2012. január 22., vasárnap

Olvasónapló – becsüljük meg azt, ami természetes!





Anthony Bourdain a konyha egyik fenegyereke. Ahogy maga fogalmaz: második vonalbeli mániás depressziós szakács, aki dohányzik, iszik, néha drogozik és féktelenül élvezi az életet, az utazást, az evést s persze a szakmáját.
„Egy konyhafőnök vallomásai” című ténykrimije ledöbbentő dolgokat írt le első osztályú Egyesült Államokbeli vendéglők kulisszatitkaiból, olyan olvasmányos stílusban, hogy a laikus olvasó falja a könyvet, mint kacsa a nokedlit. Bourdain amellett, hogy olvasmányos, mosdatlan szájú, mondhatnánk közönséges, közvetlen és a végletekig őszinte.
A második Bourdain-könyv, ami a kezembe került késztetett e kis szösszenet megírására. „Ízvilágjáró avagy A tökéletes ízek felkutatása” a címe e kis 2001-es  munkának, ami 2007-ben a Cephalino Művészeti és Könyvkiadó Kft gondozásában jelent meg magyarul. A fordítás nem tökéletes, hogy egy kegyes eufemizmussal éljünk, néha muris, hogy a magyarázó zárójeles szövegeket, mint eposzi állandó jelzőket minden esetben odaillesztik a magyarázandó mellé, ha tízszer leírják, hogy mariachi, akkor tízszer utánaírják zárójelbe, hogy „mexikói népzenét játszó banda”, persze, ha kell, ragozva, s ugyanígy az enchillada mögé kerül minden esetben, hogy töltött kukoricalepény vagy a salsa mögé hogy szósz. A magyarázatok pedig néha egészen elrugaszkodottak, például a velőscsontdarabot is tartalmazó marhalábszárszeletekből készült ételt, az „osso bucot” valamilyen rejtélyes okból „csontos kecskének” fordítják. Ezzel együtt, aki nem uralja annyira az angol nyelvet, hogy élvezettel olvassa ezt a szlenggel teli könyvet eredetiben (magam is e halmazt szaporítom), az nyugodtan vegye kézbe ezt a nem tökéletes magyar fordítást, mert így is jól fog szórakozni.
Bourdain nem szeret a faksznizókat, a szabványosítást és a vegetariánusokat. Ezutóbbiakra rendesen rájár a rúd a könyvben. Azt mondja például a 255. oldalon: „hallottam olyan vegákról, akik a kutyájuknak is vegetariánus ételt adnak, na ez az igazi állatkínzás.”
Egyik kedvenc idézetem a minket körülvevő műanyagvilágról szól: „az EU rajta tartja a szemét a pasztörizálatlan sajton, minden kézzel készült terméken, a kagylón, a húson és mindenen, ami a (…) legcsekélyebb kockázatot vagy az élvezet legenyhébb lehetőségét hordozza magában. Szó van róla, hogy betiltják az öreg sajtot, a velős csontot, a lágy és a nyers tojást. (…) Kóstolj meg egy amerikai csirkét és látni fogod mi a jövő: vérszegény, íztelen, színtelen és szalmonellával meghintett. A kicsiket hagyjuk tönkre menni a nagy konglomerátumok pedig a saját szájuk íze szerint irányítják a dolgokat”. Mindezeket bizony nagy szimpátiával olvashatjuk, amikor a teljes mértékben élettelenné tett UHT műtejet lehet reklámozni és dömpingáron terjeszteni, de a vidékről a városba beautóbuszozó nénikének félnivalója van a piacon kitenni az egészséges, fel nem főzött, természetes tejét – igen, a valódi biotejet.
Olvassuk csak tovább Bourdain-t. „Talán túl messzire megyek? Látogassatok el Wisconsinba. Töltsetek el egy órát egy repülőtér vagy középnyugat egyik étkezdéjében. Nézzétek meg a tésztaképű, chipszen élő, betegesen elhízott kamaszok tömör sápadt tömegét. Aztán mondjátok, hogy nem kell aggódnom. A Biztonsági és Etikai Észkombájnok végtermékei ők. Akik felhalmozták magukban a sajtot, ami nem tartalmaz sajtot, azt a sült krumplit, amiben nincs olaj, azokat a szürke túlfőtt korongokat, amik olyasmiből készültek, amiben egykor talán hús volt (…) a vajmentes pattogatott kukoricát, a cukormentes üdítőt, az íztelen light sört. Engedelmes, értetlen horda, akiket és örömtelen életre és lassú, elnyújtott halálra ítélnek.” (Ha valaki utána olvas, ne lepődjön meg, kénytelen voltam a fordításon javítani egy pár szó erejéig.)
Nos igen, nem ilyen világot szeretnénk. Becsüljük hát meg azt, ami még természetes a környezetünkben: a kerti gyümölcsöt, a tanyasi tojást, a házi tartású disznót, a kapirgálós baromfit, a házi tejet, a hiteles kézműves termékeket a szilvalekvártól a zakuszkáig. S ha tehetjük, támogassuk azokat, ha mással nem, akkor vásárlással, akik még foglalkoznak ilyesmivel s a kereskedelmi televíziók kultúrmocskának fogyasztása helyett tehenet fejnek, a kertben kapálnak és ellátják az állatokat.

Dorozsmai Endre

 A szöveg a jövő heti Erdélyi Naplóban jelenik meg.

2012. január 19., csütörtök

Rosék és sillerek



A rosé divatjelenség, akár a Chips, a Tictac, a Coca Cola s a többi borzadály, de ettől elvben még jó is lehet. Mint ahogy sok esetben jó is. A rosé tipikusan technológiai ital: kevés olyan rosé készül, mely klasszikus eljárásmód mellett hozná az ellenőrzött nyomáson és hőmérsékleten erjesztett, fajtaélesztő hozzáadásával készült borok kicsattanó illatát, frissességét, ebből következően nem jellemző a hagyományos eljárásmód a rosék esetében. Ezzel együtt a rosé egészséges, ízletes és üdítő. Olyan, mint Herczeg Flóra remek kis témába vágó nótája a rosé fröccsökről, melyet sajnos hiába idéznék szövegében, az énekesnő kisugárzása, intonációja, hangfekvése és szeretetre méltó mosolya kell az élmény teljességéhez. A linket viszont ideilleszthetem, aki teheti, nézze meg. Ahogy az egyik hozzászóló írta, az elejéről a felesleges idétlenkedést ki kellene vágni, de a dal a 27-ik másodperctől teljes mértékben élvezhető. (http://www.youtube.com/watch?v=mLMX4AH-To4)
Közhely, de nem árt leírni, annál is inkább, hogy igen magas szinten, az Európai Bizottság grémiumában már akadnak, akik tagadják e tényt: a rosé kék szőlőből készül, héjon áztatás nélkül vagy nagyon rövid héjon áztatással. Dúzsi Tamás, a magyar rosé-király fogalmazott úgy, hogy a rosé kékszőlőből fehérbor-filozófiával készített bor. Alapanyaga többnyire a Kékfrankos, s nem ritkán palackozáskor még rásegítenek kis hozzáadott széndioxiddal, ami egyrészt segít a frissességet megőrizni, másrészt az illatérzetet is intenzívebbé teszi.
A rosék gasztronómiai alkalmazhatósága igen széles, jellemzően olyan ételekhez ajánlhatók, melyek reduktív, könnyed fehérborokkal párosíthatók: szóba jöhet spárga-, hal-, csirkeételek, zöldségterrinek, könnyed gombaételek.
Gyakori kérdés, hogy mi a különbség a rosé és a siller avagy ahogy már egyre többen nevezik, a „piros bor” között? A rosé definícióját megadtuk, a sillerről azt állíthatjuk, hogy ez egy majdnem-vörösbor. Technológiailag a különbség a hosszabb héjon áztatás, mely a siller esetében egy-két napos. A sillert hordóban is lehet érlelni, és sokkal gyakoribbak a fajtaélesztő nélkül készült sillerek, mint a hasonlóképpen iskolázott rosék. Ízre-illatra a siller nem a harsányságával, hanem a visszafogottságával hódít. Visszafogott illat, visszafogott íz, visszafogott tannintartalom. A siller maga rezerváltság – mégis szeretjük.
A siller a fősodratú, mindenki által ismert és többnyire szeretett magyar ételek ideális kísérője, a csirkepaprikásnak és tyúkpörköltnek, marha- és sertésgulyásnak, töltött káposztának és székelygulyásnak remek társa. De még a marhapörkölt mellé is jó lehet, igaz, ez már megközelítés kérdése. Jómagam úgy vélem, hogy a bor főszabály szerint ígérjen alá az ételnek, s ne fölé. Ne telepedje rá, hanem alulról segítse a nagyobb íz-élvezet elérését. Hogy ellentétpárokkal érzékeltessem a mondanivalóm lényegét: míg egy könnyed fehérbor nem rontja el egy nagy vörös hús, mondjuk egy szarvasbélszín vagy egy vaddisznópörkölt által nyújtott élményt, addig, egy nagy vörösbor mellett lehetetlen élvezni egy kimagasló minőségű halat, mondjuk egy lepényhalat vagy ördöghalat, de az édes vízi, többnyire tenyésztett zsíros halakat, a pontyot és harcsát sem.
Röviden: a rosé remek nyári üdítőital szódával és anélkül, a siller pedig az egyik legjobb gasztro-bor a magyar konyhában. Kiváló rosékat ihatunk a szekszárdi Dúzsi Tamástól, 

(Újborfesztivál 2006)



a balatonlellei Konyári Jánostól, 

(Konyári János egyik legjobb borát, a Sessiot tölti)



az egri Dula Bencétől, 

(Dula Bence dekantál, 2007, Arad)



a ménesi Balla Gézától, 

(Felsereglés Balla Gézánál 2003. október 5-én.)



a szigetszentmártoni Gálné Dignisz Évától, 

(Gálné Dignisz Éva a 2011-es Év Borásza eredményhirdetésen)



a soltvadkerti Font 

(Font Sándornak a pálinkája is kiváló)



illetve Frittmann pincétől, 

(akit ritkábban látunk: Frittmann István)



s persze sok más borásztól. A siller műfaj általam legtöbbre tartott mesterei: Maurer Oszkár (Szerémség), Karner Gábor (Szűcsi, Mátra), Léder Zoltán (Köpcös Pince, Csengőd, Kunság), Demeter Csaba (Eger).

Dorozsmai Endre
A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.
Várhatóan a jövő héten jelenik meg.

2012. január 18., szerda

Nádas Csárda (Ebes, Szoboszlói dülő 18.)





A csárdaromantika megélése és megítélése éppen úgy ízlés dolga, mint az, hogy valaki kedveli-e a 20-30 éves tradícióra visszatekintő, már-már a mai pub-hangulatot megelőlegező szeparés, pácolt fás, téglafalas, boltíves vendéglőket (mint amilyen a Bem téri söröző, a Bécsi söröző, a Tüköry stb). Mi szeretjük a nádtetőt, a rusztikus berendezést is (sőt), így nem csoda, hogy kicsiny csapatunk megelégedetten távozott a 4-es út melletti, Debrecenhez közeleső Nádas csárdából. 



Még akkor is, ha döcögve indult az esténk. Forintunk kifogyott, így eurós fizetésben egyeztünk meg, de a 230-as átváltási arányt igencsak kifogásoltuk. Azért csak sikerült rajta javítani, miután italkiegyenlítést és felállást helyeztünk kilátásba. Egy további apróságot leszámítva (a savanyú pritaminpaprika meg volt erjedve) csupa jóról számolhatok be. A vegyes tiszai ízelítő, mely házi olajos halat, házi füstölésű harcsát és pontytepertőt integrált, sok-sok savanyúsággal jó választásnak bizonyult, 



de finom volt a halászlé, a mustáros harcsa (kicsit megtévesztő volt a neve: a mustár a pácra utalt, egyébként a halat kirántották), 



a harcsapaprikás



és a gombás ponty is. 



Vacsoránkat diszkrét cimbalomzene kísérte, s gyertyafény tette hangulatossá.
A Nádas Csárda korrekt hely.  Nem kiugró, de megbízható, mint a csárdák nagy része. Baráti áron, tisztes minőséget és mennyiséget kaphat itt a fáradt vándor kellemes környezetben. 

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.
A Nádas Csárdában 2007. április 10-én jártunk.

2012. január 17., kedd

Még egyszer a tatárbifsztekről


A nyers hús élvezete több gasztro-kultúrának is sajátja: kezdve az angoltól az olaszon keresztül a japánig. A magyar vendéglátásban a nyers hús vagy idegen közvetítéssel jut el (Carpaccio) vagy a Kádár kori gasztronómia továbbélésének következtében (hagyományos tatárbifsztek) vagy kreatív séfek kísérletezésének következtében (Bíró Lajos ételkreációi). A téma megérdemel még egy eszmefuttatást e rovatban, melybe ezúttal néhány kipróbált receptet is integrálunk.
Vegyük elölről a legfontosabbakat: tatárbiszftekhez csak ellenőrzött forrásból származó, friss húst használjunk, lehetőleg marha- vagy borjúbélszínt, de a hátszín is megfelel. Csirkével még csak ne is kísérletezzünk, mert veszélyes, és soha ne használjunk fagyasztott húst nemcsak azért, mert minden fagyasztás roncsolja a hús állagát, s így az élvezeti értéket is csökkenti, hanem egészségügyi okokból sem.
Azt már írtam a múltkor, hogy a húst ne daráljuk, hanem késsel vagdaljuk apróra, ne sajnáljuk az energiát, megéri. Másik fontos jótanács: nem muszáj töméntelen fűszert belenyomni a húsba, sót, borst, paprikát, nyers tojást, vajat, ketchupot, mustárt, fokhagymát és lilahagymát, azon az alapon, hogy  a nyers hús ízét elvegyük, mint ahogy azt a Kádár rendszer gasztrohagyományai alapján sokan ma is teszik, elég 4-5 jól megválogatott, egymással harmonizáló fűszer.
A minap sikerült hozzájutni egy szép darab jó minőségű borjúbélszínhez így vendégeimet többek között tatárbifsztek variációkkal fogadtam, gondoltam közkinccsé teszem a kísérletezés eredményét.
Az első s egyben kedvenc variánsom az volt, melyet a távol-keleti konyha ihletett. Ehhez Kikkoman szójaszószt használtam (a fűszerek beszerzési forrása lehet akár a Culinaris fűszerbolthálózat Budapesten ásd www.culinaris.hu vagy az Ázsia fűszerboltban, mely a Fővám téri Vásárcsarnok alagsorából elköltözött egy méltóbb helyre a körút s a Pipa utca sarkára, a Csarnok tőszomszédságába), apróra vágott zöld koriandert, hasonlóképpen aprított gyömbért, durvára tört rózsaborsot és kevés dióolajat. Egy másik variánshoz apróra vagdalt kapribogyót kevertem, kevés sót, kaprot, kevés extra szűz olívaolajat, pár csepp citromot és kis mennyiségű márkás szemes mustárt. A harmadikba durvára tört török chili került, szezámolaj, Sambal Oelek (helyettesíthető Erős Pistával, akkor is, ha a puritánok a fejükhöz kapnak), habanero tabasco és egy kevés édeskés thai chili szósz.
A negyedikhez kevés balzsamecetet adtam, apróra vágott rukkolát (kevésbé ismert magyar neve mustárfű vagy bormustár), durvára tört fekete borsot s némi reszelt parmezánt, ez tulajdonképpen a klasszikus Carpaccio ízharmóniáját reprodukálta tatár formájában.    




A tálaláshoz érdemes tálalókarikát használni, ami kemény összegbe kerül, de helyettesíthető egy kerek konzervdobozból nyert karikával is, a lényeg, hogy a doboznak az alját is vágjuk ki. A tatárt kenjük jó minőségű kenyérből készült pirítósra, nekem kedvencem Jánosiék házi kenyere Gyergyócsomafalváról, ezzel általában feltankolok és két hétig eszegetem pirítós formájában a forrástól számított 450 kilométerre. De megbízhatók a magyarországi Lidl hálózatban kapható „Jókenyerek” is, melyek a Ludwig Mentesi házaspár kisüzemében készülnek.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült, várhatóan a jövő héten jelenik meg,

2012. január 16., hétfő

Bella Napoli (Szekszárd, Szent László u 19.)





A jó ár/érték arány, a minőségi szolgáltatás és a médiasztárság sem garancia arra, hogy valakinek az üzlete fellendüljön. 



Alessandro Arena főszereplésével 2009-ben sugárzott a Paprika tévé egy remek sorozatot Olaszország kulináris felfedezéséről, amit óriásplakátok tucatjai hirdettek országszerte. Ennek hatására látogattunk el barátaimmal az Arany Disznó díjjal kitüntetett neves séf éttermébe tavalyelőtt. Mely barátságos, cseppet sem hivalkodó, olyan, mint egy borospincében kialakított vendéglátóhelység, mint ahogy alighanem az is.



Minden asztal felett hangulatos kis lámpa, kis antikolt vázában szalmavirág-kompozíció.


Minden rendben találtatott, az étlapon az olasz konyha klasszikusai sorjáztak, pastak, pizzák, különleges saláták, halak garmada, értékes húsok, csak épp vendég nem volt sok. Mint ahogy a nemrégiben megejtett látogatásunk alkalmával sem. Miközben a kiszolgálás kiemelkedően kedves, udvarias és gyors, az adagok tisztesek, az ízek rendben vannak. Az ételek zöméhez remek rozmaringos foccaciat adnak, a pálinkát nagyon baráti áron mérik, szép a borválaszték is. 



Minden adott ahhoz, hogy a környék legjobb olasz vendéglőjét üzemeltessék itt nagy fordulatszámon, ami jó lenne, mert nem kényszerülnének egyes alapanyagokat, például értékes halakat lefagyasztani. Egy valami hiányzik: a forgalom. Mindazonáltal csak ajánlani tudom a helyet, hiszen Arena csapata ezekben az ínséges időkben is tisztességesen s odaadással megdolgozik minden vendégért, hevenyészett fogás nem kerül ki a konyháról. Megérdemlik bizalmunkat.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült 2010-ben.
A Bella Napoliba az utóbbi években mindig eljutunk egyszer-kétszer.

2012. január 14., szombat

Anyukám mondta (Encs, Petőfi Sándor út 57.)



Vannak meglehetősen félreeső vendéglők, melyeknek neve ínyenc körökben biztos tippként addig kering, míg az ember úgy szervezi a programját, hogy eljusson oda. Az „Anyukám mondta” nevű olasz vendéglőről már korábban is sokat lehetett hallani, míg Pizza sarok néven futott. Több éves messzi tisztelet után végre sikerült úgy alakítani egy mádi kiruccanást, hogy Encsre is eljussunk s nem csalódtunk: barátságos környezet, kedves kiszolgálás, kellemes háttérzene, kiemelkedően izgalmas étlap és itallap fogadott minket. 
 



A ház fehér bora Szepsy Istváné (elvitelre is: 7 deci „Anyukám Mondta” feliratú Szepsy bor 3500 forintért? Best buy. Kimérve sem tesznek rá semmit, 500 forint egy deci.) (Közben úgy értesültem, hogy stimmel az info, viszont a bor Ifj. Szepsy Istváné, amit helyben nem jeleztek. Tény, hogy ütötte mércét, ami nem csoda, az Édesapja nyomdokaiba lépő borász volt hol magába szívja a borkészítéshez elengedhetetlen intellektuális tartalmat és lelki hozzáállást. A terroir pedig biztosított, amit a pincészet neve - Szent Tamás - is mutat.). A ház vörösbora Bolyki Jánosé. Van házi szörp, limonádé, szóda békebeli üvegben, szép pálinkaválaszték emberi áron. 




Baki sajnos akadt, 2 cent helyett négyet számláztak a málnapálinkából, egy étel esetében nem vitték még fel a gépre az egyébként minimális árváltoztatást, az egyik ételhez tartozó kovászos uborkát elfelejtették kihozni. Az észrevételezett fizetési problémát rögtön korrigálták, olymódon, hogy a félreszámolt összeget duplán vonták le a végösszegből.
Rendeltünk toszkán pacalt, 


édesköményes házikolbászt petrezselymes burgonyapürével, 



pizzát friss tenger gyümölcseivel, 



rántott tiszai harcsát, kacsamellet fügepürével és kacsatepertővel,



fürjtojásos carbonara spagettit, 



panna cottat málnamártással, 



sajttortát passiógyümölcs-mártással



és csokoládétortát. 



Az ételekre az átlagnál többet kellett várni, konkrétan bő háromnegyed órát, de ami a tányérra került, az remek volt, hibát semmiben nem lehetett lelni. A konyha kreatív, magabiztos, érezhető a technológiai fegyelem, kifogástalan állagú, remek íz-összhangú ételek kerültek tányérjainkra. A számlázásra nem ártana a jövőben aprólékosan odafigyelni, mert feleslegesen rontja a közel tökéletes összképet.


A szöveg a Demokratában jelent meg.
Az Anyukám mondta nevű étteremben 2011. július 29-én jártunk.


2012. január 6., péntek

Ba bar (1074 Budapest, Huszár u. 7.)





Visszás érzelmekkel lép be egy nemzeti beállítottságú ember olyan helyre, amely úgy hirdeti magát, hogy „a kozmopolita”, még akkor is, ha mindaz, amit írnak róla s amit magáról hirdet, egyébként csábító. Hogy egyáltalán belép, az tulajdonképpen a felfedezés ösztönének győzelme az ideológiai averzió felett. Helyet foglalva, megismerkedve az étlappal és rövid eszmecserét folytatva pincérünkkel marad a hűvös, távolságtartó, de a reményeket fel nem adó viszonyulás.



Mert csábító az étlap, izgalmas tételek sorakoznak egymás mellett kilenc ország illetve régió konyháját felvillantva a kókuszos sült zöldségkörettel tálalt Cajun vajhalfilétől (2100) a Balkánt képviselő, padlizsánkrémmel és pitával körített báránysaslikig (1800), kellemes, diszkrét zene szól, tiszta és elegáns a hely, ugyanakkor kiderül, hogy öt potenciális tapas-rendelésből kettő (a polipos bruschetta és a töltött paprika) hiányzik, s a kombinált tapas tál (2 hideg 3 meleg tapas 3500 ft ellenében) nem tartalmazhat drágább változatokat, például libamájat és rákot, viszont e megkötés az étlapon nem szerepel. A borkínálat alighanem a Zwack házé, akad pár vonzó kimért ajánlat (300 és 500 ft között deciként), mi végül a jól bevált Dreher sörnél maradtunk (pohár 280). (Az egyikünk által preferált HB kifogyott…)



Egy szó mint száz, az ételek megrendelésekor olyan hangulatban voltunk, hogy végkicsengést (vagyis úgyszólván mindent) a konyha fogja meghatározni. A konyha pedig a helyzet magaslatán találtatott, mind az ötletességet, mind a megvalósítást, mind a tálalás esztétikáját illetően. Az aszalt paradicsommal és mozzarellával töltött kapribogyós-citromos mártásban párolt csirkemell bazsalikomos steak-krumplival (1600) 



valamint a kecskesajtos sonkás lepény paradicsomos fűszeres mártással (1050)

a műfaj remekeit képviselte. S a Ba bar elérte az elérhetőt: úgy távoztunk, hogy már azon töprengtünk, mit kellene legközelebb kipróbálni. 

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokratában jelent meg 2005 első felében.
A Ba bar-ban 2005. április 23.-án jártunk.
A honlapról az derül ki, hogy a hely tartja az irányt s ma is működik,.
Ebédidőben két fogásos menűt kínálnak mindössze 950 Ftért.

2012. január 5., csütörtök

Mák bisztró (Vigyázó Ferenc u. 4.)

Amikor kevés idő leforgása alatt bezárt a Páva, a Maligán és a Loulou, Magyarország három színvonalas ínyenc-étterme, sokan temették a magyar gasztronómiát. Alaptalanul. Időközben több magyar étterem kapott egy vagy két Gault Millaut sapkát, sőt, Michelin-csillagos éttermünk is van, s ha minden igaz, olyan várományosunk is, melyet vélhetően mindkét kalauz – egyébként érthetetlen módon - kihagyott a szórásból: a nagy reménység, az Onyx. Mindközben nyílnak izgalmas éttermek is egyre-másra.
A Lou lou helyén például Mák néven nyitott egy dinamikus fiatal csapat éttermet, bisztró jelleggel. Kreativitás, merészség, ötletesség jellemző az új helyre továbbá a modern technológiák alkalmazása és a magyar konyhai hagyományokra való építés. S mindez még fokozható: igényes alapanyagok, kifizethető árak, kedves kiszolgálás, nem feltétlenül megnyerő, de elviselhető minimalista modern dizájn és remek borlap.
Külön erénye a helynek, hogy lehet kis adagokat kérni, mi hárman végigettük az egész étlapot, kezdve a házilag sütött remek vajas kenyértől a spárgán, kakaspörkölten, kacsanyelven át a körömpörköltig, összesen vagy 9-10 fogást. Az ételek minősége a „korrekt” és a „kiváló” besorolás között mozgott, mellélövést nem leltünk. Az étlap gyakran változik, egy-két klasszikust megőriznek. Az objektivitás látszata kedvéért kellene írni valami elmarasztalót is, de nem teszem: fontosabb a tényleges objektivitás, mint a látszat.
A Mák bisztró remek hely, mindenkinek ajánlott, sok ilyenre lenne szükség.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült, vélhetően meg is jelent 2010 első felében.


A Mák bisztróban 2010. májusában jártunk, sajnos nem találtam ott készült fotókat, amit egyébként nem tudok mire vélni. De hát így jártunk. Én is, meg az olvasók is. A Mák bisztró olvasmányélményeim szerint azóta még fejlődött is.

2012. január 4., szerda

Akasztói halascsárda (Akasztó, Kígyóshíd 6, 53-as út 14-es km)


 
Az Akasztói halascsárda egyike azon létesítményeknek, melyek nemcsak a környékbeliek számára ismertek, hanem országos viszonyítási pontot jelentenek. A név nem egyszerűen egy vendéglőt jelöl, hanem egy komplexumot, melyhez strand, panzió és horgásztó is tartozik. 






Maga az étterem egy gyönyörű, rusztikus nádtetős épületben található, a belső gerendázat is a paraszti építészetet idézi, akárcsak a barátságos kandalló. Az étlap a szokásos fogásokon túl házi füstölésű pontyot, pisztrángot is kínál, különféle zöld köretekkel. Az árak barátságosak, leszámítva a belsőségekkel megdobott vegyes halászlét gyufatésztával, mely a lélektani tíz eurós ár fölé kúszik kicsit. Ennek dacára, bátorkodtunk rendelni egy adagot belőle, s kiválónak bizonyult, bajai stílusban jobbat nem is ettünk soha. 



A pontytepertő 



s a vegyes füstölt halas előétel



szintén a műfaj remekeinek bizonyultak. A harcsát is jól készítették, friss volt és omlós, viszont a hozzáadott gombamártás inkább levont az étel értékéből mintsem hogy hozzáadott volna valamit. 



Külön elismerést érdemel a borlap, mely helyi és országosan ismert termelők nedűit tartalmazza s ami szintén értékelendő, az étlapon minden étel mellé bort is ajánlanak.
Ha a háttérben egyébként megfelelően alacsony hangerővel nem angolszász szórakoztató zene szólna, hanem a hely szelleméhez illő népzene, a csárda már-már felülmúlhatatlan lenne. De így is a legjobbak között tartjuk számon, ahová időnként érdemes visszatérni.
  
Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokratában jelent meg 2008 folyamán,
s a 2008. augusztus 15-i látogatásunk alapján született.
Az Akasztói halascsárdába 2008. januárja óta járunk vissza, helyben tenyésztett akasztói sziki pontyot venni élve és/vagy füstölve, halászlé, haltepertőt és egyéb halakat enni.

A halászlé karaktere időközben megváltozott, legutóbb passzírozott volt a lé, őszintén szólva utólag magam is elbizonytalanodtam, hogy vajon első alkalommal tényleg bajai volt-e vagy leszűrték a passzírozott levet és azért volt olyan sima. Minden esetre nagyon koncentrált, harmonikus, selymes íze volt.

2012. január 3., kedd

Szarvas vendéglő ( Hajdújárás, Borisz Kidrics u. 30. )


 
Első alkalommal írok olyan vendéglőről, melynek elődjéről is volt szerencsém beszámolni. Történt ugyanis, hogy a hajdújárási Hedera vendéglő helyén Szarvas néven nyitott éttermet egy másik csapat. Jól tette. A kínálat szélesedett, az örökzöld és igen hálás pizza (jó megtérülési arány, hozzávalók mindig vannak s nem romlanak vagy felhasználhatóak máshoz) mellett teret nyertek a magyar ételek a marhapörkölttől (300 dinár) babgulyáson (180), óvári pulykamellen (330), a füstölt oldalassal kísért töltött káposztán (240) keresztül a bakonyi húsos palacsintáig (150).
Négy fős csapatunk minden tagja normális körülmények között szeret mást-mást választani, de vendéglátónk (értve ezalatt asztaltársaságunk helyi vezéralakját) szeretetteljes invitálására mindannyian rendeltünk egy halászlevet (250). 



A filézett pontyból készült fenséges hallé mellé főtt tésztát is kaptunk, amit kismértékben vettünk igénybe, olyan finom és sűrű volt nélküle is eledelünk. 



Annál is többet ettünk viszont a frissen felkarikázott erős paprikából. 



Második fogásként négyen rendeltünk egy kétszemélyes Szarvas tálat (1000), 



aminek egy részét bizony be kellett csomagoltatni, így a szilvásgombócra (120) már nem volt kapacitásunk. A tálon viszont az ízléses kis nyárson sültektől a különböző ragukkal felszolgált sült húsokon keresztül a töltött rántott különlegességekig minden a legnagyobb rendben találtatott. E helyen nem esett a konyha színvonala s ehhez alighanem még egy sőtöt is hozzátehetünk. A ház borain (250/liter) lehet esetleg még javítani, különösen a vörösön, a csapolt sör viszont közmegelégedésre szolgált ismét.
Zeneügyben is tettek egy lépést előre: immár nem szerb szórakoztató zene szólt, hanem angolszász, és van esély arra, hogy legközelebb már magyar zene fogadjon, erre engedett legalábbis következtetni a tulajdonossal vacsora után folytatott konstruktív eszmecserénk. 

Dorozsmai Endre 
A szöveg a Demokratában jelent meg a 2005-ös év folyamán.
A fényképek adatai szerint a hajdújárási Szarvas vendéglőben 2005. április 1-én jártunk.
A vonatkozó adatbázisok most is kiadják a vendéglő címét, de biztos friss hírem nincs róla.

2012. január 2., hétfő

Olimpia (Alpár utca 5.)


Az Olimpiát nagyon kedvelem. Ha nem laknék többszáz kilométerre a Székesfővárostól, akkor hetente-kéthetente meglátogatnám egy ebéd erejéig. Még nem kóstoltam tulajdonosának és séfjének ételkompozícióit, amikor a Bűvös Szakácson már olvastam előremutató gondolatait. A Gold bisztróban már nem sikerült elkapnom, de miután megnyitotta az Olimpiát, igen hamar sikerült időt szakítani a hely meglátogatására. Első meglepetésem az volt, hogy a Csalogány 26 felszolgálójaként megismert Csongrádi Csaba köszönt ránk. A második, hogy egy kissé kopottas görög dizájn fogadott, mely egyáltalán nem emlékeztetett a Csalogány szolid eleganciájára, de a Gold Bisztró antihangulatára sem. Időközben megtudtuk: az új működtetők, Takács Lajos és Csongrádi Csaba megszerezték a hely üzemeltetésének jogát, és ahelyett, hogy hitelbe verve magukat a felújítással foglalkozzanak, nekifogtak a vendégfogadásnak.
Azóta közel féltucatszor jártunk arra, mindezidáig csak ebédelni, pedig a keddi halnap nagyon vonzóan hangzik. Még akkor is, ha az Olimpiában az a mozzanat, - tételesen az ételkiválasztás procedúrája – mely talán legizgalmasabb számomra, itt teljességgel hiányzik. Mindenki ugyanazt kapja, s nem is tudja mit. Ezutóbbi mozzanat már ad valami sármot a dolognak.
No de térjünk vissza az ebédhez.
Egy nagy fekete táblára fel van írna egy előétel, egy leves, három főétel s egy desszert. Jellemzően ennyi. (Legutóbb különleges alkalom volt, mert még három drágább főétel is rendelhető volt – éltünk is a lehetőséggel.)
Külön értékelendő, hogy az Olimpiában nem törekednek a vendég megsarcolására. A három fogás 1850 Ft, és ingyen adják a szikvizet. Vagyis lemondanak arról, ami a legtöbb étteremnek egyik fő bevételi forrása: a vendég szomjas, ergo inni fog valamit. Nosza, ne adjunk csak kicsi söröket, azokat is jó drágán, verjük fel az ásványvíz árát, a borok szorzója legyen legalább hármas, ez a garantált kaszálás. Más kérdés, hogy a vendég visszatér-e ezek után. Az Olimpiában az elégedetten visszatérő vendégekre építenek és ez be is jön nekik. Első alkalommal rajtunk kívül alig ültek (ez nem sokkal a nyitás után volt), további látogatásaink alkalmával alig kaptunk helyet.
Az elmúlt egy évben sikerült enni az Olimpiában légies, könnyed, ugyanakkor rendkívül, aromás padlizsánkrémet, kecskesajttal és pirított koktélparadicsommal, 



páratlan marhasültet, 



kifogástalan borjúmájat, 



ízletes és friss fekete kagylót, 



kacsamájat füstölt tokhallal és mangópürével (ami egyébként bekerült a Superbrands kiadvány legjobb éttermi fogásai közé), 



mogyoróhabot, 




madártejet. 




És még ki tudja mi mindent, merthogy minden alkalommal megrendeltük az összes ételt, ami kapható volt, a példálózó felsorolás közben kizárólag az emlékezetemre alapoztam abból is kiindulva, hogy ami megmaradt az vélhetőleg mélyebb benyomást hagyott.
Egyszóval az Olimpia az a hely, amit mindenkinek meg kellene látogatni, hogy az átlagpolgár is ismeretséget kössön a magas szintű, kreatív konyhával, de kispénzű ínyenceknek egyenesen kötelező gyakorlat. Az Olimpia a bizonyíték rá, hogy a csillagos színvonal nemcsak vagyonokért elérhető. Az Olimpia vita felett megérdemli az Alexandra kalauz 12.5 pontos helyezését

Idézet a vendéglő honlapjáról:
(www.alparutca.hu)

A tábla segít kikerülni a Magyarországon olyan sokat bírált másodlagos frissességű alapanyagokat. Így nincs az emberen nyomás amiatt, hogy ugyanazt kell főzni minden nap. Ennek érdekében viszont folyamatos piackutatást végzünk. Egy 29 férőhelyes étterem pedig alkalmas arra, hogy reggel bevásárolva minden nap valami frisset tegyünk az asztalra.
A Bernard Pacaud-ra való hivatkozás fricska mindenkinek, aki nem hitte el, hogy az Alpár utcában is lehet vendéglőt csinálni
.”

Idézet a Bűvös szakácsról:

Bernard Pacaud sztenderd interjúmondata így hangzik: „A lehető legjobbat akarom nyújtani a konyhában”. Láthatóan úgy gondolja, ennyi időt épp elég újságírókra áldozni, mert ezután általában távozik a konyhába. Ő Franciaország (a világ) egyik legjobb szakácsa...

Dorozsmai Endre

A szöveg nem jelent meg nyomtatásban.