Több mint húsz éve tesztelek
tudatosan éttermeket. Évekig csak magamnak és barátaimnak osztályoztam azokat, s
készítettem toplistákat. Utána felfedeztem az Index „Hova menjünk vacsorázni Budapesten” nevű topicját s oda írtam
észrevételeimet. Pár év elteltével, már tíz év privát-tesztelés után felkértek,
hogy írjak vendéglőkritikákat a Demokratának. A blog idén 4 esztendős.
Bő 22 esztendő tudatos „kulináris
felfedezőmunka” alatt meglátogattam vagy 4000 éttermet és nagyjából ugyanennyi
kocsmát. Étteremnek számítva minden olyan helyet, ahol meleg ételt adnak. Az
elmúlt 25 esztendő legkülönösebb élményét most vasárnap éltem át a Horváth
vendéglőben, Gyulán.
Történt ugyanis, hogy kísérgetve
az íjász családtagokat elmentünk a Termál Hotel Kempingbe, majd néztük, hogy
hova menjünk onnan enni, miután ott igen szűk volt a választék. S főleg nem
szerepelt a kínálatban sem halászlé, sem sült hal.
Láttunk egy táblát, hogy a Kétmalom
utca akárhány alatt ott Horváth vendéglő, na, mondom, ezt próbáljuk ki.
Nézegetem a házszámokat, egyszerre csak arra kell rádöbbennünk, hogy ez nem is
a Kétmalom utca, hanem a Szép utca, de sebaj, mondom, jó esetben az első utca
már a keresett lesz. Csak nem járunk úgy Gyulán, mint húsz esztendeje a
Disznófő étteremmel, melyet órákig keresgéltünk a budai erdőkben, mígnem a
romjaira találtunk rá.
S lőn, optimista várakozásink
teljesültek.
Az első utca, melyre egyébként
merőleges a Szép utca, a Kétmalom volt és seperc alatt megleltük a Horváth Vendéglőt
is. Bementünk, a beltér elég személytelen és sötét volt, nem szólva a rádióról,
amit nem különösebben igényeltünk. Így aztán habár kissé hűvös volt kint, de
kiültünk az aránylag hangulatos teraszra.
Érdeklődtünk, hogy minden kapható–e
ami az étlapon van, kiderült, hogy ponty nincs. Van viszont süllő, ami nem szerepel
az étlapon. Kérdeztem, hogy az ugyan annyiba kerül, mint a ponty? (Kint, az
utcára néző étlapon 1200 forint szerepelt, a kézhez vett étlapon 1500: még
mindig nagyon alacsony árfekvés a süllőnek.) A válasz igenleges volt. Nem
álltam meg hogy rá ne kérdezzek, hogy az vajon valódi süllő-e. A hölgy visszakérdezett,
hogy milyen a nem valódi süllő. Mondom, a nem valódi süllő pangasiusból van. Hosszan
sorolhatnám azokat a helyeket, melyek harcsa helyett pangasiust adnak, de süllő
helyett is ettem már pangasiust több helyen, többek között Nagybányán, Szinérváralján
és Szegeden.
A hölgy szó nélkül sarkon fordult
és elment. Néztünk egymásra az asztaltársammal, hogy most akkor sértődjünk meg
és menjünk el, de végül inkább a maradásra szavaztunk. A hölgy némi idő elteltével
visszatért kezében két süllővel és egy zacskó pangasiusszal. Az egyik süllőt a
kezembe adta: „uram, ez süllő?”. Mondom, igen, ez süllő. Szerencsére asztaltársammal
ellentétben több ízben is volt szerencsém süllővel dolgozni, s még többször süllőt
enni egészben. Az azonosság kétségkívüli volt. Ugyanakkor a hölgy jelezte, hogy
várnunk kell, mert 10-20 perc, míg a süllő kifagy. Mondom jó, van időnk. Bő 40
perc után érkezett meg a rendelésünk, rántott süllő vegyes körettel
és vegyes halászlé.
és vegyes halászlé.
Nagy lelkesedéssel láttunk neki
az evésnek, ami nem tartott sokat. A halászlé brutálisan sós volt. Nem úgy, mint
a legtöbb helyen, ahol alapból túlsóznak enyhén
mindent. Hanem ehetetlenül sós. Sóoldat volt valósággal. Kimentem, hoztam a
némi vizet egy pohárban és felhígítottam kb. másfélszer annyi vízzel a
tányéromba mert halászlét, magyarán addig hígítottam, amíg a lé ehetővé vált,
de még így is igen sósak maradtak a haldarabok, melyek süllőből és pangasiusból
voltak. A kettő átlagolva nagyjából kiadja a ponty árát. S egyébként is vegyes
halászlét ígértek, azt kaptunk.
A rántott süllő jó lett volna, ha
nem marad nyers belül, nyilván nem fagyott ki, s a hőkezelés nem volt elég neki
a kifagyáshoz. A rizs, amit párolt mirelit zöldség-egyveleggel kevertek össze,
finom volt, jó állagú, a sült krumplit helyben készítették háziasan, az
optimálisnál nagyobb hasábokat vágva, így nem volt ropogós, de élvezeti értéke
megmaradt. A tartármártás (apró tégelynyi 300 forint) teljességgel
élvezhetetlen volt.
Amikor a tányérokat vendéglátónk
leszedte, s kérdezte, hogy ízlett, udvariasan, de tényszerűen elébe tártunk mindent.
Jelezte, hogy a halászlevet ő is megkóstolta. Nem tudom, hogy ez az állítás
valós vagy sem, ha megkóstolta és nem érezte a brutális sótartalmat, akkor
bizony a pályatévesztés esete áll fenn. Ha nem kóstolta meg, akkor kár volt valótlant
állítani, mert ezzel a helyzet nem volt megmentve. Megtudtuk az is, hogy a tartár
flakonos (annál rosszabb…), amit kiszolgálónk a kereskedelemben kapható tejszín
gyenge minőségére fogott. (Nincs az a rossz tejszín, olaj, mustár és tojás,
hogy abból ne lehessen házilag jobb tartárt készíteni ennél az ipari
borzadálynál.)
Ezek után jött a meglepetés, a
számlán csak az italok szerepeltek. Próbáltunk szabadkozni, megegyezni a számla
felében legalább, de a hölgy hajthatatlan maradt. Így aztán vegyes érzésekkel távoztunk,
értékeltük a gáláns gesztust, ugyanakkor szívesen fizettünk volna akár többet,
mint az étlapon szereplő igen kedvező árak, jobban és gyorsabban elkészített
ételekért.
Az ok részben nyilvánvaló módon a
vendéghiány. Ha van forgalom, van pörgés, nem kell fagyasztani az alapanyagot,
gyakoribb a visszajelzés elsózás esetén is. Így meg az van, amit leírtam.
Dorozsmai Endre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése