Vendéglős kalandozásaim másfél évtizedében, több ezer vendéglő, borozó, pub, csárda meglátogatása dacára egy dolgot nagyon hiányoltam. Nem a kulináris rafinériát elsősorban, hisz egyre több olyan hely nyílik, mely messze túlmutat a Kádár rendszerben kialakult „klasszikus” konyhai megoldásokon. Azt hiányoltam, hogy alig akad olyan hely, amely autentikusan magyar lenne s ne a jól ismert cigányzenés, gulasch, csikósch jelleg dominálna benne. Ahol hiteles népi munkaeszközök és népművészeti tárgyak adják a rusztikus hangulatot, eredeti magyar népzene szóljon, s a magyar szimbolika töltse be a teret. Olyat tulajdonképpen, ahol mindez együtt van, mindeddig egyet ismertem csak, az András borozót, de az is megszűnt leromlását követően egyébként. Ide sorolnám még a gyulai Kisködmönt, bár ott jártunkkor szórakoztató-zene szólt.
(Későbbi látogatásaink alkalmával már egy ügyes népzenei összeállítás szólt megfelelő hangerővel. Egyébiránt, most már a Garuda indonéz vendéglő működik a helyén, továbbra is Jalecz Lajos keze alatt.)
Elképzelhető, milyen kellemes meglepetés volt belépni a Szent Gellért borházba, ahol a zenés hátteret egy zömmel a betyárromantikára alapozott népzenei válogatás adta, a falakon többek között a 1848-as győztes magyar csaták vezénylő tábornokai láthatóak egy-egy csatajelenet előterében,
a magyar betyárok emlékére készült kerámiatányérok,
mindez két parasztház földszintjén, az eredeti gerendázat alatt.
A második meglepetés az étlap és ital rendkívül kedvező árszabása volt. Ma már étkezdében sem mindig lehet 1000 forint körül egy tisztességes adag minőségi főételhez jutni. Itt ez is megeshet. De emellett a palackos borkínálat (benne Vylyan, Szeremley, Csordás-Fodor, Balla Géza) nem a vendéglátásban megszokott 100-300%-os felárral dolgozik, hanem egy plázás szaküzletet megszégyenítő szerénységgel 10-20%os árréssel, a Bortársaság egyébként is korrekt áraihoz képest. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kiszolgálás szívélyes, a konyha magabiztos, az adagok igencsak emberesek, öttagú társaságunkból csak ketten tudtunk megbirkózni a magunkéval, annak dacára, hogy rögtön a lényegre tértünk, nem kívántunk levessel vagy előétellel melegíteni.
Nagy szó, nem lehet minden nap leírni: a Szent Gellért Borház elnyerte a szívemhez legközelebb eső hely státuszát.
Dorozsmai Endre
A szöveg a Demokrata számára készült.
A Szent Gellért Borházban 2006. október 21-én jártunk először, azóta évente egyszer-kétszer megfordulunk ott. Sajnos első látogatásunk volt a legjobb, onnan csak lefele volt út. 2007. januárjában már kérésünkre sem hallgathattuk az a jó kis népzenei összeállítást, helyette giccses nóták szóltak, nem értettem pontosan, miért nem engedi meg a technika ugyanannak a hanghordózónak a beillesztését. Népzenét azóta sem hallottam e helyen. A borokról rendeléskor sok esetben kiderült, hogy épp kifogyott, a fehérbor nem volt temperálva. Az ételek minősége ingadozó és sok étel csak az étlapon szerepel és most nem azokra célzok, melyek eleve csak előre rendelhetők.
Ami viszont továbbra is erény: a szép környezet, amit nem barmoltak szét, mint ahogy az a villányi Fülemüle csárdával történt, továbbá rendkívül jó ár-érték arányú és viszonylag széles választékú az ebédmenü. De az a la carte rendelhető ételek ár-érték arány is rendben van. Tehát a fentiek dacára senki nem akarok lebeszélni a Szent Gellért borházról. Sőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése