2011. július 30., szombat

Taverna Flórián (Kőszeg, Várkör 59.)

Nem mindegy, hogy kitől kapunk étterem-tippet egy idegen városban. Ha járókelőktől vagy kocsmákban érdeklődünk, akkor a javasolt hely nagyjából annak az ízléskultúrának fog megfelelni, amit az illető kocsma, vagy az esetlegesen megállított polgár képvisel. Ha viszont az egyik legjelentősebb magyar pincészet birtokigazgatója, aki napi rendszerességgel forgatja az Alexandra étteremkalauzt, ajánlj saját szülőföldjéről egy helyet, akkor az nem fog csalódást okozni. Nem is okozott.
A Taverna Flórián, a legjobb vidéki vendéglők egyike, mely még a jelek szerint felfedezésre vár. A 2009-es Kalauzban elkelő 9.5 ponttal szerepelt, (9-től fölfelé már jónak nevezhető egy vendéglő a szigorú bírálatnak köszönhetően), a 2010-esbe valamiért nem került bele, holott a szolgáltatás olyan színvonalú, hogy ott lenne a helye az országos gasztro-tudatban.
A kiszolgálás kifogástalan, felkészült és kellően kommunikatív, a hangulat barátságos és intim,



a kerthelyiség páratlanul szép, az árak barátságosak, a konyha pedig kreatív. Rendeltünk füstölt pisztrángfilét tökmagolajos burgonyasalátával, 



őrségi kecskesajtot grillezve cukkinivel és rukkolával, konfitált libamájat lilahagymalekvárral és házi brióssal, 



gnocchit spenótos tőkegombás gorgonzolamártásban, 



gyömbéres csokoládékrémet



és mákos túródesszertet. 



Az ételek egyenkénti elemzésére nincs tér, pedig megérdemelnék, minőségük a nagyon jótól a katartikusig terjedt. Itt és most csak annyit szögeznék le, hogy a Taverna konyhája – melybe bepillantást nyerhet a vendég is, az étteremnek nincs titkolnivalója – magabiztos, felkészült, a séf kiváló ízharmóniákat varázsol a nem túlcicomázott, de mégis gyönyörű tányérokra. A Taverna az a hely, ahová akár holnap is visszatérnénk, kár, hogy többszáz kilométer választ el tőle.

 Dorozsmai Endre


Osztályozás (10-es skálán)
Atmoszféra: 9
Kiszolgálás: 10
Konyha: 8.75


Megjelent a Magyar Demokratában.
A Taverna Flóriánban 2010. júniusában jártunk.



Kispityer Halászcsárda (Szombathely, Rumi út 18.)

„Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” – tartja a régi mondás, s milyen igaza van. S ha a megszokottan anyagiakra vonatkozó közmondást szakmai síkra vonatkoztatjuk, akkor bizony azt is leszögezhetjük, hogy ha a Kispityer vendéglő








illetékesei tartották volna magukat ehhez a gondolathoz, akkor ez a kis írás is jobb hangulatú lenne. De nem. A Kispityer vendéglő étlapjára igen kedvező árfekvéssel beillesztették a lazactatárt megannyi jól ismert csárdaétel közé. S mivel a lazactatár a kedvenc ételeim közé tartozik, volt balszerencsém meg is rendelni.
Kaptam egy míniumszínűre festett, olajban áztatott füstölt tengeri haltörmeléket, margarinszivarkákkal és zöldségekkel. 



Vagyis az étel nem volt tatár (nem volt nyers), a hal pedig, bármiből is volt, otromba mesterséges színezéket tartalmazott. Pincérünk tudomásul vette kifogásaimat, elvitte az ál-tatárt, nem állította a számlába, de elnézést sem kért, sőt a menteni próbálta a menthetetlent. Az „elnézést”-en kívül egyébként nem ártana gyakoroltatni vele a „köszönöm” továbbá az „én is köszönöm”, valamint az „egészségére” kifejezéseket sem, mert ezek használatát sem gyakorolta annyiszor, ahányszor az érvényben levő vendéglátási szokásrend megkövetelte volna.
Innen kezdve már az ember kedvetlenül eszi a sokkal szerencsésebb ételeket is. Mert voltak sikerültebb fogások is: a borzas harcsa rendben találtatott, a ropogósra sült krumplis bundában a hal szaftos maradt




a halászlé egy fokkal sósabb volt a jellemzően egyébként is túlsózott átlagnál, de a halnak megint csak jó volt az íze és az állaga,korrektül sikerült a vegyes haltál, a rántott ponty remek volt, a roston sült fogas persze nem roston sült, de állagra ízre megfelelt. 



A túróspalacsinta átlagos volt,



a túrógombócban nem volt kellőképpen homogenizálva a túró.



A csőbe sült fogas viszont teljes félreértésnek bizonyult, az enyhén túlsütött halra mirelit zöldségeket halmoztak, amit egy híg besamellel öntöttek le, majd az egészre rásütöttek. Az eredmény  lehangolóbb volt a menzaételek zöménél. 



Nem volt a Kipityér produkciója sokkal rosszabb az elmúlt negyven év gasztronómiáján túl nem lépő vendéglők átlagánál, ha az ál-lazacot, a csőben sült fogast és a felszolgálói stílust nem számítjuk. De hát számítjuk, mert ilyen az élet.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Magyar Demokratában látott napvilágot.
A Kispityerben 2010. június 30-án jártunk.

Osztályozás
Konyha: 5
Kiszolgálás: 3
Atmoszféra: 7

2011. július 29., péntek

Egy ízig-vérig magyar hely: a gyulai Kisködmön (Városház utca 15.)

Az Erdélyi Napló gasztronómiai oldalain főszabály szerint a tágan értelmezett Erdélyben levő városok vendéglőit vesszük majd górcső alá, de bizonyos esetekben kivétel is teszünk. Egyrészt a határmenti, Belső-Magyarországi városok vendéglőiről érdemesnek tartjuk informálni olvasóinkat, másrészt pedig az olyan vendéglőkről is igyekszünk majd szólni, melyek hangulatukban, atmoszférájukban netán gasztronómiai irányzatukban közel állnak hozzánk. A gyulai Kisködmön mindkét kategóriába beletartozik. Egyrészt Gyulán van, a határtól úgyszólván két lépésnyire, gépkocsival pár pernyire, a város központjában, másrészt pedig olyan a beltér kiképezése, hogy ott a nemzetben gondolkodó erdélyi magyar ember garantáltan jól érzi magát. No de ne szaladjunk a dolgoknak az elejébe.
Érdemes ott kezdeni történetünket, hogy működött Jalecz Lajos tulajdonában egy indonéz vendéglő Gyulán a kilencvenes években, melynek sikerült az, ami nagyon keveseknek: vidéki  étteremként bekerült az országos illetve a fővárosi gasztro-tudatba. Hogy mást ne mondjak, a Konyhaművészet magazin több ízben beválasztotta őket Magyarország legjobb vendéglői közé. Jalecz Lajos viszont, látva a globalizálódás egyre erőteljesebb megjelenését a kulinaritás világában s a magyar gasztronómiai értékek ezzel párhuzamos pusztulását, úgy döntött, hogy felszámolja a bejáratott, jól működő, szakmai presztízst szerzett indonéz vendéglőt, hogy létrehozzon a helyén egy hiteles magyar vendéglátó intézményt. Ez lett a Kisködmön, melynek beltere egy kisebb néprajzi múzeum.



Láthatunk a falon erdélyi szőttest, csikóskulacsot, tajtékpipát, tükörtojást sütő-tálaló edényt, tésztaszűrőt, gyufatartót, saroktékát s ezernyi más, szeretnivaló, patinás dolgot. Minden egyes tárgy mellett szerepel a megnevezése, kora és rövid története, esetleg az, hogy kinek a gyűjtéséből származik. Népi motívumok mindenfele, télen a kandallóban ég a tűz, a bejárat székelykaput idéz. A háttérben magyar népzene szól megfelelően alacsony hangerővel, ami sajnos ritka Magyarországon, a legtöbb vendéglőben „trendi” gépzenét hallhatunk vagy kereskedelmi rádiót, a magyar jelleget hangsúlyozni igyekvő helyeken meg cigányzene van. A honlapon (www.gyulakiskodmon.hu) a tulajdonos csikós ruhában ajánlja vendéglőjét, de élőben is volt már alkalmunk megcsodálni a hortobágyi csikósok kék ruháját, midőn Jalecz úr asztalról asztalra járva személyesen érdeklődött a vendégek elégedettsége felől.
Az étlap az első magyar étlap, mely a Tariffa nevet viseli s melyet Jalecz Lajos a levéltárból ásott elő. Ezt aktualizálta és ültette át a mai kor ízlésvilágának és konyhai technológiájának megfelelően. Kapható tárkonyos bárányleves és ökörnyelv, mangalica-csülök és szürkemarhabélszín s még sorolhatnám. Az étlap nem a kísérletezés és a kulináris innovativitás étlapja, hanem az értékőrzéséé. Elvégre ezért jött létre maga az étterem.

Néhány itt fogyasztott étel:

halászlé



mangalicatarja roston


birkapörkölt



ökörnek nyelve malosa szőlővel

A Kisködmön ízig-vérig magyar hely, ha Gyulán járunk, ki ne hagyjuk!  

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg.
A Kisködmön időközben sajnálatos módon megszűnt. Megtartjuk jó emlékezetünkben.

2011. július 28., csütörtök

A borászok borásza - 2011

A múlt héten került kiosztásra a nemrégiben alapított jelentős szakmai elismerés, a  „borászok borásza” díj. Míg a megfelelőképpen mediatizált és húsz év alatt bejáratott „Év borásza” titulust azok kapják, akiket a Magyar Borakadémia választ meg egy nagyobb szakmai közösség jelöltjei közül, a felfutóban levő „borászok borásza” díjat egy szakmai kuratórium által kiválasztott ötven borász választja ki maga közül. (Lásd: www.boraszokborasza.com) Vagyis az ötven borász, akik a szakma krémjét képviseli egyben jelölt és szavazó is. A kuratórium tagjai: Kató András az egyik legszínvonalasabb borforgalmazó cég, a Terroir Klub igazgatója, Zwack Izabella, a szintén terroir borászatokat integráló szaküzletként működő „Zwack Izabella borválogatás” névadója és vezetője, Alkonyi László borszakíró, Csapody Balázs az egyik legjobb magyar vendéglő, a balatonszemesi Kistücsök 




tulajdonosa, Geönczeöl Attila, szakíró, az esztergomi Prímás pince borászati szakértője, Romsics László borász, a Decanter magazin szakmai lektora, valamint Bányai Gábor Botond, a Borigo magazin főszerkesztője.
Minden évben három díj kerül kiosztásra: a borászok borászát az említett ötven borász választja ki maga közül. A „Magyar borért” díjat a kuratórium ítéli oda annak, aki „megítélése szerint a legtöbbet tette a hazai szőlőfajtákért, az azokból készült borok minőségéért.” Szintén a kuratórium különdíjának számít az „Év Felfedezettje” is, melynek lényegét szintén megfogalmazták szépen a díj adományozói, de az elnevezés mindent elmond.
Idén a borprófétaként tisztelt, az egri borvidékhez tartozó Szomolyán gazdálkodó Kaló Imrét választották meg „borászok borászának”, 




aki törzsvendég a gyergyói EMI táborban, de megfordult többek között a Tusnádi borsátorban, továbbá nagyváradi, aradi és temesvári borklubokban s mindenhova elmegy, ahol hirdetheti a magyar szabadság, a természet-közeliség, a minőségi borászkodás, a szerves társadalom, érték- és élet-központúság eszméit. Komoly borászati szakértők állítják: Kaló Imre pincéjében semmi nem érvényes abból, amit tanítanak, a borok itt más törvényeknek engedelmeskednek, kóstolhatunk Kaló Imrénél héjon áztatott, soha el nem öregedő fehérborokat, évjáratos rosékat, veretes vörösöket és lenyűgöző egri aszúkat, kék és fehér szőlőből egyaránt.
A két különdíj nyertese is bejárta már Erdélyt, az „Év Felfedezettje” a gyöngyöspatai Losonci Bálint lett, akit Alkonyi László a „Borok és birtokok” című könyve fordított a bor felé, előbb szakíró lett Alkonyi lapjánál, a Borbarátnál, majd maga is belevágott a borászkodásba. Karner Gáborral és Szecskő Tamással közösen alapított „Tőkés társak” nevű csapatuk 



a mátrai borászat egyik legüdítőbb, legtisztább kezdeményezése. (lásd: www.tokesek.com) Boraik tiszták, minimális borászati beavatkozással, jellemzően fajélesztő használta nélkül készülnek, s a termőtájról szólnak. Ahogy egyikük megfogalmazta, szerintük a pince nem vegyi laboratórium, hanem szülőszoba, ahol a borásznak annyi a dolga, hogy „világra segítse” a bort.
A magyar borért különdíjat Maurer Oszkár 



kapta, aki Hajdújáráson valamint Szerémségben borászkodik, Szerémségbe, a hajdani magyar királyi borvidékre kitartó munkával, pénzt és energiát nem kímélve visszatelepítette az ott őshonos fajtákat a Bakatort, a Furmintot, a Szerémi zöldet.
Gratulálunk a díjazottaknak, mindannyian messzemenően rászolgáltak az elismerésre.

Dorozsmai Endre

A 100 legjobb kulináris kaland


Ezzel a címmel jelent meg a Superbrands sorozat második gasztronómiai kötete. Maga a vállalkozás nyilván lehetetlenre vállalkozik, hiszen nem lehet megállapítani, hogy mely 20 étterem a legjobb, nincs abszolút mérce, minden értékelés bizonyos mértékig szubjektív, de ez áll a minden művészeti ágazat megítélésére. A fő kérdés az, hogy egy gasztro-kalauzt független tesztelők állítanak-e össze a maguk szubjektivizmusával persze, vagy az éttermek vásárolják be magukat a kiadványba. Az utóbbi megoldás semmi jóval nem kecsegtet: attól, hogy egy étteremtulajdonosnak van pénze reklámra, még nem biztos, hogy minőségi szolgáltatást biztosít az éttermében.
Minden jel arra mutat, hogy a Dining Guide, mely a kiadványt gondozta (lásd részletesen www.diningguide.hu) tényleg független, s nem PR szempontok alapján állítja össze a listáit. A Kalauz által legjobbnak kikiáltott 20 étterem közül 17-ben volt szerencsém megfordulni, a Rosensteint leszámítva, ahol tíz esztendeje kifejezetten negatív tapasztalatom volt, bizton állíthatom, hogy ezek az éttermek mind a magyar élbolyba tartoznak. Az étterem leírások pedig frappánsak, találóak.
Megtudhatjuk még a Kalauzból, hogy tesztelőik szerint hol adják a legjobb reggelit, a legjobb rántott húst, melyek a gyermekbarát éttermek, melyek állnak az élen a magyar konyha korszerűsítésében, melyek a 2010-ben nyitott legígéretesebb helyek, a legjobb egzotikus kifőzdék, a legjobb vidéki vendéglők, melyek a világ legnevesebb szakácsiskolái, legjobb piacai, legnagyobb gasztro-fesztiválok, láthatunk rakott krumpli átiratokat csodás fényképeken, leírásokkal, betekinthetünk a Babel és a Montenegroi Gurman éttermek mindennapjaiba, olvashatunk remek bortúra-ajánlatokat, útvonal, pince- és éttermi tippekkel együtt. 

Hadd álljon itt kis színesítésként néhány saját fotó a Babelből, Pesti István zseniális étterméből. Libamájtortácska meggymártással, báránysült lilaburgonyahabbal, spenótágyon, kecskesajt panna cotta, répavariációk: puding, fagylalt és karamellizált karotta.






Újítása a Kalauznak, hogy bemutat egyszerű mesterembereket, akik a maguk gasztronómiájához kötődő egyszerű szakmájukban a tökéletességre törekszenek, legyen szó balatonalmádi pékről, etyeki sonkakészítőről, kapolcsi sajtkészítőről vagy budapesti kürtőskalácssütőről.
Tartalmaz a Kalauz gyorstalpalót az ételek és borok harmonizálásáról, listát a legjobb gasztro-borokról (no ez aztán tényleg lehetetlen vállalkozás, hiszen a magyar piacra évente ezres nagyságrendű kiváló gasztro-bor kerül ki, itt minden szelekció csak esetleges lehet.) Tény, hogy az a tíz, amit kiemelnek, megállja a helyét, de persze bármikor másik tízszer tízet tudnánk ugyanolyan megalapozottsággal szembeállítani a listával), a legjobb borlapokról, a legjobb borbárokról, a legjobb koktélbárokról, a legjobb pálinkákról (ehhez a kommentárom ugyanaz lenne, mint a „legjobb” gasztro-borok esetében).
Egyszóval felettébb adatgazdag lett az újságárusoknál kapható kiadvány idén is, messze megéri az árát.  

Dorozsmai Endre

(A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg.)
  

2011. július 27., szerda

Dózsa étterem és panzió (Dálnok tető)


Évek óta tervezem a Kézdivásárhely közelében működő, a várost Brassóval összekötő főútvonal mellett fekvő Dózsa panzió és étterem meglátogatását. Átutazóban eddig nem sikerült megállni egyszer sem, úgyhogy legutóbbi kézdivásárhelyi látogatásunk alkalmával célirányosan odamentünk s nem bántuk meg. A Dózsa étterem fő sajátosságai a kedves kiszolgálás, a nagy adagok, az átlagos, nem kiugró gasztronómiai teljesítmény, a magyar s ezen belül székely környezet és a szinte már zavarba ejtően alacsony árfekvés.
Az étlap igen hosszú, ami lehetetlenné teszi, hogy minden frissen készüljön, mindazonáltal fontosnak tartom leszögezni, hogy hűtőízű, állott fogással nem találkoztunk. Külön értékeltük a korondi étkészletet, mely rögzíti a tulajdonos nevét is, aki nem más, mint a torjai polgármester s egyben a bálványosi Vár vendéglőnek a tulajdonosa, Daragus Attila. 



A falon is korondi kerámia, faborítású mennyezet. 




A négynyelvű (román magyar német angol) étlap minden étel mellé fotót is közöl, nem a Mc-Donalds stílusában: az ételek a valóságban is úgy néznek ki, mint az étlapfotókon. 



Megjegyezném, hogy ha egy étel nevét kézzel írják fel utólag (konkrét példa „salam de vanat”), akkor ne legyenek kényelmesek s írják fel legalább magyarul is.
Ettünk székely gulyáslevest (7 RON), 



székely bablevest (5.5 RON) 



és egy egyszemélyes Dózsa-tálat (25 RON), 



ami bőven elégnek bizonyult kettőnk számára. Ezutóbbin volt egy miccs, egy darab rántott sajt, egy sült kolbász, sült szalonna és egy flekken, bőséges vegyes házi savanyúság és sült krumpli ketchup-pal és sajttal. A nem csekély befogadóképességű (kb 5-6 deci) korondi mélytányérban érkező székely (egyébként csülkös) bableves jellegzetessége, mint pincérünk is elmondotta, a tárkony, mely nem volt ugyan domináns a levesben, de így is szerettük. A kis (értsd fél literes) bográcsban tálalt gulyásleves klasszikus alföldi gulyásleves volt, a székely jelleget nem leltük, mindazonáltal a maga műfajában jól készítették el, nem lógott ki belőle semmi, úgy volt jó, ahogy kaptuk. (Tipikus hibák, melyeket sikerült elkerülni: kevés só, sok só, zöldségédesség, köményláb, gyenge minőségű fűszerpaprika.) A vegyes tálról a magyar és székely gasztronómiával köszönőviszonyban nem levő miccset nyugodtan lehagyhatták volna, de hát sajnos a fogyasztónak való megfelelési igyekezet egész Székelyföldön általánossá tette ezt a bukaresti specialitást, tisztelet a kevés kivételnek. A sertéstarja (avagy ahogy errefelé mondják, nyakkaraj) korrekt volt, a szalonnát süthették volna valamivel hosszabb ideig, de mivel jó volt az alapanyag így, félig sütve is finom volt. Az ipari kolbász helyett jöhetett volna házi, az sem sokkal drágább, de mennyivel jobb! A rántott sajt rendben volt, nem csorgott ki a belseje, nem tocsogott az olajban (mint sok helyen), a panír feszes volt, kompakt és nem túl vastag. A sült krumplit maguk pucolták, nem folyamodtak a Magyarországon már általánossá vált mirelit termékhez, a ketchup sajnos silány minőségű volt, jobb lett volna, ha rá sem teszik. A savanyúsággal messzemenően meg voltunk elégedve.
Az italválasztékkal kapcsolatban jelezném, hogy ma, amikor már lehet magyar borokhoz is hozzájutni Székelyföldön (nemcsak a ménesi Balla Gézáéhoz, akinek egyébként kiválóak a borai és áruk is hozzáférhető, hanem magyarországi borokat is többfelé lehet kapni, például a csíkszeredai Borbarát szaküzletben, de Sike Tamás és a Chateau Dereszla borai ott vannak  az áruházláncokban is) elvi kérdés, hogy magyar vendéglőben magyar bort lásson az ember a vendégcsalogató polcon.
Összességében kellemes hangulatban, kedves kiszolgálás mellett ettünk alapvetően korrekt ételeket a Dózsában. Jól éreztük magunkat, ajánljuk másoknak is.


Dorozsmai Endre

Öreg Tó vendéglő (Soltvadkert, Bajcsy Zsilinszky Endre u 44.)

Soltvadkertet szeretjük. A vadkertiek tudják hova kell szavazni, 2004. december 5-én ebben a városban volt – legalábbis a helyiek elmondása szerint - a legnagyobb a magyar állampolgárság kiterjesztésére leadott „igen” szavazatok aránya, itt van a Szent Korona cukrászda (www.szentkoronacukraszda.hu), a hagyományos cukrászati vonal talán legjobbika, valamint a Kunsági borvidék három legjelentősebb pincészete közül kettő: a Frittman (www.frittmann.hu) és a Font pincészet (www.fontpinceszet.hu). Komolyabb vendéglőt hármat emlegetnek a vadkertiek, ezek egyike az Öreg Tóhoz címzett hely.
Faburkolat, sok zöld növény, dekorációs elemként valaha használatban volt járom, szekérkerekek adják a barátságos, rusztikus atmoszférát. 





A borlap – nagyon helyesen – a helyi borokra alapoz. A pirogravírozott, fafedelű étlap e



gy klasszikus csárda kínálatát rejti. Mi egy kétfelé osztott halászlé valamint egy, a vendéglő nevét viselő kétszemélyes tál mellett döntünk.
A halászlé jó ízű, nincs elsózva, mint annyi helyen, a halat valamivel tovább főzték a kelleténél, de sebaj, értékeljük, hogy a ponty nem iszap-ízű. 




Érdekes, hogy halászléhez kért erőspaprikát - ebből két adag is fogy – szimbolikusan ugyan, de számlázzák, a tartármártást és a szódavizet nem. A csárda-tál négy embert is jóllakatna, 



a becsomagolt maradékból biztosítva volt egy négytagú család vacsorája. Volt rajta két jóízű, puha csülökszelet, egy rablónyárs, tisztes adag rántott karfiol, egy óvári sertésszelet, egy kettőbe vágott, zöldborsós velővel töltött rántott sertésborda valamint egy Budapest szelet. Köretnek rizs és sült krumpli. A Budapest-szeletet leszámítva, melynek a raguja alighanem konzervlecsóból készült, minden esetre nem ütötte a mércét, az összes étel a megszokott, élvezhető csárdaszínvonalat képviselte. Beleértve a húsok kiklopfolását, ami vétek, de sajnos társadalmi szokásrenddé emelkedett a vendéglők főáramában. A számla végösszege felettébb barátságos volt, egyesen retro-érzést keltett.
Jó kis őszinte hely az Öreg tó: azt adja, amit ígér, nem többet, de nem is kevesebbet.
 
Dorozsmai Endre

(A szöveg a Magyar Demokratában jelent meg.
A teszt ideje 2011. február vége.)

Miklós Csabi és Mór

A nemrégiben Móron jártam, s amikor ezt még tervként említettem egy kedves székelyföldi ismerősömnek, azt mondta: „aztán bankba ne menjél arrafelé”. Póénnak szánta, de azért jól példázza ez a kis történet, hogy mi Mór kapcsán az emberek nagy részének elsődleges asszociációja. Miközben Mór egyrészt igen barátságos, csendes kisváros, másrészt egy igen izgalmas régi magyar borvidék központja. A móri borok savgazdagok, szépen megjelenik bennük a mineralitás, bár nem olyan dominánsan, mint  a badacsonyi, tokaji, köveskáli vagy somlói borok esetében. S ha sikerült az elmúlt évtizedekben egy-egy fajtát egy-egy borvidékhez kötni és fordítva, mint ahogy az emberek zömének tudatában összetartozó fogalompáros a tokaji furmint, a soproni kékfrankos, a szekszárdi kadarka, az egri leányka, a debrői hárslevelű, a somlói juhfark, a csopaki rizling, a villányi kékoportó és a badacsonyi kéknyelű (még akkor is, ha egyes esetekben az adott borvidéken már régen nem ez a legnagyobb felületen termesztett, arculat-meghatározó fajta), akkor Mórhoz a legtöbben az Ezerjót kötik. Vájtfülűbbek azt is tudni vélik, hogy Ezerjóból még aszút is szűrnek Móron s nem tévednek. Más kérdés hogy az aszú nevet nem használhatják, mert azt a magyar jogalkotó Tokaj számára tartotta fenn.
Mór kapcsán hosszú időn keresztül, egyetlen név juthatott a borisszák eszébe, Bozókyéké, akik korrekt, de zömmel nem átütő borokat készítenek már évtizedek óta. Az utóbbi években viszont megjelent két fiatal borász is a borvidéken, akik addig nem ismert koncentráltságú borokkal jelentkeztek s be is jutottak a jobb szaküzletekbe, a gasztronómiába és a borissza köztudatba is. Egyikük az 1999-es év bortermelőjének, Kamocsay Ákosnak a fia, ifjabb Kamocsay Ákos, a Maurus pince tulajdonos és borásza, másikuk pedig egy 3.5 hektáron borászkodó csodabogár, miklóscsabi, így egyben, kisbetűvel,  ahogy a Bortársaság borászlistáján is szerepel. 







Miklós Csaba borai ott vannak a legjobb szaküzletekben s valamennyien fantázianevet viselnek, nemcsak a cuveék. „Nem férünk a bőröndbe”, 



„csak az ízéért”, „ezredes” – megannyi jópofa bormegnevezés.
A honlapon (mely minden fontos adta fellelhető – www.mikloscsabi.com ) Csaba így ír a borászkodásról: “Hogy miért pont Mór és miért pont borospince? Leginkább azért, mert móriak vagyunk és mert hiszünk benne. Mór az egyik legjobb adottságú magyar borvidék. Az Ezerjót, mint Hungarikumot egy nagyon tehetséges fajtának tartjuk és persze hatalmas örömünket leljük ebben a gyönyörű mesterségben. Édesapámmal ketten műveljük területeinket és készítjük borainkat, Édesanyám pedig a vendégfelelős. Tehát Miklós Csabi pincéje egy kicsi, családi borospince, aki széles mosollyal várja vendégeit.
Ha Mór utunkba esik vagy közvetlen úticélunk, akkor érdemes egyeztetni a borásszal, aki tényleg széles mosollyal várja a vendégeket, ezt két éve egy jó hangulatú ötös csapat keretében magam is megtapasztaltam. Csabi pincéje mellett fekszik Mór egyik leghangulatosabb étterme, a Bormúzeum (www.moribormuzeumetterem.hu),  ahol a jóféle móri borok kóstolása előtt vagy után egy jó ebédet el lehet költeni. 








Jómagam inkább a kóstoló utánra javaslom tenni az étterem-látogatást, mert a móri borok kiváló étvágygerjesztőnek is beválnak, Csabinál pedig remek borkorcsolyákat is lehet kapni, amivel az esetlegesen fellépő hisztérikus éhséget csillapíthatjuk.
Aki teheti, látogasson el a Budapesttől kb. 80 km-re fekvő hangulatos bortermelő kisvárosba, mely az autópályát elérve egy óra után már feltárulkozik előttünk. 

Dorozsmai Endre

(A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg.)