Évek óta tervezem a Kézdivásárhely közelében működő, a várost Brassóval összekötő főútvonal mellett fekvő Dózsa panzió és étterem meglátogatását. Átutazóban eddig nem sikerült megállni egyszer sem, úgyhogy legutóbbi kézdivásárhelyi látogatásunk alkalmával célirányosan odamentünk s nem bántuk meg. A Dózsa étterem fő sajátosságai a kedves kiszolgálás, a nagy adagok, az átlagos, nem kiugró gasztronómiai teljesítmény, a magyar s ezen belül székely környezet és a szinte már zavarba ejtően alacsony árfekvés.
Az étlap igen hosszú, ami lehetetlenné teszi, hogy minden frissen készüljön, mindazonáltal fontosnak tartom leszögezni, hogy hűtőízű, állott fogással nem találkoztunk. Külön értékeltük a korondi étkészletet, mely rögzíti a tulajdonos nevét is, aki nem más, mint a torjai polgármester s egyben a bálványosi Vár vendéglőnek a tulajdonosa, Daragus Attila.
A falon is korondi kerámia, faborítású mennyezet.
A négynyelvű (román magyar német angol) étlap minden étel mellé fotót is közöl, nem a Mc-Donalds stílusában: az ételek a valóságban is úgy néznek ki, mint az étlapfotókon.
Megjegyezném, hogy ha egy étel nevét kézzel írják fel utólag (konkrét példa „salam de vanat”), akkor ne legyenek kényelmesek s írják fel legalább magyarul is.
Ettünk székely gulyáslevest (7 RON),
székely bablevest (5.5 RON)
és egy egyszemélyes Dózsa-tálat (25 RON),
ami bőven elégnek bizonyult kettőnk számára. Ezutóbbin volt egy miccs, egy darab rántott sajt, egy sült kolbász, sült szalonna és egy flekken, bőséges vegyes házi savanyúság és sült krumpli ketchup-pal és sajttal. A nem csekély befogadóképességű (kb 5-6 deci) korondi mélytányérban érkező székely (egyébként csülkös) bableves jellegzetessége, mint pincérünk is elmondotta, a tárkony, mely nem volt ugyan domináns a levesben, de így is szerettük. A kis (értsd fél literes) bográcsban tálalt gulyásleves klasszikus alföldi gulyásleves volt, a székely jelleget nem leltük, mindazonáltal a maga műfajában jól készítették el, nem lógott ki belőle semmi, úgy volt jó, ahogy kaptuk. (Tipikus hibák, melyeket sikerült elkerülni: kevés só, sok só, zöldségédesség, köményláb, gyenge minőségű fűszerpaprika.) A vegyes tálról a magyar és székely gasztronómiával köszönőviszonyban nem levő miccset nyugodtan lehagyhatták volna, de hát sajnos a fogyasztónak való megfelelési igyekezet egész Székelyföldön általánossá tette ezt a bukaresti specialitást, tisztelet a kevés kivételnek. A sertéstarja (avagy ahogy errefelé mondják, nyakkaraj) korrekt volt, a szalonnát süthették volna valamivel hosszabb ideig, de mivel jó volt az alapanyag így, félig sütve is finom volt. Az ipari kolbász helyett jöhetett volna házi, az sem sokkal drágább, de mennyivel jobb! A rántott sajt rendben volt, nem csorgott ki a belseje, nem tocsogott az olajban (mint sok helyen), a panír feszes volt, kompakt és nem túl vastag. A sült krumplit maguk pucolták, nem folyamodtak a Magyarországon már általánossá vált mirelit termékhez, a ketchup sajnos silány minőségű volt, jobb lett volna, ha rá sem teszik. A savanyúsággal messzemenően meg voltunk elégedve.
Az italválasztékkal kapcsolatban jelezném, hogy ma, amikor már lehet magyar borokhoz is hozzájutni Székelyföldön (nemcsak a ménesi Balla Gézáéhoz, akinek egyébként kiválóak a borai és áruk is hozzáférhető, hanem magyarországi borokat is többfelé lehet kapni, például a csíkszeredai Borbarát szaküzletben, de Sike Tamás és a Chateau Dereszla borai ott vannak az áruházláncokban is) elvi kérdés, hogy magyar vendéglőben magyar bort lásson az ember a vendégcsalogató polcon.
Összességében kellemes hangulatban, kedves kiszolgálás mellett ettünk alapvetően korrekt ételeket a Dózsában. Jól éreztük magunkat, ajánljuk másoknak is.
Dorozsmai Endre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése