A magyar „street food” forradalom székelyföldi lecsapódása

Magyarországot a kétezertízes évek elején érte el az utcai étkezés, a „street food” „forradalma”, a kategórián belül a minőségi szegmens határozott megerősödése és jelentős színesedése. Egyre-másra jelentek meg a levest pohárban kínáló levesbárok, a kockaformájú papírcsomagolásban távolkeleti vagy olasz tésztaételekre specializálódott egységek, hatalmasat fejlődött a hamburgerkultúra, egyre-másra nyitottak az olasz átlagszint feletti pizza-szeletbárok, szintet lépett a fagylaltos szakma csúcsa s még sorolhatnám.

Hódító útra indult a különleges ízesítésű, rizstésztával, zöld hagymával és –korianderrel, valamit szójacsírával tálalt vietnami húsleves, a pho, melyet ugyan nem az utcán szoktak enni,  de a street food hullám taraján érkezett Magyarországra.

Divatba jöttek a food truck-ok melyekkel a filmnéző közönség „A Séf” című film révén ismerkedhetett meg e tájakon. (Nem állom meg, hogy ide ne szúrjam, az egyik legizgalmasabb egység e műfajban Tóth Richárd konyhája a Rácskertben épp e film ihletése nyomán született, mint azt a kreatív és remek ízharmóniákkal dolgozó séf egy interjúban elmondta).

Erdélyben és Partiumban bő fél évtizedet kellett arra várni, hogy érezzünk ebből valamit.

Az áttörés évének a 2017-est nevezném. Azóta rendeznek a nagyobb városokban rendszeresen, évente többször e témára épülő gasztro-fesztiválokat, melyeken találkozni lehet hangulatos, magyar feliratú „food truckok”-kal is. Aradon már korábbi rendezvényeken is láttuk az idén kipróbált „Elemózsiát”, mely előtt jellemzően kígyózó sor állt, de ott volt idén a sepsiszentgyörgyi „Eleven” is, melynek előbb volt „kőház” változata.

S akkor érdemes megemlíteni, hogy az EMI táborban igen jó élményünk volt a „Military Kitchen”,  Tusványoson pedig a „Forgó”. Mindkét esetben a hosszú hőkezelés után szálaira bontott hússal töltött szendvicset ettünk, mindkettő meggyőző volt. Kitűnő élményünk volt pár éve a kézdivásárhelyi Belly, ahol életem legjobb „pulled pork” szendvicséhez volt szerencsém. A hely, bár egy alagsori helységben működik a Fő tér sarkában, mindmáig él és virul, s vélhetően csak emelkedett a színvonala. Azért merem ezt feltétezni, mert ezeket a helyeket jellemzően Magyarországon vagy még messzebb tanult, kezdeményező szellemű fiatalok nyitják, akik komolyan veszik a szakmát és szeretnének az átlagnál jobbat nyújtani. Mint a szekelyfold.ma 2015-ös interjújában olvasható, a Belly Foodot Lukács Csaba alapította 28 évesen, miután több országot is bejárt, s végül Angliában tanulta meg a szakácsmesterséget.

Hasonló a sztorija annak az étteremnek is, melyről hosszabban szólnék s mely egyben e műfajbeli legfrissebb élményem. Mint egy tavaly decemberi, a világhálón is elérhető interjúból megtudhattuk, a vállalkozást Jakab Mózes indította, miután elvégezte a Gundel Károly Vendéglátóipari Szakképző iskola esti kurzusát és ezidő alatt megfordult több jó-közepesnek számító helyen a magyar fővárosban (Kolor bisztró, Don Roberto, Mandragóra). Ez érződik is, mert nagyjából azt a szintet hozza a hely, nem többet és nem kevesebbet. A beszélgetésből az is kiderül, hogy rá is meghatározó befolyást gyakorolt a  már említett „A Séf” című film, olyannyira, hogy annak hatására indult el a food-truck-os pályán, ami annyira bejött, hogy most már hat szobás panzióval egybeépített kőházban is működik a vállalkozás.

No de ne vágjunk a dolgok elébe.

A két nyári fesztivál után egy szép vasárnapon Székelyföldről hazafele tartva egy impozáns épület homlokzatán a fesztiválokról jól ismert „Elemózsia” feliratra lettünk figyelmesek Székelyudvarhely bejáratától nem messze, úgyhogy le is fékeztünk, parkoltunk, majd helyeink elfoglalása után nekifogtunk az étlap tüzetes átvizsgálásának.

Ami a választékot illeti, a fő profil, a burgerek mellett tartanak négy levest, csomboros csirkeragu- illetve pacallevest, csülkös bablevest és brokkolikrémlevest, és továbbá sokféle pizzát, spagettit, teriyaki csirkét, csirke- és sértéscsíkokat valamint csülköt is. Ez soknak tűnik, de valójában átgondolt, letisztult étlappal van dolgunk, el is mondta a tulajdonos a már idézett interjúban, hogy szerinte is igaz, hogy átlátható kell legyen az étlap, a regényszerű 150 tételes étlapok ki fognak meni a divatból. Ő ezt gazdasági okokra vezeti vissza, arra, hogy 150 ételből 10 megy igazán,  de van egy olyan szempont is, hogy ennyi ételt nem lehet minőségi szinten elkészíteni friss alapanyagból. Tipikus példa Szeged és Baja két igen népszerű halászcsárdája (nevüket hadd ne írjam le, nem akarok ártani nekik), ahol a pörgő ételek, a halászlé, a pontytepertő, a sült hal mindig finom és friss, de jól befürödtünk a békacombbal, csukával és pisztránggal. Akkor nem az a megoldés, hogy ezekről lemondanak, és legfeljebb napi ajánlatba teszik ki, míg az alapanyag friss?

Az Elemózsiára visszatérve: a választásunk a fish and chipsre valamint a fesztiválokról már ismert marhaburgerre esett, desszertként lime-os sajttortát és csokivulkánt kértünk, ami egyébként a teljes édesség-választékot jelentette. Ezután hosszas várakozás következett, ami sajnos Székelyföldön nem ritka. Háromnegyed óra elteltével megérkeztek a főételek. Pincérünk szabadkozott, mondta, hogy nem számítottak ekkora rohamra (félház volt), s általában gyorsabban érkezik az étel.

Hadd emeljem ki a jó, koncentrált limonádét, ami frissen préselt citromból készült, édesítésmentesen, nyilván akinek kell a cukor vagy méz, az kér. Különösen azután tartom ezt jó pontnak, bár azt mondhatnánk, hogy ez banalitás, hogy Nagykárolyban egy útmenti bárban a minap a pultos szemrebbenés nélkül azt felelte arra a kérdésemre, hogy citromból készítik-e a limonádét, hogy „sehol nem készítik citromból”. Ami nyilvánvalóan nem igaz, és jelzi a jelen állapotok abszurditását. S azt sem hallgathatom el, hogy még a jó helynek számító borzonti Basa limonádéjából is kilógott az ipari citromlé íze. Úgyhogy bizony a limonádé minősége is egy hely lelkiismeretességének fokmérője lehet.

A fish and chips korrekt volt, a halat érdekesen fűszerezték, curryt idézve, a bunda jó volt, a sült krumpli nem volt mirelit, de nem érte el a Heston Blumenthali klasszikus „ideális krumpli” szintjét  melynek lényege a többszöri gondos hőkezelés.

A burgerrel, mint a neten utólag olvashattam, egy étteremteszter kollega sem volt megelégedve, legalábbis a húspogácsával, ami lehetett volna szaftosabb. Persze jogos kérdés, hogy akkor miért nem kértünk mást, nos, az apai szív már ilyen, ha a gyermek burgert kér, és nem valamelyik gyorséttermi láncban (ahová jobb nem bemenni), hanem színvonalas, kézműves helyen, akkor megkapja. Ami a húspogácsát illeti, a séf-tulaj is elismeri, hogy „az igazi hamburger fűszerezetlen, frissen őrült, faggyúval zsírosított marhahúsból készítik, és sütés közben fűszerezik” de azzal érvel, hogy a food truck-ban nagy a roham. Nos, a kőházban viszont át lehetne térni erre, mert az igazság az, hogy a húspogácsa nyomába nem ért a fővárosi élbolynak (pl. Buddies, Zing, Bamba Marha, Tuning, Black Cab s hadd ne soroljam).

A csokivulkán készülhetett volna magasabb kakaótartalmú csokiból, de így is túlmutatott a mai desszertek átlagán, 

a lime-os sajttorta remek volt, lényegében kifogástalan, harmonizált a friss gyümölcsből készült öntettel.

Összességében jó élmény volt az Elemózsia, Udvarhely és Csíkszereda között utazván érdemes ide betérni. Főleg, ha jól állunk idővel.

Dorozsmai Endre

Kékfrankos étterem (Mátészalka, Kölcsey utca 8.)

Ha Észak felől közelítjük meg a száz éve elvesztett legnagyobb egykori területünket, Erdélyt és a Részeket, ma már az autópálya elvisz majdnem Mátészalkáig. Ha megéhezünk a több órás autópályás robogásban, itt több középvonalas étterem közül is választhatunk. Ezek egyike a vonzó nevet választott és egész dizájnos Kékfrankos vendéglő, mely helyi specialitásokkal is csábít.

Az árak helyenként meghökkentően magasak, de lehet spórlósan is rendelni. Míg egy hekk-törzs körítve 3200 ft, ami magasabb kategóriájú éttermeket idéz, egy tisztes csésze babgulyás potom 720, cigánypecsenye körettel 2900 ft, míg a kacsamáj 2400, a pisztráng 3300, míg egy túrós csusza 1100. De jó pár hasonló példa felhozható. Magyarán két fogást 2000 forint alatt is meg lehet úszni, míg egy átlagos hagyományos főételre 3000 körüli összeget is otthagyhatunk.

A kiszolgálás formálisan udvariasnak tűnt, amíg közvetlenül mellettünk le nem zajlott egy egészen elképesztő párbeszéd. Két hölgy leült a szomszédos asztalhoz s látván, hogy nincs a kerthelységben pincér, mertek maguknak elvenni két étlapot a karnyújtásnyira fekvő stószból. Akkor érkezett meg a felszolgáló, mire a hölgyek udvariasan elnézést kértek, mondván, ne haragudjon, hogy elvették az étlapokat. Erre a pincér ahelyett, hogy elnézést kérjen, hogy a vendégek nem jutottak rögtön étlaphoz, azt válaszolta igen kemény hangon: „megmondom őszintén, hogy haragszom. Itt vagyok jövök, tessék türelmet…” Itt nem lelte a kioktató, arrogáns felszólító mondat befejezéséhez számára megfelelő szót, s nem folytatta, de nyugodtan kiegészíthetjük azzal, hogy „tanúsítani”. 

Ami minket illet, rendeltünk juhtúrós tejfeles lapcsánkát (1100),

rántott sajtkavalkádot (2900 ft, volt a tányéron két darab trappista és két szelet camembert kirántva, ezt nem nevezném kavalkádnak), 

és brownie-t. 

A főételek korrektek, ízletesek voltak, a krumpli köret esetében értékeltük, hogy gonddal elkészített, nem mirelitből származó főtt, majd sült hasábokat kaptunk, a rizs műfajban ettünk jobbat is. A fő probléma a brownie-val volt, mely sem ízre, sem állagra nem hozta az elvárható szintet.

Összességében átlagos teljesítmény volt ez, fél fokkal talán jobb is annál, amit vártunk. A mi pincérünk egyébként kifogástalanul tette a dolgát.

Ami pedig a leírt incidenst illeti, eldönthetjük, hogy egyáltalán betérünk-e, s ha igen, akkor vagy nagyon szabálykövetően viselkedünk, vagy vállaljuk a konfliktust.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát a Demokratának adtam le.

Csuta cukrászda (Csákvár, Kossuth utca 20.)

Mindig is nagyra tartottam azokat a vendéglátósokat, akik egy fővárosközpontú országban képesek voltak vidéken olyan szintű teljesítményre, hogy bekerüljenek vele az országos köztudatba. S nem is elsősorban a százezres lakosságszámú nagyvárosokra gondolok, hanem inkább a kisebb településekre. Halascsárda Akasztón, ínyenc étterem Fertőrákoson vagy Balatonszemesen (Ráspi, Kistücsök),  minőségi cukrászda Gyulán vagy Soltvadkerten (Száz éves ill. Szent Korona cukrászda).

S ha már a cukrászdáknál vagyunk, ezek is két csoportba sorolhatóak. Vannak az újhullámos, francia stílusúak, mint a Mihályi desszertszalon Vácon, vagy a miskolci Desszertem s vannak fősodratúak, melyek a hagyományos, megszokott ízvilágon belül maradó egységek közül emelkednek ki. A kettő közé illeszteném a Damniczkit Székesfehérváron, a Patakit Érden, a Solier-t Gödöllőn.

A fősodratú igényes egységek sorát gyarapítja a Csuta cukrászda Csákváron, melynek tulajdonosa a fagylaltversenyeken aratott eddig országos sikereket. Nemzetben gondolkodó emberként értékeltem a cukrászda homlokzatára kitűzött magyar zászlót és a csákvári Kárpátia koncert plakátja a bejárati ajtón. Kellemes kerthelyiségük van, minijátszótérrel, amit igénybe is vettünk. 

Itt próbáltuk ki az idei országtortát, a Komáromi kislányt, ami szakmai berkekben komoly vitát váltott ki, ezúttal is akadt egy csúcscukrász, aki kóstolatlanul nekitámadt azt országtorta „intézményének”, s konkrétan ennek a tortának is, esztétikai alapon. (Minden elismerésem a megszólalóé, ami az ő szakmai teljesítményét illeti. Viszont az országtorta célja aligha az, hogy olyan komplex és kreatív legyen, mint az ő keze alól kikerülő desszertcsodák. Az országtorta milliók számára hivatott az átlagnál jobb élményt nyújtani azzal, hogy többszáz egységben elkészítik országszerte, megadott recept alapján, bárki számára hozzáférhető áron. S e szerepkörét betölti.)

Minket egyébként meggyőzött a Komáromi kislány. Ettünk még egy mille feuille-t is, az sem volt rossz, de jobbat vártunk. Megkóstoltuk a díjnyertes parmezános körtefagyit is, jó volt, de nem találtuk lehengerlőnek. Összességében szerettük a helyet.

Annyi biztos, ha utunk átvezet Csákváron, mondjuk Mór fele, mint ezúttal is, akkor ismét megállunk ebben a méltán népszerű cukrászdában és kipróbálunk más fagyi-ízeket is, lehetőleg azok közül, melyek díjazottak voltak az elmúlt években, például a 2012es év fagylaltját a Triászt.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát a Demokratának adtam le.

Nagyvárad legjobb éttermei – 3. rész

Nagyvárad legjobb éttermei – 3. rész

A tizes lista 8, 9, 10-es helyezettjei: a Laurus, a To Chefs és a Spoon - Lótusz

A nagyváradi éttermekről szóló sorozatomban utoljára maradt a lista 8., 9. és 10. helyezettje, a Laurus, a To Chefs és a Spoon - LÓTUSZ.

A Laurus a Double Hilton szállodának az étterme, így nem meglepő, hogy messze legdrágább a bemutatott tíz étterem között. Hirtelen nem jut eszembe, hogy megtörtént-e velem valaha, hogy 35 lejt fizessek ki egy pohár borra (vagy annak megfelelő forintot) , s olyan meg különösen nem, hogy ha ki is fizettem egy nagyobbacska összeget, ami mondjuk meghaladja 15-20 lejt, akkor az a bor jó- átlagos legyen, és ne csúcsbor, aminek nagyjából a palackja kerül annyiba, mint itt a pohár. Jómagam korrektnek ítélem, hogy tisztes haszon legyen az italokon, de a boron ne legyen a szaküzleti árhoz képest kettes szorzó által biztosítottnál nagyobb haszon.  

Ettől függetlenül e sorozat konyha-centrikus, elsősorban a séf(ek) teljesítményét díjazza. Márpedig a Laurusban jól főznek és szépen tálalnak, akkor is, ha akadt étkezésünkben méltatlan döccenő. Értékelendő az is, hogy pár hónap elteltével (idén márciusban sikerült ide eljutnunk) már nem találjuk a rendelt ételeket az étlapon, más szóval, rendszeresen frissítik azt, megjelenik a szezonalitás szempontja is a menüben.

Ettünk egy vegyes előételt, krémlevest, sült lazacot valamint Creme brulée-t. Ételeinkkel meg voltunk elégedve, leszámítva az utolsó tételt. Egyszerűen megengedhetetlen, hogy 20 lejért egy elit helyen állagproblémás legyen egy klasszikus desszert. Márpedig itt e csemege bizony kásás volt és ebből kifolyólag lényegében élvezhetetlen. A kiszolgálás egyébként példás, udvarias, kedves, szakszerű, a beltér igényes, elegáns, de nem feszengős.   

(Sajnos az étteremben  készített fotók egyszerűen eltűntek. Ha netán megkerülnének, akkor fel fogom tneni őke tide.)

A To Chefs Nagyváradon, de tulajdonképpen a régióban is az elsők között volt a sablonokat meghaladó táborban. Új étlapja, mely egy új ingatlanban való megnyitással kötődik egybe nem kevés izgalmat nyújt. Van külön déli és vacsora menüjük, mindkettő tartalmaz olyan fogásokat, melyek igényt tarthatnak az ínyencek érdeklődésére. A desszertfronton jól hangzik a joghurtkrémes canneloni passió-gyümölccsel. A bélszínt szarvasgombával és gratinírozott burgonyával kínálják, a rablónyársat rákból és tintahalból készítik, mellé köretként a francia konyha lecsóját, a ratatouille-t kínálják.

Személyes élményem régebbi, nem volt érkezésem újratesztelni az éttermet a sorozat alkalmából. Igen ízletes pisztrángot ettem, a zöldségköret benne volt a feltekert halfilében, a hal friss volt, belül szaftos, megfelelően hőkezelt, jól ízesítették a köretet és kellemes mártást adtak mellé. Desszertként panna cottát kértem erdei gyümölcsmártással, ez is jó volt, nem szenvedett a műfaj megszokott hibáiban (tejszín kispórlása, ami nem ritkán túlzselatinozottsággal párosul). Társam pecsenyekacsa-májat evett krumplipürével és gyümölcsös tarte-ot, ezt menüben kínálták igen kedvező áron. A kiszolgálás itt is kifogástalan volt.

A konzervatív ember előítéleteket táplál a pláza-éttermekkel szemben. Mindazonáltal ezek között is akad színvonalas, mi több, miképpen az időközben sajnos megszűnt Tanti igazolja, hogy még michelin-csillagos is. 

A Spoon Lótusz-centerbeli egysége is idekívánkozik, a TOP10-be. Itt is kommunikálnak magyarul, akárcsak a Kőrös-partiban, ami önmagában otthonosságérzetet teremt. Külön értékeltük, hogy pincérünk felajánlotta, hogy hoz magyar nyelvű étlapot. Az egyik fal teljes egészében üvegből készült, kilátást biztosít a városra, de annak nem a legszebb részére. Parkolót, tömbházakat, egy kisebb bevásárlóközpontot és egy ortodox templomot lehet látni az ablak melletti asztalnál ülve. Befele tekintve, szép rendezett modern, belteret láthatunk, amit akár barátságosnak is nevezhetünk. Tény, hogy ez az egység a dizájnt tekintve sem versenyezhet Kőrös parti testvérével. Megjegyzem ugyanakkor, hogy nagyjából egy év telt el mióta itt megfordultam, azóta a konyha akár fejlődhetett is.

Az étlap elsősorban a népszerű nemzetközi fogásokra épít. Bruschetta, ropogós bundában sült sajt majonézes sült burgonyával salátaágyon (előételként), marha- illetve szarvas-tatár, pasta-k, pizzák, steak, rosé kacsamell, burger, sült lazac, ropogós malaccsászár, sajttorta, tiramisu.  Megjelennek a helyi klasszikusok is, a pacalleves, a parasztcsorba.

Izgalmas és szép a tálalás, az ízek többnyire rendben vannak, de azért a konyhateljesítménye itt-ott kissé megbicsaklik. Rendeltünk avokádókrémet marinált fetával és aszalt paradicsommal, tortillachipszel és focacciaval: a szépen tálalt előételt zömmel késztermékekből rakták össze. A helyben készült avokádókrém citrusos, kellemes volt, jót tett volna neki egy kis zöld koriander. Az aszalt paradicsom és a chips késztermék volt, a focaccia is annak tűnt. Pub-foodnak sör vagy bor mellé nem rossz. Ettünk még erdei gombakrémleves ropogós zsemlekockával. Az ízletes levesben volt termesztett gomba is. 

Főételnek vajban sült tengeri sügérfilét választottam, mandulás parajraguval, zellerpürével. A hal finom volt, friss, szaftos, az adag tisztes. A paraj sósabb az optimálisnál, egyébként ízre, állagra nem rossz. A zellerpüré lehetett homogénebb, habosabb, tejszínesebb. Mindazonáltal e fogást is jónak ítéltem, mely messze meghaladja a honi, partiumi átlagot. Értékeltük, hogy a desszertfront nem ragad meg az Erdélyben megszokott túrófánk-fagylalt-palacsinta háromszögben, szerepelt az étlapon panna cotta, karamelles madártej, csokiszuflé vaníliaszószban, csokis sajttorta s még sorolhatnám. 

Némi hezitálás után karamellizált fügét kértünk joghurtos mascarpone-krémmel, vaníliafagylalttal. Az ötlet jó, a tálalás szép volt. A fügék finomak, ám a „joghurtos mascarpone-krém” inkább kukoricapehellyel összekevert könnyed, homogén Lidl-túróra emlékeztetett. A vaníliafagylalt iparinak tűnt, de ízletes volt. Nem volt ez így rossz, de a teljesítmény elmaradt a Kőrös parti Lótuszétől. A borlap is szerényebb, 35 hazai tételt kínálnak a palackra, s csak három bort mérnek ki decire.

Összefoglalóan leszögezhető, hogy ezek az éttermek is meghaladják a Kárpát medencei átlagot és az előforduló hibák dacára vállalhatóak egytől egyig.

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Naplóban jelent meg.

Elemózsia (Székelyudvarhely, Bethlen u. (románul Beclean) 147.)

Magyarországot a kétezertízes évek elején érte el az utcai étkezés, a „street food” megújulása, a kategórián belül a minőségi szegmens határozott megerősödése és jelentős színesedése. Erre Erdélyben és Partiumban bő fél évtizedet kellett várni. Az áttörés évének a 2017-est nevezném. Azóta rendeznek a nagyobb városokban rendszeresen, évente többször e témára épülő gasztro-fesztiválokat, melyeken találkozni lehet egy hangulatos, magyar feliratú „food truck”-kal, melyen ez áll „Elemózsia”. Előtte jellemzően kígyózó sort láthatunk, ami egyébként jó jel.

A nemrégiben Székelyföldről hazafele tartva egy impozáns épület homlokzatán ugyanerre a feliratra lettük figyelmesek Székelyudvarhely bejáratától nem messze, 

úgyhogy le is fékeztünk, parkoltunk, majd helyeink elfoglalása valamint az étlap tüzetes átvizsgálása után meg is rendeltük a kívánt fogásokat. 

Ami a választékot illeti, a klasszikus pub-ételek mellett tartanak néhány levest (pl. csomboros csirkeragu- illetve pacallevest), pizzákat, spagettit, teriyaki csirkét, csirke és sértéscsíkokat és csülköt is.

Végül a választásunk a fish and chipsre 

valamint a fesztiválokról már ismert marhaburgerre esett, 

desszertként lime-os sajttortát 

és csokivulkánt kértünk, 

ami egyébként a teljes édesség-választékot jelentette. Ezután hosszas várakozás következett, ami sajnos Székelyföldön nem ritka. Háromnegyed óra elteltével megérkeztek a főételek. Pincérünk szabadkozott, mondta, hogy nem számítottak ekkora rohamra (félház volt), s általában gyorsabban érkezik az étel.

Hadd emeljem ki a jó, koncentrált limonádét, ami frissen préselt citromból készült, édesítésmentesen, nyilván akinek kell a cukor vagy méz, az kér. Különösen azután tartom ezt jó pontnak, bár azt mondhatnánk, hogy ez banalitás, hogy Nagykárolyban egy útmenti bárban a minap a pultos szemrebbenés nélkül azt felelte arra a kérdésemre, hogy citromból készítik-e a limonádét, hogy „sehol nem készítik citromból”. Ami nyilvánvalóan nem igaz, és jelzi a jelen állapotok abszurditását. S azt sem hallgathatom el, hogy még a jó helynek számító borzonti Basa limonádéjából is kilóg az ipari citromlé íze. Úgyhogy bizony a limonádé minősége is egy hely lelkiismereteségének fokmérője lehet.S ha már az italoknál vagyunk: tartanak néhány magyar bort, aminek örvendtünk akkor is, ha nem ihattunk (Bock, Frittmann), a hely profiljáőhoz illene a kézműves sör is.

Ételeink korrektek voltak, átlag felettiek, de azért lehetne rajtuk finomítani még, főleg a húspogácsa lehetett volna szaftosabb. A csokivulkán készülhetett volna magasabb kakaótartalmú csokiból, de így is túlmutatott a mai desszertek átlagán, a sajttorta remek volt, a bátran fűszerezett hallal és a sült krumplival is meg voltunk elégedve.

Mindazonáltal összességében jó élmény volt az Elemózsia, Udvarhely és Csíkszereda között utazván érdemes ide betérni. Főleg, ha jól állunk idővel.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát a Demokratának küldtem el.