki bort szeretne, az rendesen a zsebébe kell nyúljon: egy-két kivétellel (pl Juhász Rosé) a borok ára igen magas, akár háromszorosa a szaküzleti árnak, Gere Attila 1500 ft körüli Portuigieserje és Roséja például 4650 forintba kerül.

A rendelt ételek közül alkalmam volt kóstolni vagy enni vegyes körettel kért haltepertőt rántott hagymakarikával (1800+450), 

filézett pontyhalászlevet (1950), csészében felszolgált halbelsőséget (1600), 

szegedi módra készült pontyot (1600 + köret),

 roston sült fogast (2450 a normál adag, mi kicsit kértünk, ami 1000 ft volt + köret) roston sült zöldségekkel (700), 

juhtúrós puliszkát (700)

és  „lerniben pirított házi túrós csuszát tepertővel” (1300)

A fogas és a halászlé finom volt, a lébe főzött hal kifogástalan, a halbelsőségben túltengett a szétesett ikra, a haltej főhetett volna még egy kicsit, de azért így is szerettük, a haltepertőt szeplősítő, használt olajban sütötték meg, az alapanyag egyébként jó volt, Remoulade mártásból ettünk már meggyőzőbbet, a sült krumpli nem volt mirelit, viszont szottyadtnak bizonyult, akárcsak a roston sült zöldség, mely a krumplival ellentétben nem volt élvezhetetlen, a rizs jó volt, a párolt zöldség korrekt, sem a puliszkában, sem a puliszkán nem leltük a juhtúrót, a túrós csusza tésztája kissé túlfőtt, de azért szerettük a kis piros  lábaskában való felszolgálást és a bőséges adagot különösen.

Volt már jobb élményünk Frank Sándor éttermeiben, de rosszabb is. Ez most ilyenre sikerült, ahogy néztem, a társaság alapvetően meg volt elégedve a hiányosságok dacára. Kicsivel több odafigyelés a konyhán sokat javítana a színvonalon.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát a Demokratának küldtem el.

A Szegedi Halászcsárdában 2013. április 6.-án jártunk.

Taiwan étterem (Gyáli út 3./b)

A minap elhatároztuk, hogy elmegyünk a főváros legjobbnak mondott kínai éttermébe, a 12 Gault Millau pontos Milky Waybe, amit több ínyenc barátunk is felettébb ajánlott. Asztalfoglalási kísérletünk alkalmával derült ki, hogy az étterem bizony fél éve bezárt. Wang mester éttermeiben már jártunk, mint ahogy a Nefritben is, némi világhálós kutakodás után egyértelmű volt a döntés: a Taiwanba megyünk.

 Itt kedvesen fogadtak, hatunknak lefoglaltak egy nyolc fős, impozáns, meghitt szeparét, forgótáblás asztallal. Ami rögtön feltűnt, de nem okozott meglepetést, hiszen erről olvastunk különböző fórumokon, hogy a vendégkör nem kis részben távolkeletiekből áll, ami jelentősen növelte bizodalmunkat a hely hitelességében. Az étlap igen széles, az ember nem hinné el, hogy ennyi ételt lehet frissen felszolgálni, mint kiderült, lehet. Akinek nem sok pénz csörög vagy zizeg a zsebében, az sem marad éhen, az 1000 forint alatti doméniumban is találhat több fogást, de aki meg tudja magának engedni, válogathat a 3000 és 5000 forint közötti ársávban vagy akár a felett a tengerben élő különlegességek közül, beleértve az élő homárt s az akváriumban sorsukat váró egyéb élő halakat vagy a Belgiumból importált friss osztrigát. Értékeltük, hogy ital címszó alatt nem törekednek megvágni a vendégeket, mint oly sok helyen, alig több mint 200 forintért többféle tea kapható, mi jázmin- (210) és krizantémteát (240) kértünk, a Stella korsója (4 dl) 540 ft, a presszó 300 ft.

Igyekeztünk az elérhető árú különlegességekből válogatni, hatan közel húszféle ételt ettünk, mindenki kóstolt mindenből, erre jó a forgótárcsás asztal, igazi kulináris orgiában volt részünk. A dim sumokok (rákos, zöldséges (3 db 840) és gombás-rákos) igen jók voltak, nagyon szerettük a korianderes kacsát (1680),

a hozzá kért zöldséges sült rizset (700), 

a csípős fűszeres algasalátát (1680), 

különleges és izgalmas volt a korianderes marhaín (1380),

a csípős csirkeláb (1670), 

a csípős sertéspacalsaláta (1380), 

a csavart sertésfül (1090), 

hozta a megszokott formáját a kim chi (885), 

a bambuszleves (520) 

és a kínai gombás csirkeleves (670) 

a száraz pirított csirkeszárny (1590) 

és az üvegtésztasaláta (720).

Ettünk a műfajban izgalmasabbat, de azért ütötték a mércét a desszertek (sárgakrémes kosár, 4 db, 980 ft, édes rizsgombóc, 860 ft)

s a tavaszi tekercs (780) is. Ételeink jó ütemben érkeztek, felszolgálónk kedves volt, kommunikatív, jól reagáló. Ritka kellemes élmény volt a Taiwan már várjuk, hogy mikor sikerült eljutni a Hong Kong nevű testvérétterembe.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát a Demokratának küldtem el.

A Taiwan étteremben 2013. április 7-én voltunk.

Könyv és bor

Az erdélyi magyar szórvány helyzete annyira aggasztó, hogy e kérdés megoldására már egészen extrém javaslatok is születtek, egészen magas helyen, elég csak a Nemzetstratégiai Intézet igazgatójának, Szász Jenőnek a szórvány módszeres áttelepítésére vonatkozó javaslatára gondolni. Tény és való, az asszimiláció nem látszik csökkeni, még a református templomokban is elsöprően több a vegyes házasság, mint a magyar-magyar házasság, elharapózó jelenség magyar családokban sokfelé, hogy románul beszélnek a gyermekkel, hogy ”jobban érvényesüljön”, arról nem szólva, hogy ugyanezen megfontolásból hányan adják gyermekeiket román iskolába.

Nem mernék arra vállalkozni, hogy e mega-jelenség ellen hatékony stratégiát vázoljak fel. Az viszont könnyebb feladat, hogy olyan intézményeket hozzunk létre, népszerűsítsünk és éltessünk, melyek hatásukban befele, a közösség fele irányulnak, melyek összehozzák a magyarokat, találkozási pontokat teremtenek. Ilyen a táncház, a különböző ismeretterjesztő előadások vagy a magyar kultúr-kocsmák, ahol nemcsak az etanol különböző koncentrációjú és különböző kísérőanyagokkal ellátott oldatait szívhatjuk magunkba, hanem irodalmi, esztétikai, történelmi kiselődások szellemét is. Kolozsváron igen kellemes élményünk volt, hogy amikor az utcáról, ahol bizony kevés magyar szót hall az ember egy átlagos napon, bementünk a helyiek által jól ismert „magyar kocsmákba”, s rögtön megváltozott a közérzetünk.

Lehet morogni, egyébként joggal, hogy a füstöt csíkokba vághatjuk e helyeken, de hát addig, amíg az állami döntnökök a cigaretta-lobbi érdekeit szolgálva nem lépnek fel határozottan a nemdohányzók védelmében, addig a kocsmatulajdonosok a kisebb ellenállás mentén fognak haladni, s a dohányzók hangossága fog győzedelmeskedni nemdohányzók benyugvásától kísérve. Van, aki szerint a kocsma az alkoholizmus terjesztője, no de itt már idézhetünk egy klasszikust, Hamvas Bélát, aki szerint a kocsma civilizációnk egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb mint például a parlament, hiszen az egyikben a sebeket osztják, a másikban meg gyógyítják.

Aradon, ahol a nemrégiben táncház is indult, két lelkes jóbarát, Bálint Zoltán 

és Schmak András magyar kultúrkocsmát, könyvárusítással és borforgalmazással is foglalkozó borozót alapít. A történet a kilencvenes évek első feléig nyúlik vissza, amikoris Aradon létrejött a Tulipán könyvesbolt mely úgy, ahogy, de működött napjainkig, amikor már a könyvek iránti gyér érdeklődés miatt egyszerűen finanszírozhatatlan volt. (A gyér érdeklődésnek oka egyrészt a magyarság számbeli csökkenése, az általános elfordulás az igényes kultúrától s végül, de nem utolsó sorban a nyomtatott könyvek térvesztése az online irodalommal szemben. Egyszóval nem a működtetők igyekezetén múlt a paradigmaváltás szükségessége). A helység átalakítása borszaküzletté, borozóvá folyamatban van, de az első nyilvánosan meghirdetett kóstolót már megtartották, Bálint Zoltán, a Tulipán könyvesbolt tulajdonosa és a kultúrkocsma egyik alapítója, egyben Balla Géza pincészetének főmunkatársa is, így ő mutatta be a hajdani híres magyar borvidéknek, Ménesnek hét kiemelkedő borát.

A borok mellé Fekete Attila élesdi szarvasgombavadász kínált szarvasgomba-aromával készült, szarvasgombát is tartalmazó olasz termékeket bemutató falatkákat, illetve egy saját „vadászatainak” során gyűjtött gombával készült egyszerű és nagyszerű vajas-szarvasgombás falatot. Az érdeklődés impozáns volt, a hajdani könyvesbolt megtelt a bor iránt érdeklődő magyar emberekkel.

Jó esély van rá, hogy a következő, március 28-án megrendezett kóstoló is hasonló sikerű legyen, annál is inkább, hogy a szomolyai Vámos Attila, a már életében legendává vált Kaló Imrének jó barátja és tanítványa fog bemutatni nem kevesebb, mint 16 terroir-bort. 

Sok sikert e nemes kezdeményezéshez!

A „könyv és bor” jelszónál jobbat, szebbet, vonzóbbat nehéz kitalálni… 

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg.

Magyar bor

Érdekes lenne egy alapos közvéleménykutatást készíteni arról, hogy a borszakmán belül ki mit tart magyar bornak. Magyar bor-e a külföldi tőkével Magyarországon működő nagyobb cégek produktuma? Hát a magyar tőkével, magyar felségterületen készített technológiai tömegbor, mely semmi nem mond el a termőtájról, kizárólag a fajtáról, de még inkább a fajtaélesztőről és a komputerizált gyártási folyamatról szól? Magyar bor-e a hajdani, ezer évig Magyarországhoz tartozó területeken, a Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken, Őrvidéken magyar emberek által elkészített nemes nedű? Hát a magyar hagyományoknak megfelelően az említett területeken a többség nemzet tagjai által készített bor? Megannyi fogas kérdés, amire persze nem biztos, hogy egy közvélemény-kutatás adja meg a hiteles választ, de mindenképpen érdekes látlelet lenne a szakma lelki Magyarország- illetve magyarságképéről. Ugyanezt a közvélemény-kutatást meg lehet csinálni a parlamenti képviselők s általában a politikai elit körében is.

A bor kiváló eszköz a nemzeti értékek felmutatására, annak igazolására, hogy ha szét is darabolták Magyarországot bő kilencven esztendeje, de a magyar szellemi gyökérzetet, a magyar lelki egységet nem szakította szét az 1920-as békediktátum. Kifejezetten örömteli, amikor a borszakmában a szépen hangzó határok feletti integráció, a magyar egységesülés gondolatát a gyakorlatba ültetik, s apró önépítő gesztusokon keresztül valósítják meg. Nem állom meg, hogy ne idézzem azt az apró kedves tényt, hogy a Bortársaság honlapján Balla Géza borai hosszú időn keresztül a magyar borok alatt szerepeltek, aztán ki tudja milyen hatásra-tanácsra átkerültek a külföldi borok közé. Ennél is beszédesebb Csávossy Györgynek, Kovács Adorjánnak, Balla Gézának Magyar Borakadémiai tagsága, Balla Géza rendes tagsága a Pannon Bormíves Céhben vagy a Kárpát Medencei Borásztalálkozón kiadott közös nyilatkozat, melyek szép mozzanatai az össznemzetben való gondolkodásnak.

(Balla Géza Baumkauf Wille Mártával Ópálosi pincéjében)

Annál is inkább furcsa volt, hogy a magyar EU elnökség borai között nem találhattunk határon túli magyar borokat. Lehet ennek oka a hamis „magyar bor”-értelmezés - hiszen hogyne lenne magyar bor Maurer Oszkár, Bott Frigyes vagy Balla Géza bora, hogy csak a három legismertebb és legreprezentatívabb nevet említsem -, lehet oka  egyfajta messze eltúlzott diplomáciai óvatosság, vagy az alaptalan kételkedés abban, hogy e borok ütik a mércét, mégis valami azt súgja nekem, hogy valójában a poszt-trianoni lelki reflexek, a sematikus gondolkodás, a szellemi tunyaság volt a tulajdonképpeni ok. Jó volna a jövőben odafigyelni erre a kérdésre is.

(Maurer Oszkár citerázik hajdújárási pincéjében.)

Egyfajta lelki kompenzáció, amikor a Kárpát medence borai kerülnek különböző éttermek kínálatában a „hazai” borok közé, ott találjuk a magyarországi borok között Bott Frigyes, Balla Géza vagy a temesrékasi pincészet nedűit. Legutóbb a Tiszavirág étteremben figyeltem fel erre, meg is beszéltük a felszolgálóval, hogy ez tudatos döntés volt, amit értékeltünk. Mert végső soron, ha mi magunk nem törődünk saját egybetartozásunkkal, akkor ki más fog azzal törődni?

(Bott Frigyes és neje a tavalyi Pannon Karácsony alkalmával.)

 Dorozsmai Endre

A szöveg a Borbandi számára készült, ahol kellett, aktualizáltam.

Fehérborok ünnepekre

Talán még kevéssé borissza barátaink is egyetértenek abban, hogy a „nagy” borok a legszebb ünnepet is még ünnepélyesebbé tehetik. Érdemes elgondolkodni tehát azon, hogy milyen bort ajándékozzunk, illetve milyen bort igyunk az ünnepek alatt. A választás nagy mértékben egyéniség- és keresetfüggő, de azért megrajzolhatók bizonyos alapvonalak, melyek mentén orientálódhatunk a magyar borok hál’Istennek eléggé kusza és szövevényes világában.

Kezdjük a fehérekkel, azon belül is a száraz fehérekkel.

Az ember hajlamos a maga által bejárt ízlésfejlődést abszolútként tételezni, s teszi ezt a legtöbb esetben önmagát halálosan komolyan véve, minden önirónia nélkül. Jómagam sem vagyok kivétel. Szerintem a száraz vörösborok értékelése és megértése többeknek adatott meg, nem véletlen, hogy felmérések szerint a borivó közönség durván kétharmada a vörösborokra esküszik. Innen azután vagy eljut valaki a száraz fehérborok értékeléséig és megszeretéséig vagy sem. Kis gonoszkodással a focitól a zenéig majd’ minden műfajban meglevő bon mot-t is átírhatjuk arra, hogy „mindenki vörösborivónak születik, de van, aki továbbfejlődik”. A fehérek többféleképpen tudnak szépek lenni és sokkal alkalmasabbak a terroir üzenetének átadására, mint a vörösök. Hangsúlyoznám ugyanakkor, hogy ellentétben a focival, ahol nem jellemző, hogy valaki egyszerre legyen Fradi és Újpest drukker, a száraz fehérborok rajongói nem kell lemondjanak a vörösborok szeretetéről, s többnyire nem is mondanak le. Legfeljebb arról van szó, hogy szívük nagyobbat dobban egy dűlőszelektált hegyaljai nagy fehérbor láttán, mint egy szekszárdi vagy villányi csúcsbor hatására. Attól még – egy Márai parafrázissal élve - nem szeretnék olyan világban élni, ahol ne ihatnék bármikor egy jó ménesi Kadarkát, szekszárdi Kékfrankost vagy villányi Kékoportót, netán egy veretes egri bikavért. S folytathatnám a csúcsokkal, a Pávával, a Kopárral, a Magnifico-val.

Mindazonáltal nézzük most azt, hogy a magyar száraz fehérborok közül, melyek tehetik még ünnepélyesebbé az ünnepünket. A válasz kézenfekvő, a nagy tokaji dűlőszelektált borok állnak a magyar borkészítés eszmei dobogóján. Legyen az Szepsy Urbán vagy Szent Tamás, Demeter Szerelmi, Nobilis Barakonyi, Bott Csontos s még sorolhatnám a szebbnél szebb tételeket. Fajtákat szántszándékkal nem írtam, mert egyes esetekben az evidens, más esetekben meg irreleváns. 

(A fehérbor stand egy része a Borászok Éjszakáján, a Fortuna vendéglőben, 2006-ban)

 Másodsorban említeném a nagy somlói borokat, Spiegelberg István, Kolonics Károly, Fekete Béla, Györgykovács Imre vagy a Kreinbacher pince nemes nedűit illetve a rokon karakterű, vulkáni talajon termett, minerális badacsonyi és balatonfelvidéki borokat Szászi Endrétől, a Szatmári pincén át Tóth Sándorig.

Harmadsorban következnek az egri fehér csúcsborok, melyek kevés kivétellel a mesteri házasításnak köszönhetik karakterüket: Lőrincz Gyuri Örökké cuveéje, Gál Tiborék Gloriája, Demeter Csaba IQ-ja, Gál Lajos dűlőszelektált Olaszrizlingjei, továbbá ide sorolnám más borvidékek legjobb fehérborait, Bussay László majd’ minden borát, Jásdi István dűlőszelektált borait a Siralomvágótól a Nagykútiig, Légli Ottó egyre kifinomultabb, egyre komolyabb csúcsborait, a Landordot, a Chariesat és a Gesztenyést, valamint Konyári János Szárhegyét.

E borok jelentős előnye, hogy kiváló gasztro-borok is egyben: elkísérnek töltött káposztát, székelykáposztát, sertéssülteket, legkülönbözőbb ragukat a gombától a borjúig, komolyabb halakat, külön kiemelve a leggyakrabban asztalra kerülő pontyot és harcsát, de még pörkölttel, paprikással vagy akár a karácsonyi „szentölt halászlével” is (ahogy mifelénk, a Dél-alföldön mondják) társítani lehet többségüket. Most, húsvét idusán ihatjuk e remek borokat akár a húsvéti báránysült, akár a főtt sonka mellé. A borok ételhez illeszthetősége nem pontszerű, hanem intervallumszerű. Az említett borok által elkísérhető ételek skálája igen széles, érdemes játszani velük.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Borbandi számára készült, keveset módosítottam rajta.

Borok és desszertek

A desszertekhez való viszonyulásom olyan, hogy egyik oldalról erről a műfajról vagyok hajlandó a legkönnyebben lemondani, de ugyanakkor egy jól elkészített desszert nem ritkán kulináris katarzist jelent számomra. Másként fogalmazva: míg a mai magyar vendéglátás főáramának hagyományos fogásait, a halászlevet, csülök péknét, rántott borjúlábat, körömpörköltet stb. szívesen fogyasztom, nemcsak az Aranyszarvas-Mák-Kistücsök zsánerű modern átiratban, hanem a megszokott módon is, addig a main stream cukrászat zselatinos-vajkrémes-piskótás szabványprodukciói nem hoznak lázba a legcsekélyebb mértékben sem.

Viszont azok a desszertek, amiket a gasztronómiai élmezőnyt jelentő vendéglőkben (pl. Onyx, 

(Somlói XXI század  az Onyxban)

Costes, Villa Medici)

(Csokoládétorta a Villa Mediciben)

volt alkalmam fogyasztani, továbbá a csúcscukrászatok (Gerbeaud, Váci desszertszalon, Villa Bagatelle, 

(Gyümölcsös desszertcsoda a Villa Bagatelle-ben, kreatív cukrász Mihályi László)

 (Bagatelle szelet ugyanott)

a Centrál a Mihályi korszakban) produkciói meghatározó kulináris élményt jelentettek. A desszertkészítésben pedig soha nem merültem el. Így aztán ritkán eszem édességet, de akkor nagyon jót. Ez viszont elég ahhoz, hogy eltöprengjek a desszertek és borok csak látszatra egyszerű témáján.

(csokis brullée és dohányfagylalt a Bock bisztróban)

A desszertek és borok párosításának problémáját kezdjük Giuseppe Vaccarini egykori sommelier világbajnok által (is) megfogalmazott alapigazsággal: a bor és étel találkoztatásánál két elv érvényesülhet, a komplementaritás elve valamint a hasonlóság elve. A desszertet ellensúlyozni lehet a borral, ha olyat adunk hozzá, ami nincs meg benne. Érdekes élményem volt pár éve a kecskeméti Liberté vendéglőben, ahol a desszert mellé száraz Irsai Olivért ajánlott a pincérünk. Nem volt rossz, de azért főszabályként a hasonlóság elvénél maradnék.

Másik fontos elvi szempont, hogy mi legyen édesebb, a desszert vagy a bor? Sokan úgy vélik, hogy a desszert ne legyen édesebb a bornál, jómagam ezzel nem értek egyet. Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy jó párost alkosson egy magas puttonyszámú aszú egy nálánál kevésbé édes desszerttel, de főszabályként épp az ellenkezőjét javallanám. A borok és ételek párosításánál persze visszanyúlhatunk ahhoz az alapkérdéshez, hogy ki kísér kit?

Borvacsorák alkalmával értelemszerű, hogy a bor kell domináljon. De nem hinném, hogy nagy szentségtörés lenne azt kijelenteni, hogy általában, akár otthon, akár étteremben az étel mellé választjuk a bort. Ahogy az életben is ritkán adódik olyan harmonikus házasság ahol a felek tényleg egyenlőek, úgy az étel és bor találkozásánál is egyiknek jellemzően fejet kell hajtania a másik előtt. Jómagam, megrögzött borisszaként is azt mondom, hogy a bor kísérje az ételt, ne akarjon rátelepedni, inkább nyúljon alá, emelje, mint hogy fentről agyoncsapja. Tipikus példa a sertéspörkölt, pontypörkölt, harcsapörkölt, halászlé találkozása a borral: egy ilyen ételnek egy masszív fehérbor, de még egy nem túl masszív is alányúl. Egy ménesi vagy szekszárdi kadarka meg rátelepszik s nem engedi érvényesülni.

Mindezt a desszertekre lefordítva: főszabály szerint a bor a desszerthez hasonlóan legyen édes, de édessége inkább alatta maradjon, miközben arra is érdemes figyelni, hogy a bor íz- és illatjegyei találkozzanak a desszert íz- és illatjegyeivel. Rákóczi túrós mellé kajszira hangolt aszú, kávés süteményhez pörkölt kávés asszociációjú bor. (Évekkel ezelőtt kóstoltam a Pendits pincétől egy varázslatos 6 puttonyos aszút, az 1996-os évjáratból, melynek egyéb díszítő elemei mellett fantasztikus, kávépörkölést idéző illatjegyei voltak.)

Csokoládés desszertek mellé pedig egy jó érzékkel kiválasztott nagy vörösbor, egy extrakt-édes villányi Cabernet vagy egy masszív szekszárdi kiváló társ lehet. Vagyis nemcsak a jól bevált ménesi édes (vörös) szamorodni, hanem akár a száraz vörösborok is szépen elkísérhetnek egy minőségi, keserűcsokoládés desszertet.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Borbandi blog számára készült.

Tiszavirág (Szeged, Hajnóczy u. 1/b)

Nagy örömömre szolgált, amikor egyre több helyről azt hallhattam, hogy Szegeden is megnyitotta kapuit egy igazi „fine dining” étterem. Beletellett pár hónapba, míg sikerült meglátogatni, de az élmény kárpótolt a zsúfolt program okozta várakozásért.

A Tiszavirág tényleg olyan, mint a híre: nagyon jó. Kitűnő minőségű alapanyagokból nagy odafigyeléssel készítenek kreatív ételeket s mindezt hiteles kedvességgel és szakértelemmel szolgálják fel. 

Első bemelegítő falatként jó minőségű házi kenyeret kaptunk hasonlóan jó minőségű tökmagolajjal kevert olívaolajjal, 

amit egy elegáns pohárkában felszolgált, sült zeller-szirommal ékített „mini-zellerkrémleves” követett. 

Ezután tökéletes időzítés mellett érkeztek tökéletes hőfokú ételeink: petrezselyemgyökér velouté tőkehaltatárral (1250),

kacsa-consommé raviolival (1180), 

Szent Jakab kagyló, céklával, retekkel naranccsal (2120), 

borjúláb lilakáposztakrémmel (1980), 

mascarpone-gesztenye pohárkrém kókuszfagyival (1180), 

dobostorta karamellfagyival (1250).

Egyik étel izgalmasabb és ízletesebb volt, mint a másik, kivitelezésben, tálalásban egyaránt. A tatárban némi füstöt véltem felfedezni, ami egyébként remekül illett az ízképbe. A kagyló pazar volt, friss üde, kívül kissé pörzses, belül szinte nyers, egyedül a narancslékockával nem tudtam megbékülni, többszöri kóstolásra is egyetlen asszociációm a szappaníz volt. De ez nem volt le szinte semmit a fogás egészének élvezeti értékéből. A fagylaltok kiválóak voltak, ízre, állagra egyaránt, a pohárkrém kifogástalan, a dobostorta átiratban is nehézkesnek tűnt, el is merengtünk asztaltársammal azon, hogy vajon a könnyebbé tétel mennyire fosztaná meg e fogást a lényegétől. Jelen formájában biztos, hogy többek elvárásait teljesíti ki.

Mint felszolgálónktól megtudtuk, a borlap csupa különlegességet tartalmaz, melyek összeválogatásánál az is szempont volt, hogy e tételek lehetőleg ne szerepeljenek más szegedi éttermek kínálatában. Több, mint félszáz remek bort tartanak a Demetervintől, Légli Ottótól, Bott Frigyestől, Szepsy Istvántól, a Figula, Orsolya, Szent Andrea pincétől, hogy csak néhányat említsek. Ezek felét kimérik decire is, az árképzés nagyjából a fővárosinak megfelelő, a polci ár több mint kétszeresét fizethetjük egy palack borra, ami kétségkívül sok. Mi egy deci Borbély-féle Badacsonyi Rajnai Rizlingre valamint egy gyömbéres limonádéra szorítkoztunk italtémában. Kifejezetten tetszett, hogy a temesrékasi Chardonnay-t az "itthoni" borok között szerepeltetik.

A pálinkaválaszték még szélesíthető, egyelőre három élvonalbeli főzde összesen kilenc pálinkáját kínálják. 

A beltér igényes, bár ezt a modern ipari-minimalista dizájnt nem fogom soha megszeretni, a háttérben kellemes jazz muzsika szól. Még egy igen kellemes mozzanatról hadd számoljak be. Felszolgálónk bíztatására az üvegen keresztül benéztem  a konyhába, de amikor a fal fele közeledtem, az hirtelen megnyílt előttem. Reflexszerűen hátraléptem, mire a konyhából többen is kedvesen invitáltak, hogy lépjek be, nézzek körül. Éltem a lehetőséggel s egyben jeleztem a legénységnek, hogy amit csinálnak, az csodás. Felszolgálónktól tudtuk meg, hogy a séfet Szalay Tamásnak hívják s korábban főleg külföldön dolgozott. Némi világhálós keresgélésből kiderült az is, hogy kedvenc tévéműsorom, a Gasztroangyal is foglalkozott az étteremmel, csak mivel szombaton délután nem mindig sikerül a tévé elé ülni, erről az adásról lemaradtam.

Ritka jó érzés, amikor a pincér kérdésére, hogy meg voltunk-e elégedve, azt felelhetjük, hogy egy átlagos vendéglőből, ahol azt kaptuk, amit vártunk, „megelégedve” távozunk, innen inkább elragadtatva és lenyűgözve.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát elküldtem a Demokratának.

A Tiszavirág étteremben 2013. március 24-én jártunk.