2012. március 29., csütörtök

Gepárd és Űrhajó (Belgrád rakpart 18.)



Előfordul, hogy közelebbről megismerve a valóság egy-egy szeletét, több biztosnak hitt tétel visszájára fordul. A frissebb évjáratú borok általában jobbak, mint a tíz-húsz-harminc esztendősek, egy rövid étlappal rendelkező étterem bizalomgerjesztőbb, mint az, ahol egy regényt tesznek az ember elé s azon töprengünk, hogy mekkora fagyasztójuk lehet s ha zavaró is, hogy elfogyott valami a konyhán, de értékelendő, hogy e jelenség arra utal, hogy friss alapanyagokat használnak s nincs mélyhűtve minden ételből „tartalék”. A szokásosnál hosszabb várakozás is lehet bizalomgerjesztő, viszont az már felettébb bosszantó, ha az ember éhes vagy időre kell érkezzen még valahová.
Mindez a Gepárd és Űrhajó nevű Belgrád rakparti étteremben megejtett látogatás kapcsán merült fel bennem, ahol az étlap helyett a fekete táblára írottakból kellett tájékozódni, de a lazactatár az oda felvésettek közül is elfogyott. Viszont, amit rendeltünk, ha a szokásosnál lassabban is érkezett meg (legyünk igazságosak, a Michelin csillagos Costesben is vártunk már délidőben több mint fél órát ételre), ami az asztalra került, az ízletes volt.
Rendeltünk malaccsülökből pörköltet dödöllével, ami két szép, kiváló textúrájú és tökéletesen ízesített csülköt jelentett, jól kitalált és jól elkészített körettel, 



sertéstarját uborkasalátával, 



ami hasonlóan jól sikerült, finom volt a tepertőkrém 



és a mangalicaízelítő, 



remek a házi kenyér, végül jól volt megsütve a kacsamell, 



de a céklás kontextust nem értékeltük, kísérletező természetünk dacára megmaradtunk volna a jól bevált a meggyes vagy narancsos változatnál.
Vélhetően a Gasztronómia 2012 kiadvány által is elemzett magyar sörforradalom része az, hogy magyar kézműves köleses sört tartanak, 



a borválaszték Bolyki János kiváló egri borász boraira illetve az általa ajánlott tételekre épül. A kiszolgálás kifogástalan volt, az árak pedig megfizethetőek. Összességében megállapíthatjuk, hogy igen jó hellyel gazdagodott Budapest kulináris kínálata, melyet jó szívvel ajánlunk másoknak is.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.
A Gepárd és Űrhajó nevű étteremben 2012. március  24-én jártunk.


2012. március 28., szerda

Tócsni és dödölle

A hagyományos magyar paraszti konyha sokkal több krumplis ételt integrált, mint ahányat ma még készítenek. Ha megnézzük a vendéglők étlapját, hasábburgonyát és petrezselymes krumplit lelünk többnyire rajta, esetleg még burgonyafánk és/vagy krokettet, netán hagymás törtburgonyát. Ha röstit látunk, az jellemzően mirelit, mint ahogy egyébként előszeretettel adnak hasábburgonya és krokett műfajban is sokfelé fagyasztott félkészterméket. A nudli, a dödölle, a prósza viszonylag ritka tétel.
A kedvenceim közül kettőnek hadd adjam meg a receptjét is. Az egyik a tócsni, melyet neveznek lapcsánkának, prószának, cicegének is, de létezik még 8-10 kevésbé ismert neve is. Készítését illetően vannak apróbb különbségek a receptek között. Ami biztos, hogy krumpli kell hozzá és liszt, továbbá só, s jellemzően bors is. Ha a burgonyát meghámozzuk s lereszeljük az apró lyukú reszelőn, majd megsütjük serpenyőben kevés zsiradékon, a svájci rösztihez jutunk. A magyar parasztkonyha ehhez még lisztet adott, hadd legyen laktatóbb. Van, aki tesz még hozzá tojást és/vagy joghurtot, esetleg kefírt is. Lehet fűszerezni fokhagymával, hagymával, petrezselyemmel, snidlinggel, reszelhetünk hozzá még káposztát, répát, de a variációk szinte végtelenek. Tálalható külön is (a legendás Falk Miksa utcai Tokaji borozóban ez az egyik legnépszerűbb borkorcsolya évtizedek óta), de igen finom sajttal és fokhagymás tejfellel. A www.mindmegette.hu gasztro-portál 66 permutációt kínál, ebbe persze beleértik a nem krumpliból készült tócsnikat is, amivel kétségbe vonják kiinduló tételünket, miszerint a tócsnihoz kötelező a krumpli. De ez sem probléma, s ha számításba vesszük, hogy ezesetben mindig kihangsúlyozást nyer az étel megnevezésében a krumplitól eltérő alapanyag pl: „cukkini-tócsni”. S ha létezik pacal-carbonara, zöldség-carpacció, paradicsom-tatár, akkor miért ne létezni cukkini-tócsni is?
Másik krumpliétel, ami méltatlanul veszett ki – Nyugat-Magyarországot leszámítva - a vendéglátás főáramából, pedig még gyermekdal is megörökíti a nevét, az a dödölle.  
S hadd jöjjön ide két zárójeles gondolat: nyugatmagyarországi kirándulásunk alkalmával örömmel fedeztük fel a vendéglők tekintélyes részének étlapján a dödöllét, két helyen rendeltünk is. Őrségi szűzérmék a szentgotthárdi Andante-ban és szarvasragu a szombathelyi Pásztor csárdában:







Másik: a Vince második napját az egyik legtehetségesebb és legigényesebb fiatal egri borász, Bolyki János Belgrád rakparti, „Gepárd és Űrhajó” nevű éttermében „vezettük le”, ahol igen finomakat ettünk, de többek szerint a dödöllével körített malaccsülök-pörkölt vitte el a pálmát. 



Örömteli a parasztkonyha ételeinek újraértelmezése vagy csak egyszerű tökéletesítése a magas gasztronómia intézményeiben.) 
A dödölléhez meghámozott és felkockázott krumplit főzünk annyi vízben, hogy éppen ellepje. Miután megfőztük, még azon forrón összetörjük a krumplit, sózzuk, majd folyamatosan kavarva annyi lisztet adunk hozzá, amennyit felvesz. Sokat vesz fel, s ne sajnáljuk a fáradságot, mert kevés liszttel dödöllénk állaga silány, szétfolyó lesz. Ezek után van, aki serpenyőben, zsíron pirítja meg, de az „alaprecept” szerint hagymás zsírba mártott kanállal nagyobb galuskákat szaggatunk egy kizsírozott tepsibe, ezután meglocsoljuk a megmaradt hagymás zsírral, majd csőben pirosra sütjük. Nem egy fogyókúrás étel. Kínálhatjuk köretként, gazdagíthatjuk zöldfűszerekkel, feladhatjuk juhtúróval, tejfellel és szalonnapörccel, mint a sztrapacskát, s variációk itt is az egyéni fantázia mentén továbbgondolhatók.


Dorozsmai Endre

A szöveg a tegnapi Erdélyi Naplóban jelent meg. Ha minden igaz. :)

Sörözők Budapesten


Megjelent a sokak által várt TOP 12 gasztro-kaland idén is. 



A kiadványra még visszatérünk, most csak annyiban legitim az említése, hogy idén komolyabban foglalkoznak a sörökkel, van benne étel és sör párosítás, bemutatják a legjelentősebb magyar kézműves söröket s közreadnak egy söröző-toplistát is. Ennek első három helyezettjét kötelező meglátogatni egy sörbarátnak (hadd jelezzem: a sör és a bor éppen úgy nem ellenségei és főszabály szerint nem is alternatívái egymásnak, mint ahogy a konyak, a whisky és a pálinka szeretete is megfér egymással. Sőt, ezutóbbiak sem zárják ki a sör és a bor tiszteletét és fogyasztását. Mi több, mindezek mértékkel fogyasztva akár egyetlen este is élvezhetőek váltakozó sorrendben, mindent a maga helyén persze.)
Kezdjük a szokásoknak megfelelően hátulról.
A harmadik helyet kilencvenes évek második felében megnyílt Henry Belga Söröző kapta meg, mely a Bem rakpart 12-es szám alatt működik azóta is egyenletesen magas színvonalon. A korrekt árszabású pazar belga sörkülönlegességek mellett a „Henry” vendéglőként is helytáll. A vendég szabályos sörlapot is kap, melyen nemcsak a sörök megnevezése, űrmértéke és ára szerepel, hanem rövid, a borleírásokhoz hasonló ismertetése is.
Második helyre egy első látásra sokadosztályú, aprócska, kopott söröző került, ahol még asztalok sincsenek, magasított székeken ücsörögnek a vendégek. A sörválaszték viszont lenyűgöző: cseh söröket ihatunk, olyanokat, melyek nem szerepelnek a mindennapi kereskedelmi forgalomban. Mint a Kalauz is írja, a kocsmáros nincs leszerződve egyik sörgyárral sem, így a csapolt sörválaszték még változik is. Egyedi élmény volt meglátogatni a Hegedüs Gyula 22. szám alatti Pivot a Vince előestéjén, nagyon komoly, markáns söröket kóstoltunk s még visszatérünk.






Vitatható az első helyezett Skanzen pozicionálása. Inkább különdíjra lettek volna érdemesültek. A hely minden esetre semmi máshoz nem hasonlítható, egyedi bájjal rendelkező és a Pivohoz hasonlóan visszatérésre sarkall. Csapos nincs, van egy kedves fiú, aki informál az intézmény működéséről. Megtudhatjuk, hogy egy magánlakásban vagyunk, ahol nincs személyzet, a vendéglátók semmilyen szolgáltatást nem nyújthatnak, így, ha valaki sört akar inni, az lecsapolja magának és a bekerülési összeget pedig leperkálja egy dobozba. 



Cigarettázni is lehet, hiszen mint említettük ez nem söröző, hanem egy dohányzó közösségi tér, ahol elüldögélhetünk a legizgalmasabb magyar kézműves sörök mellett. 




Életemben először vállaltam jó szívvel egy cigarettafüsttel teli térben való tartózkodást. A Skanzen alapkoncepciója nyilván joghézagra épít, de úgy, hogy ebből kára senkinek sincs, csak haszna. Végigkóstoltuk a teljes sörválasztékot, kívánunk sok sikert mind az üzemeltetőknek, mind pedig söröket szállító kisüzemeknek.

Dorozsmai Endre 

A szöveg a mai Erdélyi Naplóban jelent meg.
Ha minden igaz. :)

 A Skanzenben és a Pivoban 2012. március 22.-én és 23.-án jártunk.

2012. március 27., kedd

Vince 2012


Idén is nagy sikerrel zárult az immár harmadik alkalommal megrendezett VinCE, Közép Európa legjelentősebb borászati rendezvénye. A pénteki nap a szakmáé volt, más szóval értelemszerűen kisebb volt a közönség, ennek dacára a jó előre kinézett, de le nem foglalt cava (spanyol pezsgő) kurzust sikerült elpasszolni, mert a helyek már elővételben elfogytak, így hiába értünk a helyszínre negyed órával a rendezvény hivatalos nyitása előtt, már csak a Horvátország borait bemutató Darrel Joseph előadására sikerült jegyet venni.
Addig is viszont végig lehetett járni valamennyi helyszínt és feltérképezni a rengeteg lenyűgöző bort, whiskyt, konyakot, ínyencséget. Darrel Josephet, a jeles borszakírót a magyar borrajongó a hajdani remek borszaklap, a Borbarát révén ismerheti, ahol évekig tesztelt. Rusztikus, érdekes borokat mutatott Darrell a tisztán acéltartályos egyszerűbb, de korrekt fehértől a 60 napos héjon áztatással készült masszív fehéren át, két impozáns vörösig. Az előadó és a közönség is hiányolta a sorból Horvátország büszkeségét a Plavac Mali szőlőfajtából készült Dingac-ot, de a 8 bor így is szép rátekintést adott e büszke ország bortermelésére, nem szólva az adatgazdag vetítéses prezentációról.
Idén a kiállítók számára rendezett gálán is sikerült részt venni, ahol remek falatokat kínáltak az összegyűlteknek. A keret szoításában csak két ételt emelnék ki, kedvencemet, a rácpontyot, mely az ipari szemcsésedő tejfelt leszámítva kifogástalannal találtatott ízre, állagra egyaránt. Igen finom volt a csirke birjani is, amit a szakmai szempontok félreseprésével köznyelven indiai rizottónak fordíthatnék. (Azért szakmaiatlan e megnevezés, mert a rizottó egy külön műfaj, annak dacára, hogy mifelénk dívik minden rizses ételt rizottónak keresztelni, holott a török piláf, a magyar rizses avagy rizskása, a spanyol paella mind más világ, egyik sem rendelkezik a rizottó krémességével s ugyanakkor a rizsszemek „ropogósságával”, amit persze lehet szeretni vagy nem szeretni.) E rendezvényre a borászok hoztak bort, mindenki egy tételt. Legnagyobb élmény itt egy Törley zéró likőrös, Chardonnay-ból készült 2004-es nyers pezsgő (brut nature) volt, amit Kemendy László hozott magával.
A kóstolás a főnapokon 11 órától 20 óráig zajlott, a biztonságiak is elismerést érdemelnek, mert finoman terelgették a közönséget, a kitartók a hivatalos zárás után bő fél órával is találtak még maguknak kóstolnivalót. A beugróban bennfoglalt hihetetlen italválasztékra és a rendelkezésre álló időkeretre való tekintettel csak egy mesterkurzusra ültünk be, Zwackék keserűlikőr-előadására, 

(Az előadás közönsége.)



melynek köszönhetően betekintést nyerhettünk a Zwack család többévszázados szeszipari tevékenységébe, Hortobágyi Cirill atyának köszönhetően megismerhettük a gyógynövények felhasználási módjait és annak történelmi forrásait, majd Helmut Adam italszakértő a keserű likőrökről és azok felhasználásáról adott átfogó áttekintést. 

(A fotón a kóstolt tételek)


Külön meglepetés volt, hogy a kurzus minden részvevője kapott a Zwack Unicum termékcsalád legújabb darabjából, az aszaltszilva-ágyon tölgyfahordóban érlelt keserűitalból egy impozáns literes palackot. 



Eme italt egyébként a rendezvény több pontján is kínálták, egyik teremben Segal Viktor, az egyik legismertebb, több könyvet is jegyző magyar séf személyesen kínált hozzá egy több elemes krémkompozíciót, mely a nagyon diszkrét, alig érzékelhető sós, édes illetve fűszeres ízekkel finoman játszva remek alátámasztást nyújtott az új italhoz, mely jó eséllyel közkedvenccé fog válni.
Képviseltette magát szűkített választékkal a Gerbeaud ház is, melynek képviselői prémium csokoládékkal és kreatív, lenyűgöző, mi több, katartikus desszertekkel kápráztatták el a nagyérdeműt. A Vincéről szólva, a borokról is írni kellene, de a három nap alatt kóstolt kb. 200 tételnek akárcsak a termelőit felsorolni eme kis írás kereteinek túlfeszítését jelentené, úgyhogy a legmarkánsabb tételekre még visszatérünk e hasábokon. 

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló holnapi számában fog megjelenni.

2012. március 21., szerda

Medvehagyma



Érdekes feladat lenne a magyar gasztroforradalom és a globalizmus viszonyrendszerét elemezni. Sokan a globalizmus alatt egyszerűen az internet világát, a problémamentes gyors közlekedést, az egyes kultúrák egymásra hatását értik, miközben e jelenségkör ennél sokkal kiterjedtebb és minden összességében elemezve kifejezetten negatív. Jelenti a szabad piac megszűntét a szabad piac jelszava alatt, a nagytőke és a pénztőke zsarnokságát a bérrabszolgák felett, a háttérhatalmak kezében levő tudatipart, a multikulturalitás vagyis a kulturális sokszínűség helyett egyneműsített monokultúrát, amit akár non-kultúrának is nevezhetünk. Gasztronómiai síkon a globalizmust nem különböző kulináris kultúrák erényeit és eredményeit hasznosító fúziós konyha (lásd pl. Budapesten a Nobu-t) jeleníti meg, hanem a Mcdonadsot, a KFC, a Pizza Hut és a többi franchise rendszerben működő, a gasztrokultúrát gyökereiben támadó gigahálózat.
A magyar gasztro-forradalom képviselői éppenséggel szemben úsznak a globalizmus árjával: a minőségi alapanyagok kívánalma implicit módon a profithajhász, az egészség szempontjaira fittyet hányó élelmiszeripar, a nagyipari mezőgazdaság tagadását jelenti, a szezonalitás elve épp azt mondja, hogy lehetőség szerint azt együk, ami az adott vidéken adott évszakban, netán adott hónapban vagy akár adott héten megterem. S már ott is vagyunk a gasztro-forradalom másik kulcsszavánál a regionalitásnál: lehetőség szerint a helyi alapanyagokból főzzünk s ne importból.  Örömteli jelenség, hogy egyre több étterem kínálatában jelennek meg szezonális fogások évszaknak vagy hónapnak megfelelően: medvehagyma, eper, spárga s még sorolhatnánk a mifelénk nem egész évben termő remek alapanyagokat.
S ha már említés esett a medvehagymáról, akkor foglalkozzunk ezzel bővebben. A medvehagyma azon konyhai alapanyagok egyike, mely eleven cáfolata annak a közvélekedésnek, hogy ami finom, az hízlal és egészségtelen. 


(forrás: www.szatmar.ro)

A medvehagyma a legegészségesebb ételek egyike, mely ráadásul sokféleképpen használható. Leggyakrabban főzeléket készítenek belőle s úgy kezelik, mint a spenótot, azzal a különbséggel, hogy fokhagymás karaktere miatt felesleges fokhagymát tenni hozzá. De készíthető belőle krémleves (a medvehagymát megfőzzük leszűrt zöldséges csirkelevesben, tejszínnel selymesítjük, majd turmixoljuk, betétnek adhatunk hozá bevert tojást, olívaolaj és vaj keverékében pirított rozskenyérkockákat, parmezánforgácsot, s variációk még sorolhatók), tölthető rakott, rántott vagy besamellel fedett palacsintába vagy gombába, keverhető körözöttbe, süthető kenyérbe, de akár kiváló pesto is készíthető belőle.
A pesto remek adalék a tésztákhoz, de használják leveshez, halhoz, vagy akár hús mellé is. Alapanyagai alapjáraton: bazsalikom, fenyőmag, parmezán és olívaolaj. Mindezt pépesítjük s meg is vagyunk. A bazsalikomot kicserélhetjük medvehagymával vagy akár mustárfűvel, közismertebb nevén rukkolával.



Becsüljük meg a kézzel szedett, piacon kapható medvehagymát, melynek egyelőre még nem jelent meg az iparosított, jellegtelenített változata.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló 2012. március 14-i számában jelent meg.

2012. március 20., kedd

Corona da Lorenzo (Arad, hajdani Andrássy tér, jelenleg Forradalom sugárút 71.)



Nagyon szeretem az olasz konyhát, de nem ezért szoktam Erdélybe látogató barátaimat többnyire olasz vendéglőbe küldeni, hanem azért, mert jó néhány közülük messze kiemelkedik az átlagból. Ez nyilván összefügghet azzal is, hogy nagyon sok olasz vendéglő olasz tőkével, olasz szakáccsal működik, ami persze önmagában nem elég - gondoljunk csak a kínaiak által működtetett, kétes frissességű ételeket nyújtó tucat-étkezdékre - de mindenképpen bíztató dolog.
Aradi ínyenc barátaim hetek óta egy bűvös nevet suttognak: Lorenzo. Az autentikus olasz vendéglő, ahol nagyon jól főznek, pizza egyszerűen nincs és friss alapanyagokból – nem utolsósorban Olaszországból importált friss tengeri halból - dolgoznak. Megpróbáltam autóból kiszúrni az éttermet a leírás alapján, nem sikerült. Ez is jó pont, s mindenképpen bizalomgerjesztő, ha egy étterem, mely ráadásul a város a Fő utcájában helyezkedik el, annak is a leginkább központi részén a városháza tőszomszédságában nem a transzparensekkel akar hódítani, hanem a szolgáltatás minőségével. 



Az étteremben sajnos az első benyomás a borzalmas cigarettafüst volt, úgyhogy rögtön az iránt érdekelődtünk, hogy van-e füstmentes terem. A válasz nem volt meglepő: nincs. Az egy szem helység lassan kiürült, de a füstöt hiába semlegesítette volna valamennyire az elszívó, mert a pincérünk, habár kérdésemből sejthette, hogy családunkat igencsak zavarja a füst, egyik cigarettáról gyújtott a másikra.
Az étlap izgalmas, és igen bőséges, vélhető, hogy a húsok estében a fagyasztó is bevetésre kerül, csodálkoznék, ha állandó jelleggel frissen lehetne beszerezni Aradon mondjuk szamárbélszínt. De ez nem derült ki, mert egy olasz vegyes előételtálat és egy vegyes haltálat rendeltünk. Az előételtálon a szalámi kommersz minőség volt, az olajbogyó szintén, az aszpikos-nyelves felvágott ügyében megoszlottak a vélemények, a mozzarella rendben találtatott, a kétféle sonka szintúgy. 



Ipari kenyeret hoztak ki mindehhez, valamint a ház ajándékaképpen jól elkészített, egyszerű és nagyszerű paradicsomos bruschettát szintén átlagos ipari kenyérből. 



A haltálat kisebb tányérokra tálalták, de ez nem zavart, kaptunk egy remek, zsenge paradicsomos tengeri halat,



 fűszeres-paradicsomos kagylót, 



roston sült tintahalat és egy tésztafélét a tintahal csápjaival. 



A halak mind frissek voltak, amit sejtettünk, hiszen jelezték, hogy kedd és csütörtök a halnap, amikor friss árut kapnak. A tészta állaga íze szintén tökéletes volt, akárcsak a halaké, megfelelő alapanyagtisztelet, kíméletes hőkezelés, egyszerű, de jól eltalált fűszerezés jellemzi a helyet. A konyha kedveskedett egy kevéske ajándék ínyenc desszerttel is: egy-egy darabka gofrit kaptunk egy kellemes mascarpones krémmel. Összességében átlag feletti hely volt Lorenzo vendéglője, visszamenni mégsem fogunk, amíg a füstmérgezés veszélyezteti a vendégeket.

 Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló 2012. március 14-i számában jelent meg.
A Corona da Lorenzoban 2012. március 2.-án jártunk.

2012. március 19., hétfő

Kötelező program: VinCE 2012


A jelentősen megnövekedett üzemanyagárak mellett jócskán meg kell nézze az erdélyi borrajongó, hogy milyen esemény alkalmából utazik fel a Székesfővárosba. Az évtizedes, félévtizedes hagyománnyal rendelkező egész hétvégés, két vagy több napos kóstolók (pünkösdi bortúra, Etyeki Pincefesztivál, Etyeki Kezes-Lábas, Borfesztivál, Budai Gourmet) mellé az utóbbi években felsorakozott kiemelt programként a VinCE, mely sok szempontból egy csapásra az élre került.
Minden eseménynek megvan a maga erénye és varázsa. A borfesztiválé a Budai Vár, mint helyszín és a koncertek, az etyeki eseményeken a borászok személyes jelenléte és a pincében vagy pincék tőszomszédságában való kóstolás, a Budai Gourmet-nak a csúcséttermek részvétele, s csúcsgasztronómiai produkciók kóstolása elérhető áron, a VinCE, megkockáztatom, hogy a legjobb ár/érték arányú kóstoló, legalábbis azok számára, akik komoly kóstolási rutinnal rendelkeznek s gond nélkül megkóstolnak egy nap alatt több mint száz bort. Szombaton és vasárnap napi 8000 Forintos belépővel korlátlanul lehet válogatni a hivatalos programterv szerint 1000 borból, s ismerve a hasonló rendezvényeket, állíthatom, hogy e szép szám inkább lefele kerekítve jöhetett ki. Egyébként ennyit talán egy hét alatt lehet megkóstolni, úgyhogy érdemes jól kiválogatni, hogy mire áldozzuk kóstolási kapacitásunkat. 



A honlapon 99 pincészetet számoltam össze, melyek képviseltetni fogják magukat a magyar és a nemzetközi élvonalból. Erdélyből ott lesz Balla Géza és Johann Brutler a Nachbill pincészet képviseletében, a Délvidékről Bónis István, az anyaországból pedig felsorolhatatlanul sok, zömmel élvonalbeli pincészet Eszterbauer Jánostól Dula Bencééig, a Pannon Bormíves Cég külön standdal képviselteti magát s olyan csúcsborászokat vonultat fel, mint Árvay János, Dúzsi Tamás, Figula Mihály, Frittman János, Gere Attila, Heimann Zoltán, Jásdi István, Jekl Béla, Légli Ottó, Lőrincz György, Szerelmey Huba, Tiffán Zsolt, Vesztergombi Ferenc, Vida Péter s a már említett Balla Géza. A borok mellett idén is lesznek kiemelkedő minőségű párlatok is. A kiállítók listája egyébként még bővülni fog, a frissítés folyamatos egyelőre két élvonalbeli pálinkafőzde szerepel a listán a Nobilis és a Gyulai pálinkamanufaktúra, vélhető, hogy a tavalyi rendezvényhez hasonlóan idén is egy egész pálinkafesztiválra való főzde állít majd ki.



A másik erénye a VinCEnek, hogy nemzetközi szaktekintélyeket sorakoztat fel, akiknek idén külön belépő mellett lehet hallgatni a kurzusait. Ott lesz Gary Vaynerchuk az egyik leghíresebb borblogger, akinek a nevét formális borismereti képzés (WSET) keretén belül volt szerencsém hallani, de ott lesz Steven Spurrier is, a Bottle Shock című nagysikerű film főalakja, aki életében legendává lett, továbbá Regis Camus, a világ egyik leghíresebb pezsgőmestere s még sorolhatnánk. A szakma magyar jelesei közül előadást tart Mészáros Gabriella nemzetközi borakadémikus, aki az utóbbi évben több erdélyi helyszínen is tartott WSET alapképzést, sőt megosztott helyszínekkel e héten kezdődik a középfok is (előbb Kolozsváron, majd Csíkszeredában), s a következő alapfokú képzés dátuma és helyszíne is le van szögezve (Marosvásárhely, 2012. április 27-29.). Az előadók között szerepel Romsics László, a György Villa pincészet főborásza és a Vince magazin szakmai lektora, Ipacs Szabó István a Vylyan pincészet főborásza s még hosszasan sorolhatnánk a magyar előadókat is. Összesen 25 rangos, nemzetközi tekintélyű hazai és külföldi előadót sikerült megnyerni az idén a Vince szervezőinek. 



A március 23 és 25 között megrendezésre kerülő programról, melyet méltán tartanak Közép-Európa legjelentősebb boros eseményének részletesen informál a rendezvény hivatalos honlapja: www.vincebudapest.hu.


Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló 2012. március 14-i számában jelent meg.

2012. március 2., péntek

Nosztalgialángos - lángosnosztalgia

Ceausescu Romániájában nem sok nosztalgiára okot adó dolog volt. De egy-kettő akadt, mely kitartott a korszak végéig. Mert azért a Ceausecu korszakban az életminőség nem volt egyenletesen rossz. A hetvenes években még elég tűrhető volt az ellátás, még nem kígyóztak a sorok a tejboltok előtt, az üzletekben nemcsak sorbet és egyetlen fajta halkonzerv sorjázott a polcokon végeláthatatlanul, hanem voltak például értékelhető édességek is, ezen belül felejthetetlen a szilvalikőrt és aszalt szilvát rejtő csokoládé, melyet aztán elért minden csokoládék ceausiszta balsorsa, kávépótlóval tették ehetetlenné, mit ahogy a vajat borzalmas ízű margarinnal csapták agyon, megőrizve persze a termék nevét. A kis üvegcséket mintázó, cseresznyepálinka ízű szeszesitallal töltött csokoládénak ezzel szemben egyszerűen megszüntették a gyártását.
Mindazonáltal volt néhány termék aminek szintje nem romlott a nyolcvanas évek végén sem, például Temesváron a józsefvárosi magyar líceum melletti bisztróban  a tepertős pogácsa, és a szerb burekre emlékeztető túrós és húsos lepényszerűség, s ilyen volt a lángos is. Akkor nem volt még divat az az egyszerű módszer, amit ma alkalmaznak, hogy kívülről teszik a lángosra a belevalót, akkor beletöltötték a juhtúrót vagy tehéntúrót esetleg darált húst és úgy sütötték azt meg. Egy helyről tudok, ahol nemcsak, hogy az átlagnál jobb minőségű volt a sós juhsajtos ún. telemea-s töltelék, de friss kaprot is tettek bele. Az volt a legendás aradi strand a maga feledhetetlen lángosával.
Mit ad Isten, a minap Felsőbányán akadtunk bele egy ilyen lángossütőbe, 



ahol ugyanezzel a remek töltelékkel kínálták a kifogástalan lángost, 2 lejért, azaz 130 Ftért. De volt káposztás töltelékű is, egyik jobb a másiknál. 



S amit Délvidéken láttam: nem kommersz üdítőket vagy alkoholos italokat adnak hozzá, hanem joghurtot, kefirt valamint sana-t, ami egy kefirszerű erjesztett tejital. 



Mi több, ezek sem globalista termékek, hanem egy közeli falu kisüzeméből származó, ízre állagra messze átlag feletti tejszármazékok. 3 deci 150 ftnak megfelelő lejbe kerül. A hely felsőbányai barátaim szerint ugyanolyan, mint 30-40 évvel ezelőtt, puritán, dísztelen, de igazi nosztalgikus élményt adó. 



Ultrabaráti áron tisztes minőség.


Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.
A felsőbányai lángosozóban 2012. február 29-én és március 1.én jártunk.