Kogart (Andrássy út 112.)

A mindkét politikai oldal ínyencei által nagyra becsült Molnár B. Tamás nevével fémjelzett Alexandra Étteremkalauz útmutatásait érdemes figyelembe venni: ha e Kalauz által legalább 12 ponttal jutalmazott helyre ülünk be (24 van belőlük országszerte, ebből 7 vidéken: nem sok, nem kevés), nagy csalódás nem érhet. A számunkra még hátralevő négyből a 12.5 pontos Kogartot a minap sikerült végre meglátogatni. 

A beltér elegáns, a kiszolgálás egyszerűen kifogástalan, az árak a hely színvonalához képest barátságosak, délben pedig 1990 ftért magas színvonalú két fogásos menüt kínálnak. Mi éltünk is a lehetőséggel, s ettünk a menü keretén belül bajai halászlét 

valamint aszalt paradicsommal töltött csirkemellet krumplipürével, 

továbbá kecskesajttal töltött lazacot uborkasalátával 

és thai bélszínsalátát.

Főételeink érkezése előtt kaptunk négyféle jó állagú, jó ízű házikenyeret jóféle vajjal, egy-egy bagette-nagyságú szeletet mindegyikből, de örvendtünk, hogy nem többet, mert ezzel akár jól is lehetett volna lakni. 

A megfelelő időben érkezett ételek egytől-egyig igényesek voltak, mind a tálalás, mind a konyhai kivitelezés szempontjából, jó ízű, jó állagú fogások kerültek a tányérjainkra.

A keret szorításában csak a halászlé tálalását emelném ki: alul volt a megfelelően megfőzött gyufatészta, rá hámozott sült paprikacsíkok kerültek, melyekre egy darab jó állagú pontyfilét helyeztek, ezt öntötték le a vendég asztalánál az egyébként tiszai zsánerű, passzírozott, jó ízű, megfelelő koncentrált lével. Szóba került, hogy meg szoktuk kóstolni egymás ételét, mire külön kérés és kommentár nélkül mindkettőnknek kanállal terítettek, ami apró, de igen jóleső figyelmesség volt. Azt is értékeltük, hogy a volánnál ülők többféle házi limonádéból is választhatnak. A felszolgálási díj intézményéért nem rajongunk, jobb szeretjük magunk megszabni a borravaló mértékét, de egyrészt itt biztosan megítéltük volna a felszámolt 12%-ot, másrészt egy bizonyos szint felett ez már sajnos bevett szokás.

Konklúzió: a Kogart jó híre és szakmai presztízse teljes mértékben megalapozott, csak ajánlani tudjuk e helyet mindenkinek.

Dorozsmai Endre

A szöveg a  Demokrata számára készült.

A Kogart étteremben 2011. július 4.-én jártunk.

Mákvirág borház (Révfülöp, Petőfi S. u. 4.)

A magyar borturizmus kedvelt célpontjai azok a pincészetek, melyek vendéglátásra is berendezkedtek. Villányban, Tokajban, a Balaton környékén szép számmal akadnak ilyen pincészetek Bock Józsefétől a Disznókőig, ahol egy tízvalahány tételes, embert próbáló borkóstoló után jól is lakhatunk a magyar konyha remekeivel. E pincék során gyarapítja a Mákvirág Borház. A tulajdonos Varga György pincészetének - Kál - Vin – a szőlők Káli medencei elhelyezkedésére utaló ötletes nevét már a Rohály Gábor-féle Borkalauz első, 1995-ös kiadásából megismerhette a borszerető közönség.

Mi a Nyitott Pincék Napja alkalmából tettük tiszteletünket náluk. Szívélyes fogadtatásban volt részünk, a házigazda érkezésünkkor rögtön félretette a fűnyírógépet s máris a pincében találhattuk magunkat. Varga úrtól, 

aki egyben a Badacsonyi Borvidéki Borút Egyesületének elnöke, megtudhattuk, hogy a Mákvirág Borház nevét a 100 évvel ezelőtt élt egykori tulajdonosáról kapta, aki kedvelte a kicsapongó életmódot s a helybeliek így a Mákvirág nevet ragasztották a házra. Tavasztól őszig várják a bor szerelmeseit jó borokkal és házias ételekkel.

A fajtajelleges és kiváló ár/érték arányú borok megízlelése után úgy döntöttünk, hogy a konyhát is kipróbáljuk s utána megyünk tovább az Ódon pince irányában. Roston sült pulykamellet rendeltünk rizibizivel, 

valamint fokhagymás csirkecombfilét parasztos burgonyával és gombamártással. 

Nem volt könnyű dönteni, hiszen igen kedvező árfekvésben kínálta magát egy sor izgalmas étel a grillezett csülöktől elegészen a rokfortos karajsteakig. 

Máraira emlékezve a ház olaszrizlingjét ittuk a kitűnő lakomához. Méltatlan volna kákán csomót keresni, maradjunk hát annyiban, hogy kiváló élménnyel gazdagodva folytattuk a bortúrát s jó szívvel tudjuk másoknak is ajánlani a révfülöpi pihenőt.

 Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.

A Mákvirág pincében 2006. június 4.én jártunk.

Saját honlapot nem leltem, de egy rövid Google-os keresés alapján úgy tűnik, hogy a borozó-étterem még ma is működik.

Kicsi San (Micul San) (Arad, Templom u – jelenlegi Lucian Blaga - 10.)

Aradon van egy sarok, a hajdani Templom utcában, ahol az éttermek nem tudnak megmaradni. Valaha működött itt egy görög étterem, ahol egy kerek órát vártunk arra, hogy kihozzák az ételeinket, de nem biztos, hogy ezért zárt be, működött szolárium, annak sem sikerült stabilizálnia a helyzetét, utána egy gyros-t és hasonló gyorséttermi ennivalókat kínáló üzlet, mely szintén nem élt sokáig. Jelenleg még a gyros-os a felirat látható, de bent már rég nem üzemel semmi. Nyáron az aradi városnapok idején e sarokra kiállítva láttam egy izgalmas reklámot, mely egy haléttermet népszerűsített, ahol többek között cápát, harcsát, pontyot, békacombot, krokodilt lehet enni, s ami külön jól esik egy elrománosodott városban ahol a Sellgros-t valamint a kifejezetten magyar éttermeket leszámítva senki semmit ki nem ír magyarul, hogy minden étel neve szerepelt a mi nyelvünkön is a reklámtáblán.

Nos, ezek után rögtön a pár méterre fekvő étterem felé vettünk az utunkat, de mint kiderült a működtetők kitelepültek a városnapokra. Ki is mentünk, de végül csak némi haltepertőt ettünk, amivel nem voltunk teljes mértékben megelégedve, az alapanyag jó volt, de mivel a pontypatkó alsó szárából készítették, ahelyett, hogy a filédarabokat irdalják, bizony ügyelni kellett a szálkákra, továbbá nem is sütötték ropogósra, hogy tepertő jellege legyen. S akkor még nem szóltam a kliensek által is megtekinthetővé tett igencsak használt olajról.

A minap viszont sikerül egy teljes ebédre beülni. A berendezés egyszerű, a helyiség kicsi, a dekoráció a halászéletet idézi: nádburkolat, hálók, bográcsok, halfejek. 

Az étlap 

jóval szélesebb, mint amit valójában kapni lehet, sikerült több olyan ételt is kérni, ami kifogyott, vagy amit már nem tartanak egyáltalán, így nem kaptunk krokodilt, pedig a magas ár dacára kipróbáltuk volna (10 dkg 40 lej, míg a legtöbb hal tíz dekája 3 és 10 lej között van), de hiába kérünk tintahalat, sós lében marinált pontyot, polipot, spirálozott krumplit, harcsakarikákat. Végül rendeltünk asztaltársammal egy szegedi halászlevet, egy halból és zöldségből készült csorbát, egy szép pisztrángot egészben sütve, két békacombot rántva és négy kagylót. A békacombot és a kagylót jégbe fagyva hozta ki a tulaj, aki alapszinten kommunikál magyarul is, abból választottuk ki a nekünk tetszőt. Az ígérte, hogy mire megesszük a levest, meglesz a második, ami persze nem sikerült, de ezt nem vettük rossz néven. A halászlé lehetett volna intenzívebb ízű, Szegeden azért jobban készítik, de így sem volt élvezhetetlen. A csorba

kifejezetten jó volt, a lestyán kellemes aláfestést adott neki, az viszont mindkét esetben problémás volt, hogy a hal jócskán túlfőtt. Az, hogy nem kaptunk a fél liternyi leveshez egy egész patkót, mondjuk úgy, hogy érthető, hiszen mit várhatunk 7-8 lejért, amikor egy halászlé alapjáraton ennek a kétszeresébe kerül. Így is értékeltük, hogy a 400g-nak ígért leves több volt, hiszen a fél literes bográcsot szinte tele merték. A leveshez ecetes erős paprikát és egy távolkeleti ízvilágot idéző olajos csípős szószt valamint négy szép, friss zsömlét kaptunk, amit teljes egészében meg is ettünk  Értékeltük azt is, hogy a pisztráng friss volt, s a fagyasztott árunak sem volt hűtőíze. 

A kagylónak jót tett volna egy pár cseppnyi vajas citromos öntet. A rántott békacombhoz kapott majonéz iparinak tűnt s valamilyen érthetetlen okból hajastul vagdosták bele a citromkockákat. A pisztránghoz érdekes, lilás színű, de finom, tejfelalapú muzsdélyt hoztak, ami mint kiderült az egészen apróra turmixolt lilakáposztától nyerte a színét. Köretnek végül hercegnőburgonyát kértünk, ami mirelitáruból származott, őszintén szólva nem is számítottunk másra.

Kértünk sört, ami kis várakozás után érkezett, a tulaj a kisfiát menesztette a szomszédba, aki egyébként békésen írta a házi feladatát az egyik asztalnál és illedelmesen köszöntött minden vendéget. A zenét is jól megválasztották, a hatvanas-hetvenes évek magyar slágereit hallgathattunk az ott eltöltött bő óra alatt, részben olyanokat, melyeket önként és élvezettek hallgatunk egyébként is, Illést, Omegát, Metrót, Generált, Bergendyt, részben pedig ízlésvilágunktól távol álló, de a mai zenének nevezett rettenethez képest egész barátságos giccsdalokat a Szécsi Pál-Aradszky László-Kós János vonalból. Mint megtudtuk, az ételek zömét frissen készítik el, de csak Fast foodként üzemelhetnek, mert nincs mosdójuk. Sajátos jogi szabályozás, elvégre a gyorséttermekben is épp annyira szükség lehet a mellékhelységre, mint egy étteremben, no de legyünk jóindulatúak s örvendjünk annak, hogy a Kis San (Micul San) nevű gyorsétteremben tilos a dohányzás ellentétben az éttermek zömével. Házhoz is szállítanak Arad területén, 100 lej rendelés felett a szállítás ingyenes. Hogy 100 lej alatt mennyi a szállítás, arról nem szól a reklámlap, a tulaj azt mondta, hogy az egyik taxi-vállalattal van szerződésük, így vélhetően a szállítási költség megegyezik az adott távolság taxiköltségével.

Összegzésként asztaltársammal konszenzusban megállapítottuk, hogy örömteli mindenféle halétterem megnyitása, elvégre a hal azon kevés alapanyagok egyike, mely egyszerre egészséges és finom, olyan étterem megnyitása meg különösen jó hír, mely hiánypótló mind a zenei aláfestés, mind a kínálat tekintetében. S ha netán beindulna az üzlet és sikerülne a választékot kitölteni, az lenne maga a kulináris szenzáció.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.

Rókagomba

Egy népcsoport vagy egy régió gombaismeretéről, gombakultúrájáról hű képet ad az, hogy mit lehet kapni az éttermekben és a piacon. Esetleg az út szélén. Székelyföldön nyáron áthaladva – főleg, ha Oltszem is útba esik - nem szoktuk kihagyni, hogy több kiló vargányát és rókagombát vásároljunk s vigyünk haza. Amit nem eszünk meg frissen, azt nagy lángon olívaolajban hirtelen sütve, sóval-borssal fűszerezve kicsit pároljuk, mert ugye azért csak levet ereszt, majd lefagyasztjuk. A rókagombán és vargányán kívül piacon vagy útszélen csak keserű gombát lehet kapni, nem számítva a termesztett gombákat, a csiperkét és laskagombát. (Megjegyzem, hogy Fekete Oszkár gombaszakértő szerint a csiperke felszív a táptalajból egy sor egészségtelen anyagot, ezért ennek fogyasztását nem javasolja, ellentétben a laskagombával, mely egy „tiszta gomba” és kifejezetten egészséges.)

Talán túlzás nélkül állítható, hogy Erdélyben a legnépszerűbb erdei gomba a rókagomba, legyen hát erről szó ezúttal. 

A legtöbben a rókagombát pörköltként vagy paprikásként készítik el. A kettő között a különbség banális, de tapasztalatom szerint nem közismert. Miként azt Gundel Károly Kis magyar szakácskönyve, a „hagyományossá vált” magyar konyha egyik alapműve rögzíti, a pörköltből úgy lesz paprikás, hogy tejfellel és liszttel behabarjuk. Van, aki tejszínt használ tejfel helyett és burgonyából vagy kukoricából készült ételkeményítőt liszt helyett, az sem rossz megoldás, selymesíti a paprikást. A paprikást fűszerezhetjük a só-bors-paprika mellett kaporral, csomborral, kakukkfűvel rozmaringgal, de akár más zöldfűszerrel is, jómagam nyilván azokat említettem, melyeket magam is használok ebben a kontextusban. Meg lehet próbálni elhagyni a paprikát, akkor is jó eredményre számíthatunk, legfeljebb az étel nevét kell megváltozhassuk.

(Csizmadia András rókagombát főz Tusnádfürdőn a Boróka panzióban. Lentebb az eredmény.)

Rókagombával lehet gazdagítani húsragukat, pörkölteket, lecsót, továbbá mártást lehet belőle készíteni steakek mellé, de akár savanyúságnak is el lehet tenni. Érdemes arra ügyelni, hogy ne pároljuk túl a gombát, úgy maradjon meg a feszessége, hogy azért ne legyen nyers.

A rókagomba továbbá remek levesalapanyag, kiváló krémleves készíthető belőle (meg egészen gyenge is, burgenlandi látogatásunk alkalmával az útikalauz által ajánlott nezsideri vendéglőben bizony gyenge, menzaszintű krémlevest ettünk), de akár betétnek is kiváló gulyásba, betyárlevesbe, húsgombóclevesbe s még sorolhatnám.

Rókagombaraguval tölthető rétes vagy palacsinta, de akár a hortobágyi palacsinta mellé kínált paprikás mártást is gazdagíthatjuk vele.

Egyszóval a rókagomba nemes alapanyag, egyetlen hátránya, hogy igencsak szaporátlan pucolni. De ha a család minden tagja szépen odaül az asztalhoz, s mindenki nekiveselkedik, akkor érdemes egy nyári délutánt arra áldozni, hogy az embernek télen is legyen egy-egy különlegesebb alkalomra rókagombája.

 Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplónak készült egy esztendővel ezelőtt.

A szerelem bora – a szekszárdi

A szekszárdi bornak konjunktúrája van. A borszeretők, amatőr borszakértők internetes megnyilatkozásait, a borszakírók, sommelier-k eszmefuttatásait olvasva úgy tűnik, hogy e borvidék áll jelenleg a vörösborivó közönség érdeklődésének középpontjában. Tény és való, ha megnézzük, hogy hol jelentek meg a legnagyobb számban új termelők, nem ritkán a semmiből, akkor bizony Szekszárd szállította a legszebb történeteket. A szekszárdi hatok mellé (Takler Ferenc, 

Vesztergombi Ferenc, Dúzsi Tamás, 

Vida Péter, 

Heimann Zoltán 

és Sárosdi Ferenc) már a kétezres évek első felében felzárkózott a Szent Gaál kastély, Sebestyén Csaba, Mészáros Pál, a Bodri pince, az utóbbi években viszont csak kapkodhattuk a fejünket, hogy korábban nem „kóstolt”, nem hallott borászok milyen minőségű borokkal jelentkeznek egyre-másra. Eszterbauer János, Posta pince, Merfelsz Pince, Németh János, Szeleshát, Borműhely, Bősz Adrián nevét tanulhattuk meg s a sor még nem ért véget. A képsorozat a tusványosi borsátorban készült, 206-ban, 2007-ben és 2011-ben, a képeken Takler András és Takler Ferenc, majd Tőkés László, Dúzsi Tamás és Csizmadia András, ezután Vida Péter s az utolsó képen Heimann Ágnes, Baranyai Gyöngyi és Heimann Zoltán.

Az utóbbi években a szekszárdiak is megrendezik évente a maguk budapesti bemutatkozó kóstolóját valamely jeles helyszínen, ahol jobbnál jobb borokkal kápráztatják el a nagyérdeműt. A szekszárdi bor Hamvas Bélát is megihlette. A Szekszárdnak címzett fél oldalból hadd idézzünk most másfél bekezdést.

“A szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz hasonítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulatra méltó ízléssel és elképzelhetetlen édes tűzzel.

A Szekszárdi a lakodalom bora. Ez emeli át a menyasszonyt a házasságba. A merő tiszta Vénusz-bor.” - írja Hamvas Béla „A bor filozófiájában” s bizton nem azért, mert a mai „internetto-s hüjesírás” x-szel írja Csíkszeredát és Szekszárdot egyaránt.

A szekszárdi bor tüzes, amit lehet költőien is értelmezni, de van neki egy teljesen prózai oka is: a szőlőt igen komoly mustfokokkal szüretelik, így meglehetősen gyakori az átlagnál magasabb 14-15-16 alkoholfok a borokban. Ami viszont megejtő a szekszárdi vörösekben, hogy a hatalmas test, a gazdag beltartalom, és nagy koncentráltság miatt szinte soha nem lóg ki az alkohol a borból. Hogy a kóstoló végére egyesek elkótyagosodnak, az igaz, főleg, ha a borász a megszokott 7-10 palackos borsor mellett hordóból is megmutat ugyanennyi tételt. De hát sebaj, a foglalkozás eléri így a célját, ahogy azt Pálos Miklós, a Borműhely tulajdonosa és borásza szokta mondani. Elvégre a borkóstolónak – feltéve, hogy nem köpi ki a bort – legalább az eshetőleges szándéka kiterjed a Hamvas Béla által magasabbrendű józanságnak nevezett mámor elérésére.

A szekszárdi borászok jó úton haladnak, minden tekintetben. Korrektül árazott, magas minőségű boraik ott vannak a magas gasztronómiában, a szaksajtóban, a borínyencek asztalán. S ami a legnagyobb szó: egyre közelebb jutnak a szekszárdiság megfogalmazásához, ahhoz, hogy ne egy külföldi borvidéknek legyenek a magyarországi lenyomata, hanem saját stílust, saját arculatot jelenítsenek meg a világ borászati térképén. Ehhez a sajátos terroiron kívül segítségükre van egy magyar fajta is, a Kadarka, mely Csipkerózsika álmából ébredve egyre szebb tételekkel örvendezteti meg a borfogyasztókat. Csak így tovább! 

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg 2011 elején. A benne foglaltakat aktuálisnak érzem, így nem módosítottam a szövegen semmit.

 

Fáklyás pince (Kecskemét, Hoffmann János u 6.)

Boros kulcsszavakra keresve leltem rá a kecskeméti Fálykás pincére, a Dimenzió borászatra s a Kecskeméti csárdára. A Dimenzió borászat illetékesével nem sikerült időpontot egyeztetnünk, tény, hogy nem szóltunk oda időben, de hát a honlapról nem derül ki, hogy mennyi idővel hamarabb kell jelentkezni kóstolóra. Meg egyébként is próba, szerencse.

A Fáklyás pince után kutatva azonban észrevettük, hogy ez egy épülettömbben van a Kecskeméti csárdával, mi több az étlapja is meglehetősen csárdás, kérdésünkre kiderült hogy a konyha közös. Már asztalt foglaltunk egy másik kecskeméti vendéglőben, így az italokra szorítkoztunk. Előtte azonban áttanulmányoztuk az étlapot és eldöntöttük, hogy legközelebb a Kecskeméti csárdát is kipróbáljuk. Az árak elég érdekesen alakulnak, 3500 ftot kérnek a körített pontyrőzsére, de ha erre még 500 Ftt ráteszünk, akkor egy három halból (emlékezetem szerint ponty, fogas és harcsa) álló vegyes tálat kaphatunk.

Visszatérve a Fáklyás pincére, a boltíves, nyers téglás pincehelyiség ideális borozó, nagy asztalokkal, népi ihletettségű székekkel, kár, hogy ottjártunkkor egy lélek sem volt rajtunk kívül. Ami az italokat illeti, a többnyire sehova sem mutató kapcsolódásokat tartalmazó honlap a borokra fekteti a hangsúlyt, s igen szép gondolatokat fogalmaz meg a magyar borokkal kapcsolatban: „Italkínálatunk a magyarországi borvidékekre alapoz: 22 magyar borvidék 180 féle válogatott, kiváló minőségű borával várjuk a vendégeinket, akik ezeken felül 30 külföldi remekművel is találkozhatnak.” Ha kötekedni akarnék megkérdezném, hogy milyen borokat tartanak a huszonkettedik borvidékről, az örök mostoha Bükkaljáról. Ötöt teszek egy ellen, hogy egyet sem, s csak retorikai szinten, alap nélkül beszélnek 22 borvidékről. Szívesen ellenőrizném feltételezésem a borlapon, de ez a link sem mutat sehová. S ha folytatni akarnám a kötekedést, akkor megnézném a csongrádi és a móri választékot is. De térjünk vissza a honlapon megfogalmazott ars poeticara: „Szerintünk mi magyarok a Rubik kockán kívül a borainkkal tudjuk igazán lenyűgözni a külföldieket. Hiszen történelmünk legősibb szereplője a bor: szerelmek, ármány, és világhírű művészeink katalizátora, miközben uralkodók hajoltak meg előtte, kötöttek békét vezetőinkkel boraink, gasztronómiánk hatása alatt. Ezt a hagyományt és filozófiát újraéleszteni, csak itt érdemes, ahol e bölcső valaha ringott, ahol évszázados küzdelmek árán megszelídítették a futóhomokot. Ezért szerepünk nem más, mint e nemzeti tradíció reneszánszának a megteremtése.” Szép gondolatok, sikert kívánunk a megvalósításhoz!

A nemes borok mellett jóféle Hoogarden belga fehér búzasört is csapolnak, frissen, ezt többen is kihasználták a társaságból. Volt az itallapon 2.5 dl-es pohár,  0.33-as kiskorsó és 0.5-os nagykorsó, a félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy az űrmértékneveket magam adtam. Két pohárral kértünk, nem kérdeztek vissza, hogy ez alatt mit értünk, számomra evidens volt, hogy 0.25-re gondolunk (minimális mennyiségeket szoktunk rendelni „kocsmaturnéink” alkalmával, hogy minél több helyre eljuthassunk), pincérünknek meg az volt evidens, hogy a 0.33-at kérünk. No persze, neki az az érdeke, hogy többet eladjon, de egy kérdést akkor is meg kellett volna érjen a dolog a számára. A sör viszont finom volt, könnyen lecsúszott s nem is tettük szóvá ezt az apró mulasztást. A borlap is tisztes, a borokat zömmel a Bortársaság szállítja. Jómagam egy Sauska Furmint mellett döntöttem, borivó társam valami jó vöröset kért. Az borárak kifizethetőek voltak, a szorzó a szaküzleti árhoz képest kettes közeli.

Jól éreztük magunkat a Fáklyás pincében, jó szívvel ajánljuk a helyet másoknak is.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.

A Fáklyás pincében 2012. október 24-én voltunk.

One More Beer (Arad)

A hajdan elsöprő magyar többségű Aradon a magyarság ma a lakosság egy tizedét teszi ki. Ez a tíz százalék is fogyóban van, mert ez a közel húszezer ember nem tömbben él s nem párhuzamos társadalomként, hanem szétszórva a közel kétszázezres városban, egyre mélyebben integrálódva a román közegbe. Fontos hát, hogy legyenek magyar találkozóhelyek. Ilyen a Jelen Ház terasza, kocsmája és vendéglője, ilyen néhány magyar tulajdonban levő kocsma. S persze a kulturális előadások. 

Legutóbbi kellemes élményem e kettőhöz kötődik, megnéztük az Aradi Magyar Kamaraszínház előadásában a Vodka polkát, majd beültünk a fiammal egy sörre a One More Beerbe.

Kellemes hangulatú, jó kis kocsma, a pult mögött a hölgy beszélt magyarul, régebben arról volt híres ez a hely, hogy a nyolcvanas évek magyar rockzenéje szólt benne. Most talán Metallica vagy valami más 30 évvel ezelőtti kemény fémzene. Diszkrét világítás, szeparék, meghittség. A sör pedig fenomenális volt. Staropramen címszó alatt sok mindent csapolnak. Ez itt és most kifogástalan volt. Tartós volt a habja, telt és épp kellően kesernyés az íze, tökéletes - értsd nem túl alacsony - a hőmérséklete.
A tömények nem olcsók, a borok viszont alig drágábbak, mint a kereskedelemben.

Jövünk még.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.