A Gyergyószentmiklóstól a Gyilkostó felé vezető út baloldalán festői környezetben fekszik az az impozáns épület, melyben a Gondűző étterem működik.
Remélhetőleg lassan-lassan megtalálja a vendégkörét, ottjártunkkor csak mi ültünk a helységben. A berendezés rusztikus, barátságos, a pácolt fa uralja a hangulatot, ami Gyergyószéken nem meglepő.
Az első zavaró mozzanat az volt, amikor a pincér hölgy a legtermészetesebb módon közölte, hogy itallap nincs, kérjünk, amit gondolunk. Kértem egy single malt skót whiskyt, konkrétan Obant, majd ennek hiányában 2 cl Taliskert (de lehetett volna Lagavulint vagy Glenmorange-t s hadd ne soroljam a skót whisky-készítés legjavát), láss csodát az sem volt. De sikerült illusztrálni azt, hogy mi az itallap funkciója: egyrészt ismerteti a választékot a vendéggel, másrészt tájékoztat az árakról. Innen kissé fagyossá vált a hangulat, de hát a pedagógiai szempontok néha felülírják a komfortérzet-igényt. Az itallap hiányára egyébként kifejezetten allergiás vagyok, mert ez egyike az éttermi abszurdumoknak, ami mögött a legtöbb esetben (itt szerintem nem) az húzódik meg, hogy a vendég az árak ismerete nélkül rendeljen italt, lehetőleg többet és drágábbat, mint amit rendelne a vonatkozó dokumentáció birtokában.
A Gondűző étlapja széles, de nem vészesen az, s hasonló a székelyföldi vendéglők főáramának filozófiájához: a bázist a klasszikus magyar fogásai adják, paprikások, pörköltek, rántott és sült húsok, desszertfronton megmaradnak a palacsintáknál, azon kívül lehet még kérni (értelemszerűen késztermékből származó) fagylaltot és gyümölcssalátát. Mindezt színesíti néhány székely (pl. tárkonyos pityókaleves, kukoricadarában sült pisztráng) valamint néhány román étel. Pontosabban ezutóbbi műfajban az a kettő, mely valóban tipikusan román, vagyis pacalleves és miccs. Némi hezitálás után egy kétszemélyes Gondűző tál mellett döntöttünk, melyen az étlap szerint van cigánypecsenye, sült borjúmáj, házi kolbász, rablóhús, kemencében sült füstölt csülök és sült krumpli. (A hezitálást csak az tette indokolttá, hogy többféle bőségtálat is kínáltak, így kifejezetten sertéshúsokból, csirkehúsból valamint grillhúsokból állót is, mi végül a helyről elnevezett kompozíciót tartottuk a legvonzóbbnak.)
Pincérünkkel sikerült megegyezni abban, hogy a két adag sült krumpli helyett egy adag sült krumplit kapjunk és egy adag babfőzeléket, amihez persze kértünk még hagymát, salátát és savanyúságot. A vegyes tál hozta a formáját, néhány döccenővel. A borjúmáj borjúnak aligha nevezhető idősebb állat tulajdona volt korábban, de nem volt élvezhetetlen. A kolbász iparinak bizonyult az étlap állításával szemben, de megfelelően sütötték meg, a rablóhúson a hagyma és a paprika szottyadt volt, könnyen lehet, hogy félkészen mélyhűtötték, amit a zöldségek nem szeretnek, a csülök, krumpli (végre nem mirelit!) és a cigánypecsenye rendben találtatott, a sült szalonna átlag feletti volt, el is fogyott az utolsó szemig, mint ahogy szinte az egész tál, lényegében csak a májból meg a kolbászból maradt valami hazavitelre. A vegyes salátát itt is úgy értelmezik, hogy vékony szeletekre vágnak paradicsomot, uborkát, apróra némi káposztát, azután mindenféle öntet és fűszerezés nélkül odateszik a vendég elé, csináljon belőle salátát az asztalon levő gyenge minőségű ecettel, kommersz napraforgóolajjal, ipari őrölt borssal és sóval.
A hiányosságok dacára összességében kellemes időt töltöttünk itt, bőségesen ettünk elfogadható árszabás mellett. Helyi viszonylatban elfogadható hely a Gondűző, bár némi odafigyeléssel lényegesen jobb is lehetne.
Dorozsmai Endre
A szöveg a szerdán megjelenő Erdélyi Naplóban lát sajtónyilvánosságot.
A Gondűzőben 2012. január 30-án jártunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése