The Big Fish (Andrássy út 44.)

A budaőrsi Halpiac működtetői, alighanem a Dokk bisztró sikerén felbuzdulva nagy fába vágták a fejszéjüket, kísérletet tettek a pesti belváros meghódítására. A Jókai tér sarkán nyílt üzletük minden jel szerint igazolta számításaikat: a hely jól megy: míg a szomszédos Liszt Ferenc téren több étterem is kong időnként, a Big Fishben mindig van vendég.

A kezdeti szervezési problémát, amire többen panaszkodtak, megoldották, továbbra is a pultnál történik a rendelés, de mindenki kap egy számot, amit letesz az asztalára s amikor az étele elkészült, a kedves mosolygós pincérhölgy vagy egy kedvetlenebb úr kihozza az étkeket.

Mi marinara kagylót ettünk, tintahalat, sült markélát és panna cottát

A kagyló főzőleve egyenesen kiváló volt, jót tett neki a frissen belefőzött roppanós szárzeller s a sok fokhagyma. A kagyló nem adta a frissesség átütő élményét, kissé túl is főzték, de még bőven az élvezhetőség határán belül találtatott.

A tintahal ügyében kifogás nem eshetett, jóféle fűszeres extra szűz olívaolajat adtak hozzá kis tégelyben és egy citromcikkelyt, amiből több is elkelt volna. 

Igaz, nyomtunk belőle a kagylóra is. Az ügyesen, rozmaringosan, megfelelő fokozatra sütött makrélán viszont átütött a hosszabb ideig fagyasztott halak íze. Finom volt viszont a mellé adott francia rakott krumpli.

A panna cotta-t szép, elegáns magas pohárban szolgálták fel, de talán egy laposabb forma szerencsésebb lenne a ritka finom málnamártás és a jó állagú, jó ízű tejszínpuding együtt élvezéséhez. 

A Panna cotta lelke a gyümölcsmártás, ezt sok helyütt nem fogják fel, a Big Fish-ben szerencsére igen. A tálalást külön érdemes kiemelni. Apropó, tálalás: mindeközben gyönyörű fish and chipses tálakat hoztak ki a szomszédoknak, eldöntöttük, hogy külön ezért még biztosan eljövünk ide.

Végül egy jótanács az utánunk érkezőknek: még véletlenül sem szabad engedni a kiszolgálók tanácsának abban, hogy a halat nézzük és ne az árát a fekete táblán, mert könnyen beleszaladhatunk iszonyúan drága ételekbe. Egy darab Szent Jakab kagyló például 1500 ft, ha az ember előételnek megeszik hármat, már egy drága főétel árát fizeti, s akkor hol van még a további egy-két fogás meg az ital? A Big Fish nem olcsó hely, a szódának literje 1000 ft (!), a legtöbb hal igencsak magas áron van, de lehet okosan rendelni. Mi morgás nélkül távoztunk a makrélás döccenő ellenére. Sőt, jövünk még.

Dorozsmai Endre

A szöveg eredetileg a Demokratának készült, de kibővítettem néhány részlettel.
A Big Fish nevű helyen 2013. október 18.-án jártunk.

B Terv (Kertész utca 46.)

Az átlagos kínálatot nyújtó kocsmák esetében két fontos szempont van, ami eldönti, hogy elmegyünk-e még egyszer vagy sem. Az egyik, s számomra ez a meghatározó, a hangulat, a másik az árfekvés. No meg persze a kiszolgálás, de ez nem feltétlenül meghatározó tényező, a Falk Miksa utca Tokaji borozóba a kilencvenes évek második felében rendszeresen visszajártunk az olcsó és iható bor, a finom fasírt és prósza (más néven tócsni, lapcsánka, cicege) kedvéért, miközben a csapos kiscsaj valami ledöbbentően barátságtalan és arrogáns volt. 

A nemrégiben a Csak a jó sör! nevű szaküzletbe szerettünk volna bejutni, de sajnos fél órával később nyitottak. Dilemma volt, hogy várjunk, vagy ne várjunk, annak dacára, hogy tudtuk, a tulaj, aki egyben csapos és kiszolgáló úgy viselkedik, mintha iszonyatosan nagy áldozat lenne részéről, hogy a vevőket, akikből egyébként él, kiszolgálja, szól hozzájuk, válaszol nekik. A meg nem értett, vagy az elvárt mértékben nem értékelt zseni allűrje az ő esetében kifejezett barátságtalanságba megy át.

De hiányzott még néhány üveg sör a tervezett sörkóstolóhoz, ezért úgy döntöttünk, hogy a B terv nevű kocsmában múlatjuk az időt.   

A „B terv” sörben gyenge, annak dacára, hogy ott lenne mellette a sörforrás. 

Csak ipari, érdektelen söröket tartanak, bor műfajban akad egy-két tétel, amit az In Vino Veritastól vásárolnak, ezek közül rendeltünk egy deci Takler Kékfrankost és egy deci spanyol bort. Ezutóbbit igen gyengének éreztük, ezért meg sem ittuk, a Takler viszont ízlett. Ahhoz képest különösen, hogy forgalmi tétel, s nem valamilyen szelekció volt.

Azt már csak a bort ízlelgetve vettük észre, hogy pálinkában viszont nem gyenge a hely, legfeljebb az a kérdés, hogy az itallapon 4 cl-es adagokban megszabott árat megfelezik–e s adnak-e érte 2 cl-t. Volt már, hogy otthagytam kocsmát azért, mert eme egyszerű kérést nem voltak hajlandóak teljesíteni. A B tervben a Zimek (egyik legjobb főzde!), a Békési pálinkafőzde termékei s a Madaras pálinkák közül lehet választani. 

Legközelebb lehet, hogy ezek közül kóstolunk majd valamit. Merthogy az atmoszféra olyan, hogy visszahív, a néger jazzsztárok rézfúvós hangszerekkel ékített fotói, 

a galéria barátságossága, a megfelelő – csekély - hangerővel sugárzott kellemes háttérzene mind megnyerő.

Dorozsmai Endre

További infok a hely Fb-oldalán:

https://www.facebook.com/BTervCafe

Tíz kedvenc magyar kézműves söröm

Világ életemben szerettem a listákat, ifjúkoromban a rock-nótákat listáztam, egyébként ebben a műfajban közel harminc éve a Deep Purple legnagyobb slágerét, a „Child In Time”-ot tartom a legkomolyabb alkotásnak, a magyar rock területén pedig a Korál „Kiűzetés a paradicsomból” című nótáját.
Nos, nézzük, hogy az eddigi kóstolgatások milyen sorrendet eredményeztek így elsőre.
Vélhető, hogy lesz még húszas vagy akár huszonötös lista is, abszurd helyzet, hogy a jó ivású Ogre (Ögre?) söre ne legyen a listán, de hát mit csináljunk, ha ezek a mélykeserű, minden elsöprő IPA sörök szinte mindent visznek. De nem került még be a Tuck barát sem, ami üvegben sem rossz, de a minap az If-ben csapolva katartikus élményt nyújtott. S még sorolhatnám a kimaradt remek söröket a Jokerface-től s Little Johnig.


Első:

Anonymus (Bors, Győrzámoly)


Második:

Távoli Galaxis (Róth Zoltán)


Harmadik:

Brutal bitter (Legenda, Budapest)


Negyedik:

Nohoplimit (Hopfanatic, Kiskunhalas)


Ötödik:

White Hops (Hopfanatic, Kiskunhalas)


Hatodik:

Triplax (Legenda, Budapest)


Hetedik:

Keserű méz (Fóti Kézműves Sörfőzde, Fót)


Nyolcadik:

Fóti Zwickl (Fóti Kézműves Sörfőzde, Fót)


Kilencedik:

Diesel (Legenda, Budapest)


Tizedik:

Cingulus Porter (Rízmayer Sörfőzde, Csepel)




A listát a blog számára írtam. Ilyen és ehhez hasonló sörök kóstolására a legalkalmasabb hely a Monyó café, ajánlható még a Léhűtő és a Különleges sörök boltja. A Csak a jó sör!-t nem ajánlom a tulaj barátságtalansága miatt, az Élesztőt sem a pokróc kiszolgálás és a tömeg miatt.

Funky Pho (Mozsár utca 7.)

Már a Street food fesztiválon felkaptuk a fejünket a Funky Pho nevű kiállító kulináris produkcióját ízlelgetve. A pho-t már rég meg akartuk kóstolni, így igencsak kapóra jött a névadó vietnami tésztás leves, amit kínáltak, nyári tekercset ettünk még ezen kívül, ami szintén ízletes, friss és vibráló volt.

Másodszor a Dining Guide Street Food kiadványának riportja kapcsán győződhettünk meg arról, hogy érdemes figyelni e helyre. A DG szimpatikus portrét rajzolt a budapesti nagyközönség számára hiteles vietnami ízeket varázsoló magyar fiatalokról. Ennek hatására meg is látogattuk a tenyérnyi Mozsár utcai egységet, ahol igen kedves fogadtatásban volt részünk, az étel minőségét pedig már ismertük. 

Talán nem véletlen, hogy ők kapták a nemrégiben bemutatott Gault Millau kalauz 2014-es kiadásának Street Food különdíját, amit idén először osztottak ki. Örömteli, hogy egyre több helyen lehet országszerte, de elsősorban a Fővárosban frisset, jót, egészségeset, izgalmasat kapni ebben a szegmensben is, nemcsak rettenetes, ipari hulladékból készült művirslit hot-dogként, minősíthetetlen, azonosíthatatlan összetevőkből fabrikált mirelit húspép-pogácsás álhamburgert és „pulyka-gyros”-t.

A Funky Pho jó választás volt e díjra. 

Gondolom komoly vita előzhette meg a szerkesztőségben döntést, hiszen lett volna még egy-két kiemelhető hely, például a Finomító Kantin a Széna tér közelben, a Montenegroi Gurman a Blaha mellett vagy a Kazinczy utcai Bors. Ezek egytől egyig hangulatos, nem drága helyek, az ételek ízletesek, hitelesek, a kiszolgálás kedves. Mi kellhet még?

Szeretünk étterembe járni, szeretjük a slow foodot, de az élet néha arra ítél, hogy gyorsan együnk, s akkor meg miért ne ehetnénk gyorsan jót?

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.

Gault Millau Magyarország - 2014

A magyar szakácsszakma valamint a magyar gasztronómiai közvélemény öntudata, önképe illetve a valóság között évtizedeken keresztül mély szakadék húzódott. Ez volt a Magyarországon belül világhírű magyar konyha időszaka. Eladdig, míg akadt egy bátor, szókimondó szerzőpáros, Molnár B. Tamás és felesége, Bittera Dóra, kik a kétezres évek közepén szokatlan őszinteséggel kezdtek beszélni erről a problémáról és a köré épített tabukról a Magyar Nemzet hasábjain.

A szakácsszakma megtépázott presztízséről, a szakácsképzés siralmas helyzetéről, a minőségi alapanyagok nehéz beszerezhetőségéről, a kényelmi termékek diadalútjáról (ennek az aggasztó jelenségnek csimborasszója volt, amikor a legendás Gundel étterem séfje, Merczi Gábor adta az arcát sőt, szavait, érveit is a Knorr burgonyaporhoz), arról, hogy a magyar vendéglők között akkoron mindössze egyetlen rendelkezett egy Bib Gourmand címmel és egyetlen Michelin-csillagos sem akadt közöttük (2010-ig ez így is volt), az évtizedeken keresztül azonos étlappal működő vendéglőkről, a kötetnyi étlapokról, melyek mögött gigantikus fagyasztók húzódtak meg szükségképpen, a friss, szezonális alapanyagok és a kíméletes konyhatechnológiák fontosságáról, az álregionalitásról (Brassóhoz nem kapcsolódó aprópecsenyéről és Somlótól teljesen független galuskáról)  s még hosszan sorolhatnám.

Jó választás volt a szerzők részéről a Magyar Nemzet, hiszen így senki nem vádolhatta őket azzal, hogy ugyanúgy a magyar öntudat és önbecsülés aláaknázása törekednének, mint az SZDSZ és annak sajtóorgánumai a történelem vonatkozásában. Az SZDSZ jogos bírálatával ellentétben igaztalan lett volna a vád, mivel Molnár B. Tamásék célja az építkezés volt s nem a rombolás, amit be is bizonyítottak. Azon túl, hogy publikáltak, megalakították a Magyar Gasztronómiai Egyesületet, mely meghirdette a magyar gasztronómiai megújulás kiáltványát a Kulináris Chartát, komolyan vehető melegkonyhás szakácsversenyeket hirdetett (Hagyomány és evolúció, Cziffray mesterkurzus), külföldi ösztöndíjakat szerzett magyar tehetségeknek, s nem utolsósorban megalapította az Aranyszalag minősítést, mely a valóban kiváló magyar alapanyagok és termékek megkülönböztető jele lesz a jövőben. 2008-ban Molnár B. Tamás fémjelezte az Alexandra által kiadott és a kiadó nevére vett étteremkalauzt, mely az első komolyan vehető próbálkozás volt ebben a műfajban.

Az elért eredményeket a külföldi szakma is visszaigazolta. Meglett az első majd a második magyar Michelin csillag, féltucatnyi étterem kap már évek óta Bib gourmand minősítést, a Bocuse D’Or szakácsolimpián Széll Tamás a tizedik helyen végett, maga mögött hagyva egy sor fejlett gasztronómiával rendelkező ország képviselőjét. Végül, de nem utolsó sorban megjelent 2012-ben a Gault Millau Magyarország, Molnár B. Tamás főszerkesztésében. 

Nem túlzás kijelenteni hogy ez volt legnagyobb győzelem. E kalauz mindeddig csak a gasztronómia élvonalbeli országaiban jelent meg, a térségben (értsd a volt kommunista táborban) pedig egyetlen ország sem büszkélkedhet vele.

Idén átállás történt, nem tavasszal jelent meg a Gault-Millau 2013, hanem ősszel a Gault Millau 2014, mint ahogy ez külföldön szokásos. A kötet bemutatója múlt csütörtökön volt a Gerbeaud házban, 

ahol átadták a különdíjakat is. Az Év Étterme az encsi Anyukám mondta lett, az Év Borászata Berecz Zsolt és Stephanie Kikelet nevű pincéje,

az Év Konyhafőnöke a New York palota Salon éttermének két séfje, Wolf András és Fekete Antonio (mellérendeltségben s nem alá fölé rendeltségben dolgoznak, s megmutatják, hogy kivételes esetekben megfér két dudás egy csárdában),

a Kulináris Örökség díjat a Rév csárda kapta a nyílt lángon, a hagyományoknak megfelelően, s mindig frissen főzött  halászléért, az Év Kisvendéglője a Egregyi Öreg harang borozó. Idén első ízben adtak ki Street food különdíjat, amit az egyre népszerűbb vietnami tésztás levesre, a pho-ra  összpontosító Funky Pho nyert el. Első ízben került kiosztása az Aranyszalag tanúsítvány. A díjazottak közé került a szabad tartású nyúlért a Tetrabit, a kiváló minőségű vadhúsért a Zselicvad, szabad tartású csirkéket forgalmazó Mastergood, a Brunner méhészet, Molnár János kecskesajt-készítő, a parajdi étkezési só,

a Rózsavölgyi csokoládé,

a Kiss család bezdáni fűszerpaprikája és a szilvalekvárkészítő Tarpa kft.

A kiadvány szerint Magyarország legjobb éttermei 17 ponttal a Costes, az Onyx, és a Zona bisztró. 16 pontosok a Csalogány 26, a Laci!Konyha! és a Salon, 15 pontosok az Arany kaviár, a Borkonyha és az Alabárdos. A letesztelt 398 étterem között találtatott  nyolc 14 pontos, tizennégy 13 pontos, huszonhat 12 pontos és harmincöt 11 pontos étterem.

A kalauz szerint ezek alkotják a magyar gasztronómia élvonalat, de megjegyzendő, hogy nyugodtan el lehet menni 9 pontos éttermekbe is, ezek is jelentősen jobbak az erdélyi átlagnál, a tíz pontos éttermek pedig a partiumi vagy székelyföldi éttermek fősodrához képest egy bő klasszissal jobbak. A tíz pontosok közül jó szívvel ajánlható a Kisvendéglő a Hargitához, Békéscsabán, a Schieszl vendéglő Budakalászon, a budaőrsi Aromi, a fővárosi Alessio, Symbol, Borssó bisztró, Centrál, Momotaro, Culinaris, Gerlóczy, Trattoria Toscana, Callas, Café Bouchon, Krizia, Il Terzo Cherchio, Villa Bagatelle, Wang, Robinson, Kakas, a hajdúszoboszlói Aqua Sol hotel, kecskeméti Bagatell, pécsi Elefántos pizzéria, a szegedi Bistorant és John Bull, a szekszárdi Szász söröző, a szentendrei Bar Centro és Kereskedőház, a tarcali Andrássy Rezidencia, a villányi Fülemüle, hogy azokat említsem a tíz pontos mezőnyből, ahol magam is megfordultam. Annál is inkább érdemes ezen vendéglőket célba venni és honlapjukat megnézni utazás előtt, mert nem ritkán az ár/érték optimum táján mozgó egységeket is felfedezhetünk közöttük, mint amilyen például  a Wang, a Culinaris, vagy a  Schieszl.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló számára készült.

Monyó Café (Budapest, Kálvin tér 7.)

Újabb hellyel gazdagodott a személyes favoritjaim listája. (Éttermeket illetően megtekinthetők a százas lista alatt, itt és most csak a Kistücsök valamint a Brill éttermeket említem, e helyekre sikerült a legtöbbször eljutnom. Street food kategóriában szerettem a Pig 37 Blitz grillt, a Soup Culture-t, a Gault Millau által minap kitüntetett Funky Pho-t s még sorolhatnám, mondok is még egyet, le ne maradjon a Finomító Kantin. De legyünk igazságosak említsük még meg az Absolut Pho-t is. Söröző műfajban Hrabal, Pivo, Léhűtő, Sörmanufaktúra. Az Élesztő véletlenül sem, hiába jók a sörök, ha kutyába sem veszik a vendéget.)

A hely neve, mint a címből is kitetszik, Monyó Café. Jártam ott vagy tíz esztendeje, akkor semmi extra nem volt benne, ittam egy pohár kommersz, ipari sört, megállapítottam, hogy a hely egy sok közül, majd felé sem néztem hosszú évekig. A minap, midőn kézműves magyar sörök után nyomoztam a világhálón, beleakadtam a Monyóba, mely alighanem e műfajban a legalkalmasabb hely arra, hogy a magyar kézműves sörválasztékot baráti áron végigkóstolgassuk. Nem lebecsülve a Léhűtőt, a Sörmanufaktúrát s a Különleges sörök boltját. A Csak a jó sör-t nem sorolom ide, mert legutóbbi alkalommal a csapos-tulaj arroganciában túlment a számunkra elviselhető határon, így egyelőre indexre került a hely.

Ottjártunkkor hat féle sör volt csapon, ebből négy magyar. A Brutal bitter Ipa a Legendától katartikus élményt nyújtott, szerettük a Pokerface-t is. A Keserű Mézet már ismertük, gyümölcsös söröket nemigen iszunk, a Soproni és az Aranyfácán meg érdektelen. A palackban kínált választék lenyűgöző, de a tulajdonostól megtudtuk, hogy a közelben működik a szaküzlete, ahol kedvezőbb áron lehet a palackos söröket megkapni. Megjegyzem, a Monyóban a sörök helyben fogyasztva, kocsmai felárral nagyjából annyiba kerülnek, mint a Csak a jó sörben elvitelre (vagy helyben), konkrétan 500-600 ft-ba. Kivételt csak néhány olyan extra sör képez, mint az Angry beast, Dühös, Napalm, Távoli galaxis, No Hop Limit, Betyárkirály. S ezzel lényegében vége is a sornak, a többi bő 30 (!) sör 500-600-700 ftba kerül (!).

A hely atmoszférájától nem voltunk oda és vissza, de nem is volt benne semmi zavaró, ami tetszett, az a bárpult melletti székeket helyettesítő kötél-felfüggesztésű hinta.

S persze a tulaj kedvessége, ami pótolhatatlan.

Jövünk még. Sokszor.

Dorozsmai Endre

A honlapon aktuális hasznos információk, az éppen csapon levő sörökről.

www.monyo.hu

Pizza Drive (Arad, hajdani Forrai utca, valahány szám)

A minap Arad „Váci utcájában” sétálva úgy döntöttünk, hogy benézünk ismét a Pizza Drive-ba. Ez a hozzánk legközelebb eső pizzázók egyike. Hosszú évekkel ezelőtt voltunk már itt, rendeltünk is innen egy párszor pizzát, de miután rájöttünk, hogy növényi sajtot használnak, leszoktunk erről. Időközben a helyet átépítették, a faboxok helyett most tágas tér fogadja a betérőt, régi falióra, kredenc, diszkrét világítás, tégla- illetve méregzöldre festett fal. Sajnos jókora plazmatévén megy valami akármi, a háttérben az optimálisnál hangosabb, elviselhető, de élvezetesnek nem mondható zene és persze cigarettafüst.

Pincérünk hidegen fogad, majdhogynem arrogánsan, majd miközben nekifogok egy kérdésnek, hátat fordít s elmegy. Elbeszélgetünk társaimmal azon, hogy menjünk-e ki, a többség (hárman voltunk) arra szavaz, hogy inkább kérjük ki maguknak a viselkedését. Megtesszük, mire meglepetésünkre elnézést kér, amit megismétel távozásunkkor is, sőt közben még egy mosolyt is kicsihol magából, amikor a pizzához hozza a csípős olajat. No ennyit a kiszolgálásról.

Nem voltunk különösebben éhesek, a gyerek profiterolt kért, 

mi a jóbarátommal egy pizzát 

meg egy adag ropogós csirkeszárnyat sült krumplival. 

Az ételre fél órát kellett várnunk, ami elég sok, vélhetően a konyha (látványkonyhával dolgoznak) rendelésre készült pizzákkal foglalatoskodott. A pizza nem volt kiemelkedő, a hozzá adott ketchup (melynek rendelése nem az én bűnöm) silány minőségűnek bizonyult, a csípős olaj sem volt extra szűz olívaolajból. Mindazonáltal élvezhető volt, s nyugtáztuk, hogy a sajt már nem növényi. Élvezhetőség dolgában rosszabb volt a helyzet a profiterollal, melyet helyi viszonyok között igen drágán mértek (16 lej, kb 1050 ft, ennyit kértek egyébként a csirkeszárnyakra is, ami mégiscsak főételnek számít). Pudingalapú, kommersz vaníliakrémben fáradt, érdektelen töltelékkel megtöltött golyócskák és kommersz csokifagylalt gombóc. Nemhogy 16 lejt, de a felét sem adtam volna rá, ha tudom, hogy mit kapunk. A csirkeszárnyak sütés előtt hosszabb időt töltöttek a mélyhűtőben, ezzel együtt ehetőek voltak, de azért némi kis mellékíz érződött, a krumpli mirelit volt. Vélhető hogy újabb nyolc évnek kell eltelni ahhoz, hogy ismét beüljünk ide.

Dorozsmai Endre


A szöveg a blog számára készült.
A Pizza Drive-ban 2013. október 1.-én jártunk.