2012. február 26., vasárnap

A gyümölcs lelke (Gyula, Sándor hegy 1.)



Nem véletlen, hogy a mind a német, mind az angol nyelv a párlat megnevezését a lélekkel hozza összefüggésbe. Aki kóstolt már minőségi pálinkát, az tudja, hogy e nedű valóban olyan, mintha a főzőmester átcsempészte volna belé a gyümölcs lényegét, kvintesszenciáját, ha úgy tetszik, a lelkét. A magyar pálinkafőzés a túlságosan szigorú és ésszerűtlen jogi szabályozás miatt, mely a nagy cégeknek kedvezett, sokkal lassabban talált magára, mint a magyar borászat. Mára viszont eljutottunk oda, hogy egyre több nevet kell megtanulnunk, egyre többen készítenek csúcsminőségű pálinkákat.
A gyulai pálinkamanufaktúra néhány éve kezdte működését, a nemrégiben felépült kóstolóházuk is, ahová a minap sikerült eljutni egy gyulai kiruccanás alkalmával, melynek végcélja egyébként Jalecz Lajos újra megnyitott indonéz étterme volt.
A jó ízléssel berendezett kóstolóházban 




kedvesen fogadtak, s miután érdeklődtünk, hogy lehet-e egyetlen centet kóstolni tételenként, felhívták a figyelmünket az egycentes kóstoló-soraikra, 





melyekből meg is rendeltünk hármat, így túlzás nélkül elmondható, hogy elég komoly horizontális ismereteket szereztünk a főzde termékeiről.
A gyulai pálinkamanufaktúrában kínálnak hagyományos pálinkák mellett egy sor erdei gyümölcspálinkát is. Minden pálinka rendben találtatott, a leginkább maradandó élményt számomra a birs, a kökény és a szeder nyújtotta. Ha valaki falatokkal akarja kísérni a kóstolást, pillanatok alatt elé kerül egy „Hentes tál”, melyen van gyulai kolbász, csabai szalámi, minőségi sonka, lilahagyma s persze kenyér. 



Mindez bárki számára elérhető áron. Csak szurkolhatunk annak, hogy a borturizmus után életre kapjon a pálinkaturizmus is, és kis csapatok felkerekedjenek meglátogatni az ország legjobb főzdéit a harci Brilltől a csabai Árpád pálinkaházon át a gyulai pálinkamanufaktúráig.






A szöveg a Demokrata számára készült.
A gyulai Pálinkamanufaktúrában 2012 februárjában jártunk.



Dorozsmai Endre

2012. február 24., péntek

Club 30 (Csíkszereda, Testvériség sugárút 30.)



Új vendéglő nyílt a csíkszeredai Hargita Vendégváró alagsorában. 



A Club 30 érezhetően szakítani akar a sokak által megunt sablonokkal, ez jól érződik az étterem elegáns, de egyben meghitt, modern, de nem modernkedő, ötletes belsőépítészeti megoldásokkal tarkított belterében. Hangulatvilágítás, 



fogyasztható világzene és a kandallóban pattogó tűz fogadja a betérőt. 



Az étlap is üdítő a kulináris szabványokra épülő vendéglátói világunkban. Kínálatuk széles, nem eltúlzottan az. (Valaha, a kilencvenes évek közepén odavoltunk Aubel Ervin budapesti éttermeiért, a Kispipa – Média Club Étterem - Fészek Klub hármasért, mert ott 200 féle ételt lehetett kapni. Azon nem gondolkoztunk, hogy akár nagyobb forgalom mellett is miként lehet frissen kínálni ennyi ételt úgy, hogy az 20 perc alatt a vendég asztalán legyen. A válasz egyszerű: sehogy.)
Rendeltünk szarvasgombás vargánya cappuccinot, halászlevet és sajtfondue-t. A cappuccinonak nevezett gombaleves markánsan vargánya-ízű volt, selymes, gyönyörű tejhabbal ékített, tényleg cappuccinoszerű, 



a szarvasgombát nem érzékeltük, de ez még mindig jobb volt, mintha megnyomták volna demetilszulfidos „szarvasgombaolajjal”, amit az ember még másnap is érez a gyomrában. (Az idézőjel azt hivatott jelezni, hogy a általam ismert  „szarvasgombás” készítmények egytől egyig, szintetikus aromával kezeltek, s valódi szarvasgombát vagy beletesznek vagy nem, de ha beleteszik is, nem az adja a karaktert, hanem az aroma. Komoly szarvasgomba-ismerők egyöntetűen azt állítják, hogy a szarvasgomba frissen tudja kiadni az aromáját, kereskedelmi készítményekbe aligha menthető át a semmivel sem összehasonlítható diszkét, rafinált illat- és ízvilág.) A rusztikus, hangulatos kerámiatálban tálalt halászlé tetején több piros zsír honolt a kelleténél, a halakat pedig tovább főzték az optimálisnál, viszont a lé markáns, jóízű volt, nem sózták túl, mint a legtöbb helyen és a hal szerencsére nem volt tömegtenyésztésű pangasius. 



A dömpingáron kapható pangasius hal harcsa vagy süllőhelyettesítő funkciója elérte sajnos a halászlevelet is, az utóbbi évben több helyen is volt (bal)szerencsénk ehhez a stiklihez. A legenda szerint svájci pásztorok által kitalált sajtfondue finom volt, ennek is szeretnivaló volt a tálalása, az adag is megfelelőnek bizonyult, értsd nem volt eltúlzott, a hagyományos kenyérkocák mellett uborka-, paradicsom- és paprikadarabkákat meríthettünk az olvadt sajtba. 



Mindezt kétségkívül átlag feletti, de messze nem elrugaszkodott áron kínálják.
A Club 30 azon ritka helyek egyike, mely visszatérésre sarkall, kipróbálni például a lazactatárt vagy a rókagombás sertésjavát. Ajánljuk másoknak is.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló jövő heti számában fog megjelenni.
 A Club 30-ban 2012. február 23-án voltunk.

2012. február 14., kedd

Thai vendéglő (Arad, a Szabadság szobornak egykor otthont adó tér sarkában, a Színház háta mögött)



A távolkeleti konyha nagyon komoly tartalékokkal rendelkezik még Európa számára. Legtöbben a jellemzően gyenge étkezdei színvonalat biztosító kínai büfék százaira gondolnak, ahol európaira fazonírozott szabványfogásokat ehetünk aprópénzért Brassótól Budapesten át Sopronig, miközben a Távol-Kelet más konyhái sokkal magasabb szinten vannak képviselve térségünkben.
Az indiai, indonéz, japán, koreai és thai éttermek nem kommercializálódtak el, érdemes rájuk odafigyelni. A minap sikerült eljutni végre az Aradon nemrég nyílt Thai étterembe, ahol rajtunk kívül sajnos nem ült senki. Az Amerikából hazatelepedett kedves és közlékeny tulajdonos azonban optimista, elsősorban a külföldiekre számít, hónapok alatt már alakulóban van a törzsvendégköre, Aradon élő olaszok, angolok de még thaiföldiek is vissza-vissza térnek. Az éttermet belterét maguk alakították ki, igen ízlésesen, minden ki van dolgozva a legapróbb részletekig, az étterem díszes, mégis egyszerű, elegáns, mégis otthonos. 






Az étlap nem hosszú, ami eleve bizalomgerjesztő.



Rendeltünk tavaszi tekercset, sertéshússal töltött tekercseket, 



Tom Ka Ghai levest, tőkehalcurryt rizzsel és kókuszos créme caramellt. A tavaszi tekercs nem tévesztendő össze a kínai stílusúval, a thai vízbeáztatott rizslappal készül, hőkezelés nélkül. Igen ízletes volt a mártással együtt. Finom volt a sült tekercs is, viszont ennek a mártása el volt savanyítva és elég agresszív volt az íze. A leves műfajában ettem már jobbat, ez sem volt rossz, de túl lazának találtuk, némi tejszín és zöld koriander jó tett volna neki. A thai curry finom volt, hozta a thai raguknak izgalmas egzotikus ízvilágát, a rizs és a desszert megfelelőnek bizonyult. Összességében baráti áron (ital nélkül 5000 Ft-nak megfelelő lejért) ettünk aradi viszonylatban kiemelkedőt - még akkor is, azért ha van hova fejlődnie a helynek. Ajánljuk másoknak is, magunk is visszatérünk még.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.
Az aradi Thai vendéglőben 2012. február 7-én jártunk.


2012. február 13., hétfő

Wasabi (Podmaniczky u. 21.)



A Wasabi azon helyek közé tartozik, amire a „kulin-sznob” réteg már húzza az orrát (lásd ehhez a vendéglőtémájú internetes fórumok némely hozzászólását), miközben egy átlagos jövedelmű polgár nehezen engedheti meg magának, hogy párosan beüljön ide egy jót vacsorázni. Ezzel együtt a tapasztalat azt mutatja, hogy a túlzott igényeket nem támasztó ínyencek rétege elég széles ahhoz, hogy akár több Wasabi típusú vendéglőt is eltartson. Ezt igazolja legalábbis, hogy a Szépvölgyi úti egység sikeres debütálása után megnyílt a második a Podmaniczky és a Jókai utca sarkán.
A Wasabi igen elegáns étterem, kedves kiszolgálással, elfogadható díjszabással. Hétköznap délben lényegesen olcsóbb az ételek egységára, mint hétvégén vagy este. A Wasabi arról vált híressé, hogy megadott összeg fejében jól lehet lakni a sushi- és wok-specialitásokkal. Ezutóbbi műfaj-meghatározás persze tágan értelmezendő, hiszen a vendég asztala mellett mozgó futószalagok bőven hordoznak egyéb érdekességeket is a rántott királyrákfaroktól kezdve a licsi kompóton, a különlegesebbnél különlegesebb desszerteken át a zöldalmalevesig. A reklám 50-60-féle ételről beszél, nem számoltuk, tény, hogy több tucat kering az asztalok között, valamennyit megkóstolni szinte lehetetlen. 








Külön kiemelendő, hogy nem kell a vakszerencsére bízni magunkat vagy vadászni egyik-másik ételkülönlegességet, ha valamit kifejezetten megkívántunk, szólhatunk a készséges pincéreknek, akik jelzik a konyhán igényünket, amit perceken belül teljesítenek.
Az ízek zöme izgalmas és eltalált. S ami a legfontosabb: ha netán rosszul választottunk félretolhatjuk a tányért anélkül, hogy gesztusunkat rosszalló pillantások kísérnék s máris újabb falatot vagy ételmintát emelhetünk le a futószalagról. Az italok árszabása kétségkívül magas, ezzel együtt ritka elégedetten távoztunk a Wasabiból, azzal a szilárd elhatározással, hogy belátható időn belül megnézzük az ősforrást, a Kolosy téri éttermet is. 

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokratában jelent meg.
A Podmaniczky utcai Wasabiban első alkalommal 2006 elején jártunk. A szöveg is akkor készült.

2012. február 12., vasárnap

Lángosok


A lángos remek dolog, attól függetlenül, hogy hungaricum-e vagy sem. Egyébként neve alapján megkockáztatom, hogy az. A kilencvenes évek első felében csóró diákként elég sok lángost ettem, ez volt egyike azon eledeleknek, melyek egyrészt ízletesek voltak, másrészt nem kerültek sokba. Kedvencem a Lehel téri piacon kapható lángos volt, amire tíz forintot kértek akkoriban s a fokhagymát – mint ahogy Magyarországon általában – nem számolták fel. (Egyébiránt Erdélyben felszámolják.)
A legizgalmasabb lángosokat a Határ úti metrómegállóban lehetett kapni, akkor jártam ott először, amikor 1991-ben apámmal elmentünk valahová az Isten háta mögé megnézni egy külvárosi moziban a Doors c. zseniális filmet. A Határ útnál szálltunk fel az 50-es jelzésű villamosra, de előtte ettünk egy lángost a sok közül. Mindenfélét halmoztak a lángosra, a díszítés: alma, banán, egyebek majd’ mindegyikre kijárt, s mellette mindenféle feltétet lehetett kérni a babtól a bologna-i mártásig. A lángos hatalmas volt, jól állagú és megfizethető.
No helyben vagyunk: megfizethetőség, ár-érték arány. Merthogy egy konkrét helyről akartam itt és most mesélni, mely nem lopta be magát a szívünkbe. Szentendrén jártunk 

               (Szentendre megúnhatatlan, gyönyörű központja.)


egy jó kis étteremben, de mivel nem sikerül jóllakni, gondoltuk, hogy a Furmint Február nevű rendezvény előtt nem árt, ha van még valami a gyomrunkban, ami felszívja a sok bort s megvéd az időelőtti megrészegedéstől. Egyikünk egy lángos mellett döntött, szerencsére nem én voltam az, jómagam egy gyrost vettem a Duna parton.
A Fantázia lángossütő szimpatikusnak tűnt kívülről, mindenféle izgalmas lángost lehetett kérni, simát nem fedeztünk fel a listán, a fokhagymás-tejfölös 300 ft volt, ami nagyjából rendben való ár. 

     (Csorog az olaj. Itt még vízszintes helyzetben csöpög a lángos. Utána már folyt.)


A káposztás ennek a duplája, ami tekintve a káposzta piaci árát kis túlzás, de hát ez van. A baconos-virslis pedig 650. Jóbarátom káposztás baconos virsliset kért, előre figyelmeztették, hogy akkor azt úgy is kell fizetni, ki is fizetett 950 forintot egy lángosra.

                                           (A rekordárú lángos.)


Melyben gyenge minőségű, sőt egyenesen vacak, vékony ultrakommersz virsli volt, hasonlóan felejthető bacon és elfogadható káposzta. Maga a lángos ízletes volt, viszont függőleges helyzetbe hozva hosszú másodperceken keresztül folyt le róla az olaj. A 950 Forintos ár önmagában túlzás egy lángosra, melyben semmiféle extra nincs, de ezért az összegért nem tökéleteset adni: hiba.
A Fantázia lángossütőt nem szerettük, nem ajánljuk.
De hogy valami jóval zárjunk: az aradi piacok lángossütői ütik a mércét, mind a kispiaciak, mind a nagypiaciak, mert bizony piaconként több is van. A lángos 100-150 forint, a feltétek sem drágák, nem csorog róla az olaj s remek a tésztája.


Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.
Az ihlető élmény 2012. február 9.-i.

2012. február 7., kedd

Korhelyleves



A korhelyleves a magyar konyha egyik legizgalmasabb, méltán népszerű levese, melynek készítését nem kanonizálták olyan mértékben, mint például a gulyáslevesét, vagy a halászléét. (Bár ezutóbbiak műfajában is számos változat él egymás mellett.) A korhelylevesnek elengedhetetlen összetevője a savanyúkáposzta és a tejfel. Ezutóbbit lehet a levesbe keverni, lehet habarást készíteni belőle és/vagy vele tálalni a kész levest. A továbbiakban már erősen eltérnek a források. Családunkban ingerültségig fokozódó hitviták folytak arról, hogy kell-e bele rántás bele vagy sem, ezentúl van, aki tesz bele füstölt csülköt, van, aki nem s ugyanez mondható el a kolbászról és különböző nyers húsokról, továbbá a zöldségekről is.
Szegeden a Fasor vendéglőben 



például velőt is tettek bele, tény, hogy Szeged környékén előszeretettel készítenek velős ételeket, kezdve a sör- vagy borkorcsolyaként felszolgált velős pirítóstól (figyelem, nem csontvelőtől, hanem sertésagyvelőről esetleg gerincvelőről beszélek), a velővel töltött rántott palacsintán keresztül a velővel töltött rántott sajtig, amit szintén a Fasorban ettem. Ami a rántást illeti, dokumentálódásomnak az volt az eredménye, hogy a receptek többsége rántást is javasol a korhelylevesbe, annak dacára, hogy dogmatikailag ez egy könnyebb leves kellene legyen, amit a korhely gyomor minél könnyebben fel tud dolgozni. Nem kivétel ez alól a sokak számára mérvadó s mai "klasszikussá vált" magyar konyha alapjainak lerakásához nagyban hozzájáruló Rézi néni szakácskönyve sem. 



Jómagam a rántás mellett teszem le a garast, mert fontosabb az így biztosított textúra- és íz-javítás, mint a dogmatika.
Végül hadd álljon itt egy recept is, az egyik kedvenc gasztro-oldalamról a www.desszert.eu -ról, mely nevével ellentétben nemcsak desszertekről szól.
Hozzávalók 6 adagra: Az alaphoz: 300 g savanyú káposzta, 2 l víz, 3 db egész babérlevél, 150 g füstölt csülök, vagy oldalas, 150 g füstölt kolbász, 1 db citrom leve ízlés szerint, só, tejföl. A rántáshoz: 1 gerezd fokhagyma, 0.5 közepes fej vöröshagyma, 4 evőkanál étolaj, 2 púpozott teáskanál búzaliszt (BL55), 4 csipet pirospaprika.
Elkészítés: Hideg vízben alaposan átmossuk a káposztát, majd feltesszük a tűzhelyre a vízzel felengedve, babérlevéllel, felkockázott füstölt csülökkel, füstölt kolbásszal. Addig főzzük, míg puha nem lesz. Ha megpuhult, utánatöltjük az elfőtt vízmennyiséget forró vízzel. (Mi idehaza előbb megfőzzük a csülköt, felkockázzuk, ennek a levében főzzük meg a többi hozzávalót, a főtt füstölt csülökkockákat a végén adjuk hozzá, hogy túl ne főjön.) Mikor puhára főtt a káposzta, még a tűzön hagyjuk, és vele párhuzamosan (…) elkészítjük a rántást. Az olajat egy serpenyőbe tesszük, hozzáadjuk a finomra vágott vöröshagymát, megpirítjuk, hozzáadjuk a lisztet. Gyors kavargatással simára keverjük. Levesszük a tűzről, hozzáadjuk az összezúzott fokhagymát, és a pirospaprikát. (…) Kb. 0.5 dl hideg vizet adunk hozzá, és simára keverjük. Hozzákeverjük a rántást a leveshez, jól elkeverjük, majd sózzuk, hozzáadjuk a citromlevet. A kész levest tejföllel tálaljuk.”

A korhelyleves kiváló ürügy szabad téri bográcsozáshoz is.


Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló ma megjelenő számába készült.

Furmint Február



A borszakírás talán legavatottabb és legérzékletesebben fogalmazó képviselőjének Alkonyi Lászlónak egyik fontos felismerése, hogy a „bor” fogalma kezd kettéválni, mivel két teljesen eltérő terméket jelöl. Egyik oldalról találkozhatunk a polcokon az európai stílusú és filozófiájú borral, mely „kötődik egy termőhelyhez, egy ültetvényhez, egy vagy több szőlőfajtákhoz, egy évjárathoz és egy termelőhöz. Elmerülve cseppjeiben úgy érezhetjük, hogy általuk a teremtett világnak egy különleges, megismételhetetlen darabkájához jutottunk hozzá. Elhisszük és elfogadjuk, hogy a természet és az emberi szellem értékeinek megértésén keresztül eljuthatunk az egyediség felismerésének képességéhez.. (Az idézetek a szerző „Vigyázz, kész rajt, bor” című könyvéből valók). Ezzel szemben áll az „újviláginak” nevezhető bor, mely „nem az egyediséget keresi, hanem a nemzetközi piac elvárásait igyekszik kielégíteni. Fontos ismérve a versenyképes ár és a könnyű érthetőség. Készítéséhez több helyütt használhatnak műtannintól, enzimeken keresztül egészen az aromákig bezárólag számtalan eszközt, miközben vizezhetik, tömöríthetik, fagyaszthatják, savazhatják, cukrozhatják őket. A két borfogalom közötti különbséget úgy is leírhatjuk, hogy az „újvilági” bor az, amelyik a fogyasztóra kíváncsi, az „európai” bor pedig az, amire a fogyasztó kíváncsi.”
Azt is ki meri mondani Alkonyi, hogy a szőlőfajta a borglobalizmus elsőszámú hadoszlopa. S tény: az ausztrál Shiraz, a délafrikai Pinotage, az újzélandi Sauvignon Blanc, a kaliforniai Cabernet, az argentin Malbec alapjáraton marketingelt, sok esetben államilag szubvencionált technológiai tucat-termék – tisztelet a csekély számú kivételnek – melynek célja nem az, hogy kifejezze adott évjáratban a termőhely egyediségét, hanem az, hogy hozza évjárattól függetlenül az „ausztrál shiraz”, stb. ízt, illatot, színt. Ily módon inkább rokonítható a gyümölcstartalmú ipari üdítőkkel, mint az európai minőségi borokkal.
Mindezek dacára nagyon örvendek, hogy a Vinoport csapata egy szőlőfajtát, konkrétan a Furmintot helyezte előtérbe, az évről évre egyre sikeresebb Furmint Február nevű rendezvénysorozattal, melynek origója a Mezőgazdasági múzeumban lapunk megjelenését követő napon, február 9-én megrendezett nagyszabású kóstoló, 



de melyhez időközben éttermek és borszaküzletek tucatjai csatlakoztak. A vélhetően kósza alliterációs ötletként született kóstoló-mottó, „furmint február” szinte önéletre kelt. S jól van ez így. Foglalkozzunk a Furminttal, a fajta jelentőségét is hangsúlyozva, mert a világ kíváncsi a fajtákra, de azért is, mert azokra a borainkra, melyek a legmagasabb szinten fejezik ki a termőhely egyediségét, így tudjuk ráirányítani a figyelmet. 




Abban pedig csak egyetérthetünk Alkonyi Lászlóval, hogy nagyon helyes, ha a címkén a termőhely nyer hangsúlyt, ha azt látjuk nagy nyomtatott betűkkel a főcímkén, hogy „Szent Tamás”, „Úrágya”, „Kakas” vagy „Csontos”, s persze akár a hátcímkén, akár apróbb betűkkel a főcímkén szerepelhet az is, hogy Furmint.
A tavalyi főrendezvény átütő sikerű volt, ritkán vagy tán soha nem láttam annyi szakmabelit egy kóstolón, mint itt. S nemcsak borszakírókat, 

(Geönczeöl Attila és Jámbor László a tavalyi Furmint Februáron)



kurzusok oktatóit, gasztro-bloggereket, hanem borászokat is civilben, akik eljöttek megkóstolni a magyar borkészítés csúcsteljesítményeinek számító magas minőségű Furmintokat. A meghívott borászatok listáját nézve az idei rendezvény sem fog elmaradni a tavalyitól, hisz ott láthatjuk a tokaji és a somlói élvonalat idősebb és ifjabb Szepsy Istvántól Fekete Béláig vagy a Kreinbacher birtokig, de ott lesz a Kerkaborum Zalából és Kovács Nimród pincészete is Egerből.

(Pók Tamás, Szűcs Erzsébet és Simon József a tavalyi Furmint Februáron)




Dorozsmai Endre

A szöveg a holnapi Erdélyi Naplóban jelenik meg.

2012. február 6., hétfő

Gondűző (Gyergyószentmiklós)



A Gyergyószentmiklóstól a Gyilkostó felé vezető út baloldalán festői környezetben fekszik az az impozáns épület, melyben a Gondűző étterem működik. 




Remélhetőleg lassan-lassan megtalálja a vendégkörét, ottjártunkkor csak mi ültünk a helységben. A berendezés rusztikus, barátságos, a pácolt fa uralja a hangulatot, ami Gyergyószéken nem meglepő.



Az első zavaró mozzanat az volt, amikor a pincér hölgy a legtermészetesebb módon közölte, hogy itallap nincs, kérjünk, amit gondolunk. Kértem egy single malt skót whiskyt, konkrétan Obant, majd ennek hiányában 2 cl Taliskert (de lehetett volna Lagavulint vagy Glenmorange-t s hadd ne soroljam a skót whisky-készítés legjavát), láss csodát az sem volt. De sikerült illusztrálni azt, hogy mi az itallap funkciója: egyrészt ismerteti a választékot a vendéggel, másrészt tájékoztat az árakról. Innen kissé fagyossá vált a hangulat, de hát a pedagógiai szempontok néha felülírják a komfortérzet-igényt. Az itallap hiányára egyébként kifejezetten allergiás vagyok, mert ez egyike az éttermi abszurdumoknak, ami mögött a legtöbb esetben (itt szerintem nem) az húzódik meg, hogy a vendég az árak ismerete nélkül rendeljen italt, lehetőleg többet és drágábbat, mint amit rendelne a vonatkozó dokumentáció birtokában.
A Gondűző étlapja széles, de nem vészesen az, s hasonló a székelyföldi vendéglők főáramának filozófiájához: a bázist a klasszikus magyar fogásai adják, paprikások, pörköltek, rántott és sült húsok, desszertfronton megmaradnak a palacsintáknál, azon kívül lehet még kérni (értelemszerűen késztermékből származó) fagylaltot és gyümölcssalátát. Mindezt színesíti néhány székely (pl. tárkonyos pityókaleves, kukoricadarában sült pisztráng) valamint néhány román étel. Pontosabban ezutóbbi műfajban az a kettő, mely valóban tipikusan román, vagyis pacalleves és miccs. Némi hezitálás után egy kétszemélyes Gondűző tál mellett döntöttünk, melyen az étlap szerint van cigánypecsenye, sült borjúmáj, házi kolbász, rablóhús, kemencében sült füstölt csülök és sült krumpli. (A hezitálást csak az tette indokolttá, hogy többféle bőségtálat is kínáltak, így kifejezetten sertéshúsokból, csirkehúsból valamint grillhúsokból állót is, mi végül a helyről elnevezett kompozíciót tartottuk a legvonzóbbnak.)



Pincérünkkel sikerült megegyezni abban, hogy a két adag sült krumpli helyett egy adag sült krumplit kapjunk és egy adag babfőzeléket, amihez persze kértünk még hagymát, salátát és savanyúságot. A vegyes tál hozta a formáját, néhány döccenővel. A borjúmáj borjúnak aligha nevezhető idősebb állat tulajdona volt korábban, de nem volt élvezhetetlen. A kolbász iparinak bizonyult az étlap állításával szemben, de megfelelően sütötték meg, a rablóhúson a hagyma és a paprika szottyadt volt, könnyen lehet, hogy félkészen mélyhűtötték, amit a zöldségek nem szeretnek, a csülök, krumpli (végre nem mirelit!) és a cigánypecsenye rendben találtatott, a sült szalonna átlag feletti volt, el is fogyott az utolsó szemig, mint ahogy szinte az egész tál, lényegében csak a májból meg a kolbászból maradt valami hazavitelre. A vegyes salátát itt is úgy értelmezik, hogy vékony szeletekre vágnak paradicsomot, uborkát, apróra némi káposztát, azután mindenféle öntet és fűszerezés nélkül odateszik a vendég elé, csináljon belőle salátát az asztalon levő gyenge minőségű ecettel, kommersz napraforgóolajjal, ipari őrölt borssal és sóval.
A hiányosságok dacára összességében kellemes időt töltöttünk itt, bőségesen ettünk elfogadható árszabás mellett. Helyi viszonylatban elfogadható hely a Gondűző, bár némi odafigyeléssel lényegesen jobb is lehetne.

Dorozsmai Endre

A szöveg a szerdán megjelenő Erdélyi Naplóban lát sajtónyilvánosságot.
A Gondűzőben 2012. január 30-án jártunk.

2012. február 5., vasárnap

Halászcsárda (Cserszegtomaj, Sümegi út 35.)



Néha márciusban is jól esik a duruzsoló kandalló mellett üldögélni. Így volt ez a hónap elején visszatérő télvíz idején, midőn átfagyva helyet foglaltunk a cserszegtomaji halászcsárda egyik gyertyafényes asztala mellett. A Balaton mellett március idusán még nem indul meg az élet, a csárdák zöme zárva. Szerencsére tehetjük hozzá, mert különben Kapolcstól aligha jutottunk volna el egyre éhesebben Tomajig s nem ismertük volna meg ezt a remek helyet.
Az étlap messze többet ad, mint a jól ismert „csárda-vonal”, 




a terítés, a dekoráció, a rengeteg zöld növény, a borok elrendezése, a világítótestek, mind mesteri kézre vallanak. 



A kiszolgálás kedves, udvarias, ha a gyermek elejt egy villát, már ott is terem s pincér s adja a másikat. Halászlevet rendeltünk és két zemélyes haltálat. Mindkettő telitalálatnak bizonyult, a halászlé tudta, amit tudnia illik, a haltál pedig nagyságrenddel jobb, színesebb, ötletesebb volt, mint amit a műfajban megszoktunk. 



Volt rajta egy szép nagy egészben sült pisztráng, rántott fogas, zöldfűszeres panírban harcsa és két királyrák, köretnek sült padlizsán, cukkini, párolt karfiol, brokkoli és spárga, továbbá rizs és petrezselymes krumpli. Mindezt két mártás teszi teljessé, egy fokhagymás-olívaolajos-sültpaprikás valamint egy snidlinges-tejfeles. 



A ház boraként kínált rizling kellemes zamatos, egyébként a palackos borválaszték is igencsak impozáns. Az egyetlen disszonáns elem, ami nem az első osztályú helyeket idézi, s amiről örömmel lemondtunk volna, az a rádió. S lenne még egy tippünk: érdemes lenne a Halászcsárda nevet kiegészíteni valamivel: a hely egyedisége megérdemli. 

Dorozsmai Endre


A szöveg a Demokrata számára készült.
A Cserszegtomaji Halászcsárdában 2008. március 5-én jártunk.

2012. február 4., szombat

Szent Gellért borház (Makó, Szent Gellért u. 2.)


 
Vendéglős kalandozásaim másfél évtizedében, több ezer vendéglő, borozó, pub, csárda meglátogatása dacára egy dolgot nagyon hiányoltam. Nem a kulináris rafinériát elsősorban, hisz egyre több olyan hely nyílik, mely messze túlmutat a Kádár rendszerben kialakult „klasszikus” konyhai megoldásokon. Azt hiányoltam, hogy alig akad olyan hely, amely autentikusan magyar lenne s ne a jól ismert cigányzenés, gulasch, csikósch jelleg dominálna benne. Ahol hiteles népi munkaeszközök és népművészeti tárgyak adják a rusztikus hangulatot, eredeti magyar népzene szóljon, s a magyar szimbolika töltse be a teret. Olyat tulajdonképpen, ahol mindez együtt van, mindeddig egyet ismertem csak, az András borozót, de az is megszűnt leromlását követően egyébként. Ide sorolnám még a gyulai Kisködmönt, bár ott jártunkkor szórakoztató-zene szólt. 
(Későbbi látogatásaink alkalmával már egy ügyes népzenei összeállítás szólt megfelelő hangerővel. Egyébiránt, most már a Garuda indonéz vendéglő működik a helyén, továbbra is Jalecz Lajos keze alatt.)
Elképzelhető, milyen kellemes meglepetés volt belépni a Szent Gellért borházba, ahol a zenés hátteret egy zömmel a betyárromantikára alapozott népzenei válogatás adta, a falakon többek között a 1848-as győztes magyar csaták vezénylő tábornokai láthatóak egy-egy csatajelenet előterében, 



a magyar betyárok emlékére készült kerámiatányérok, 



mindez két parasztház földszintjén, az eredeti gerendázat alatt. 







A második meglepetés az étlap és ital rendkívül kedvező árszabása volt. Ma már étkezdében sem mindig lehet 1000 forint körül egy tisztességes adag minőségi főételhez jutni. Itt ez is megeshet. De emellett a palackos borkínálat (benne Vylyan, Szeremley, Csordás-Fodor, Balla Géza) nem a vendéglátásban megszokott 100-300%-os felárral dolgozik, hanem egy plázás szaküzletet megszégyenítő szerénységgel 10-20%os árréssel, a Bortársaság egyébként is korrekt áraihoz képest. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kiszolgálás szívélyes, a konyha magabiztos, az adagok igencsak emberesek, öttagú társaságunkból csak ketten tudtunk megbirkózni a magunkéval, annak dacára, hogy rögtön a lényegre tértünk, nem kívántunk levessel vagy előétellel melegíteni. 






Nagy szó, nem lehet minden nap leírni: a Szent Gellért Borház elnyerte a szívemhez legközelebb eső hely státuszát.

Dorozsmai Endre 


A szöveg a Demokrata számára készült.
A Szent Gellért Borházban 2006. október 21-én jártunk először, azóta évente egyszer-kétszer megfordulunk ott. Sajnos első látogatásunk volt a legjobb, onnan csak lefele volt út. 2007. januárjában már kérésünkre sem hallgathattuk az a jó kis népzenei összeállítást, helyette giccses nóták szóltak, nem értettem pontosan, miért nem engedi meg a technika ugyanannak a hanghordózónak a beillesztését. Népzenét azóta sem hallottam e helyen. A borokról rendeléskor sok esetben kiderült, hogy épp kifogyott, a fehérbor nem volt temperálva. Az ételek minősége ingadozó és sok étel csak az étlapon szerepel és most nem azokra célzok, melyek eleve csak előre rendelhetők.
Ami viszont továbbra is erény: a szép környezet, amit nem barmoltak szét, mint ahogy az a villányi Fülemüle csárdával történt, továbbá rendkívül jó ár-érték arányú és viszonylag széles választékú az ebédmenü. De az a la carte rendelhető ételek ár-érték arány is rendben van. Tehát a fentiek dacára senki nem akarok lebeszélni a Szent Gellért borházról. Sőt.