Curry House (Horánszky utca)

Az indiai konyha a legizgalmasabbak egyike, ami elsősorban a rafinált és sokszínű fűszerezésnek köszönhető. Amióta kereken húsz esztendeje meglátogattam az első indiai vendéglőt, a Maharadzsát a Bécsi úton, azóta személyes kedvenceim közé léptek elő. Itthon is gyakran főzök indiai ételeket, többnyire recept alapján, de sokszor anélkül.

Azon vagyok, hogy minden fővárosi indiai éttermet kipróbáljak, legfőbb célpontom a Curry House volt, melynek a leghitelesebb magyar étteremkalauz, a Gault Millau a legtöbb pontot adta ebben a műfajban, konkrétan 11-et, ami nem kevés. Az étterem bejáratánál megtudhattuk, hogy a Best of Budapest csapata ugyanígy vélekedik, ők is kitüntették a helyet a legjobb indiai étteremnek járó diplomával.

A beltér milyen legyen - nyilván indiai stílusú, ami kissé idegen az európai ízlésvilágtól, de mértékkel élvezhető. A  háttérben a helyhez illő popzene szólt. 

Nem álltuk meg, hogy ne rendeljünk kedvező árú thalit, ami egy kis összeállítás currys salátából, bárány-, csirke-, vagy zöldségcurryből és vöröslencselevesből, papadamból valamint nanból. Bárányhúsosat és zöldségeset választottunk. Kértünk hozzá zöld koriandert és chilit is, amit rögtön hoztak.

Sós lassit és a limonádét ittunk. Ételeink tálalás, íze, állaga remek volt, mindenkinek csak ajánlani tudom a helyet.

Dorozsmai  Endre

A szöveg a blog számára készült.

Horváth kisvendéglő (Gyula, Kétmalom utca)

Több mint húsz éve tesztelek tudatosan éttermeket. Évekig csak magamnak és barátaimnak osztályoztam azokat, s készítettem toplistákat. Utána felfedeztem az Index „Hova menjünk vacsorázni Budapesten” nevű topicját s oda írtam észrevételeimet. Pár év elteltével, már tíz év privát-tesztelés után felkértek, hogy írjak vendéglőkritikákat a Demokratának. A blog idén 4 esztendős.

Bő 22 esztendő tudatos „kulináris felfedezőmunka” alatt meglátogattam vagy 4000 éttermet és nagyjából ugyanennyi kocsmát. Étteremnek számítva minden olyan helyet, ahol meleg ételt adnak. Az elmúlt 25 esztendő legkülönösebb élményét most vasárnap éltem át a Horváth vendéglőben, Gyulán.

Történt ugyanis, hogy kísérgetve az íjász családtagokat elmentünk a Termál Hotel Kempingbe, majd néztük, hogy hova menjünk onnan enni, miután ott igen szűk volt a választék. S főleg nem szerepelt a kínálatban sem halászlé, sem sült hal.

Láttunk egy táblát, hogy a Kétmalom utca akárhány alatt ott Horváth vendéglő, na, mondom, ezt próbáljuk ki. Nézegetem a házszámokat, egyszerre csak arra kell rádöbbennünk, hogy ez nem is a Kétmalom utca, hanem a Szép utca, de sebaj, mondom, jó esetben az első utca már a keresett lesz. Csak nem járunk úgy Gyulán, mint húsz esztendeje a Disznófő étteremmel, melyet órákig keresgéltünk a budai erdőkben, mígnem a romjaira találtunk rá.

S lőn, optimista várakozásink teljesültek.

Az első utca, melyre egyébként merőleges a Szép utca, a Kétmalom volt és seperc alatt megleltük a Horváth Vendéglőt is. Bementünk, a beltér elég személytelen és sötét volt, nem szólva a rádióról, amit nem különösebben igényeltünk. Így aztán habár kissé hűvös volt kint, de kiültünk az aránylag hangulatos teraszra.

Érdeklődtünk, hogy minden kapható–e ami az étlapon van, kiderült, hogy ponty nincs. Van viszont süllő, ami nem szerepel az étlapon. Kérdeztem, hogy az ugyan annyiba kerül, mint a ponty? (Kint, az utcára néző étlapon 1200 forint szerepelt, a kézhez vett étlapon 1500: még mindig nagyon alacsony árfekvés a süllőnek.) A válasz igenleges volt. Nem álltam meg hogy rá ne kérdezzek, hogy az vajon valódi süllő-e. A hölgy visszakérdezett, hogy milyen a nem valódi süllő. Mondom, a nem valódi süllő pangasiusból van. Hosszan sorolhatnám azokat a helyeket, melyek harcsa helyett pangasiust adnak, de süllő helyett is ettem már pangasiust több helyen, többek között Nagybányán, Szinérváralján és Szegeden.

A hölgy szó nélkül sarkon fordult és elment. Néztünk egymásra az asztaltársammal, hogy most akkor sértődjünk meg és menjünk el, de végül inkább a maradásra szavaztunk. A hölgy némi idő elteltével visszatért kezében két süllővel és egy zacskó pangasiusszal. Az egyik süllőt a kezembe adta: „uram, ez süllő?”. Mondom, igen, ez süllő. Szerencsére asztaltársammal ellentétben több ízben is volt szerencsém süllővel dolgozni, s még többször süllőt enni egészben. Az azonosság kétségkívüli volt. Ugyanakkor a hölgy jelezte, hogy várnunk kell, mert 10-20 perc, míg a süllő kifagy. Mondom jó, van időnk. Bő 40 perc után érkezett meg a rendelésünk, rántott süllő vegyes körettel

és vegyes halászlé.

Nagy lelkesedéssel láttunk neki az evésnek, ami nem tartott sokat. A halászlé brutálisan sós volt. Nem úgy, mint a legtöbb helyen, ahol alapból túlsóznak enyhén mindent. Hanem ehetetlenül sós. Sóoldat volt valósággal. Kimentem, hoztam a némi vizet egy pohárban és felhígítottam kb. másfélszer annyi vízzel a tányéromba mert halászlét, magyarán addig hígítottam, amíg a lé ehetővé vált, de még így is igen sósak maradtak a haldarabok, melyek süllőből és pangasiusból voltak. A kettő átlagolva nagyjából kiadja a ponty árát. S egyébként is vegyes halászlét ígértek, azt kaptunk.

A rántott süllő jó lett volna, ha nem marad nyers belül, nyilván nem fagyott ki, s a hőkezelés nem volt elég neki a kifagyáshoz. A rizs, amit párolt mirelit zöldség-egyveleggel kevertek össze, finom volt, jó állagú, a sült krumplit helyben készítették háziasan, az optimálisnál nagyobb hasábokat vágva, így nem volt ropogós, de élvezeti értéke megmaradt. A tartármártás (apró tégelynyi 300 forint) teljességgel élvezhetetlen volt.

Amikor a tányérokat vendéglátónk leszedte, s kérdezte, hogy ízlett, udvariasan, de tényszerűen elébe tártunk mindent. Jelezte, hogy a halászlevet ő is megkóstolta. Nem tudom, hogy ez az állítás valós vagy sem, ha megkóstolta és nem érezte a brutális sótartalmat, akkor bizony a pályatévesztés esete áll fenn. Ha nem kóstolta meg, akkor kár volt valótlant állítani, mert ezzel a helyzet nem volt megmentve. Megtudtuk az is, hogy a tartár flakonos (annál rosszabb…), amit kiszolgálónk a kereskedelemben kapható tejszín gyenge minőségére fogott. (Nincs az a rossz tejszín, olaj, mustár és tojás, hogy abból ne lehessen házilag jobb tartárt készíteni ennél az ipari borzadálynál.)

Ezek után jött a meglepetés, a számlán csak az italok szerepeltek. Próbáltunk szabadkozni, megegyezni a számla felében legalább, de a hölgy hajthatatlan maradt. Így aztán vegyes érzésekkel távoztunk, értékeltük a gáláns gesztust, ugyanakkor szívesen fizettünk volna akár többet, mint az étlapon szereplő igen kedvező árak, jobban és gyorsabban elkészített ételekért.

Az ok részben nyilvánvaló módon a vendéghiány. Ha van forgalom, van pörgés, nem kell fagyasztani az alapanyagot, gyakoribb a visszajelzés elsózás esetén is. Így meg az van, amit leírtam.

Dorozsmai Endre

Villány, a magyar vörösbor ékköve – a Linbrunn pincészet kóstolója a Tulipánban

 „A VILLÁNYI az elegáns bor, a gavalléroké és a dámáké. A magam részéről bálra csak VILLÁNYI-t adnék. Eljegyzésekre kitűnően alkalmas. Kedves, nem igényes humora van, amely persze, távol áll a CSOPAKI bölcs derűjétől, de a VILLÁNYI sohasem akar csopaki lenni, és a csopaki nem kívánkozik bálba. Minden előnye akkor bontakozik ki, ha az ember frissen fürdött, borotválkozott, tetőtől-talpig átöltözött. Leginkább frakkban, vagy szmokingban, hölgyek dekoltázsban. Éppen csak annyi izgalmat kelt, amennyi a táncosok társalgásához kell. Mértéktartó, finom, jólnevelt.” – írja Hamvas Béla „A bor filozófiájában”. Az érzékletes és frappáns sorok arról is tanúskodnak, hogy midőn Hamvas a negyvenes években megírta klasszikussá vált művét, Villány még nem talált önmagára. Ma ugyanis e borvidék sokkal többről szól, mint ami kitetszik Hamvas soraiból. Villány Szekszárd mellett a rendszerváltás után „a” magyar vörösboros borvidék lett, tekintve, hogy Ménest, mely korábbi évszázadokban betöltötte e funkciót, Trianon óta más ország birtokolja.

Villány az a borvidék, ahol a borászok segítik s nem marják egymást, ahol először léptek a jó irányba a rendszerváltás követően, felismerve a saját arccal rendelkező, egyedi, minőségi borok termelésének fontosságát, ahol először fedezték fel az igényes borturizmus jelentőségét, ahol ma már egy lakosra a legtöbb csúcsétterem esik országos szinten. Villányban minden együtt van a sikertörténethez: kiváló adottságú dűlők, szőlőtermesztési és borkészítési szakértelem, gyönyörű táj, rendezett, szép kisváros, remek étkezési- és szálláslehetőségek.

Nem csoda, hogy Villány lett a borínyencek egyik kedvenc borvidéke, ahová azok is elzarándokolnak rendszeresen, mint például e sorok írója, akiket szívük inkább a fehérborokhoz húz. Villányban olyan vörösborok készülnek, melyek rangos nemzetközi elismeréseket sepernek be, legyen szó a világ legjelentősebb borversenyeiről vagy szakértők saját kis klubjairól. (A szakmai sajtót is bejárta az eset, amikor Geréék Kopárja egy zártkörű szakmai vakkóstolón megelőzte a világ egyik csúcsborának tartott, s a Wine Spectator szerint egyik évjáratában 100 pontot elért Chateau Petrus-t.)

Múlt hét csütörtökjén a 22 hektáron gazdálkodó Linbrunn családi pincészet borain keresztül ismerkedhetett meg a Tulipán könyvesboltot megtöltő közönség e borvidék nagyszerűségével. Az érdeklődés akkora volt, hogy maga tulajdonos és egyik barátja egyfajta pótszékként szolgáló magasított széken volt kénytelen ülni az ablak melletti különasztalnál.

Kertész Katinka, a pincészet borásza és mindenese nem okozott csalódást, boraival és előadásával beteljesítette a felfokozott várakozásokat. Előbb egy üde, friss, reduktív Chardonnayt mutatott, méltatva a fajta erényeit (sokarcú, sokféleképpen iskolázható, ugyanakkor remekül közvetíti a terroir üzenetét), mely játékos savaival, kirobbanó illatorgiájával hódította meg a közönséget. Ezt egy visszafogottabb, de tartalmasabb rajnai rizling chardonnay házasítás követte, melynek kapcsán szó esett a templomablak-jelenségről, a pohár falán lefolyó bor által kirajzolt mintázatról is, ami egyfajta mércéje a bor beltartalmi értékeinek.

Roséból kettőt is hozott a borász, Kékfrankost és Pinot Noirt, a közönség nem volt egységes megítélésükben, jómagam illatban, színben, aromákban egyaránt a Kékfankost tartottam megnyerőbbnek, s azt tettem volna másodiknak a sorban. A rosé kapcsán elidőztünk a siller és a rosé hasonlóságain és különbségein, ismét leszögezést nyert, hogy a legfőbb különbség kettejük között a héjon áztatás időtartama. Szóba került, hogy a sillert nehéz eladni, s hogy a szekszárdiak a Fuxli márkanévvel próbálják a műfajt népszerűbbé tenni.

Ezután következtek a vörösök, melyekért voltaképpen a közönség begyűlt s melyek – hét tételről van szó – egy önálló kóstolót is kitehettek volna. A sort a Villányban szokásos módon Kékoportó nyitotta, kettő is. Mindkettő könnyed, elegáns volt, hozta a villányi mindennapok borának jellegzetességeit. Ezután a Kékfrankos szelekció következett, aminek kapcsán kisebb előadást hallgathattunk a hozamkorlátozásról és a szőlő meggyötrésének fontosságáról. Mert bármily furcsán hangzik, a szőlőt arra kell kényszeríteni, hogy kínlódjon, hogy megküzdjön a tápanyagért, ahhoz, hogy jó termést adjon, a termést pedig a jó minőség érdekében korlátozni kell. Tehát az az ültetvény ad jobb bort, melyben sűrűn vannak ültetve a tőkék, viszont mely tőkéin minél kevesebb szőlő terem. Mint azt az előadó elmondta, ők általában 8 fürtöt hagynak meg, ami nagyjából egy kiló termést jelent tőkénként. A hordó jelentőségéről is hallhattunk a Kékfrankos kapcsán, elhangzott, hogy a hordónak köszönheti a bor a pörköltes (nem az klasszikus magyar ételre, hanem a hordódongák pörkölésére kell gondolni), kávés, mogyorós, csokoládés, vaníliás jegyeket. Kékfrankos nagyhatalom vagyunk, mutatott rá a borász, ez Magyarország vezető szőlőfajtája. Egyetlen probléma a fajtával, hogy nem mindenki veszi olyan komolyan a Kékfrankos-készítést, mint például Linbrunnék, és így silány Kékfrankosok is forgalomban vannak a prémium kategóriás társaik mellett.

A következő tétel a Cabernet Franc volt, melyet másutt – így elsősorban saját hazájában Bordeuxban - jellemzően nem tesznek tisztán palackba, hanem beházasítják. Villányban viszont fajtaborként is csodás formát mutat. Az idei Vince Wine Show egyik nagy attrakciója volt, hogy meg lehetett kóstolni egy asztalnál két tucatnyi villányi Cabernet Franc-t a legjobbak közül.

A Cabernet Franc-t a Cabernet Sauvignon követte, majd a sort egy Syrah és egy Merlot zárta. Egyik bor jobb volt a másiknál, közös erényük, hogy a vastagság, a komoly textúra, a test, a tannin nem ment egyik esetben sem a gyümölcsösség, az elegancia rovására. Ha mégis ki kellene emelnem egyet a sorból, akkor az ugyanaz lenne, mint amire évekkel ezelőtt a pincészettel való megismerkedésünkkor a szegedi Bortéren is felkaptuk a fejünket: a Syrah. A pincészet képviselője beszélt az árpolitikáról is, elmondva, hogy nem akarnak a 10 eurós ár fölé menni egyik bor esetében sem, így minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy a Linbrunn Syrah a legjobb ár/érték arányú Syrah-k egyike. (A Syrah szőlőfajtából kevés van Magyarországon s aki foglalkozik vele, jellemzően megkéri az árát. A villányi sztárborászok 7-8000 forintot is elkérnek egy palackra Syrah-ra.)

A borsor szépen igazolta a pincészet honlapján olvasható vallomást a borról: „a bor nem csak egy ital, hanem barát, egy csipet történelem, egy nagy adag gasztronómia, az ízek csodálatos világa, melyre nem csak az egészségünk megőrzése érdekében, hanem a szórakozásunk, a társasági élet során is szükségünk van.”

A borok mellé csirkemájkrémes és padlizsánkrémes bagett-karikákat, 

valamint kolbásszal, sült hagymával és sült szalonnával ékített sárgaborsófőzeléket fogyaszthatott a közönség.

Aki nemcsak utólag szeret olvasni borkóstolókról, hanem előzetes értesítést szeretne, jelentkezzen 0257 282020 számú telefonon vagy a schmak@araditulipan.eu emailcímen, hogy felkerüljön az értesítési listára. A Tulipán borestéi nyitottak minden érdeklődő számára. A Linnbrunn-borok kóstolhatók és megvásárolhatók a Tulipánban, amíg a készlet tart.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Nyugati Jelen számára készült.

Salon Gourmet (Temesvár, Fő tér)

A tegnap sikerült végre eljutni a „Salon Gourmet”-be avagy „Gourmet szalon”-ba. Az  ígéretes nevet választott temesvári étterem étlapja kétségkívül sokkal izgalmasabb, mint az átlagos helyi éttermeké, bár túlontúl is sok igénynek igyekszik megfelelni. Kínálnak minőségi húsokat, halakat, pizzát, pasta-t, mintha kicsit sok lenne a jóból. De legyünk tárgyilagosak, ítéljünk annak alapján, ami a tányérra került.

Hárman ülünk le az asztalhoz, egyik társam hamburgert rendelt, másik csokoládélávát (17 lej, ha megszorozzuk 66-tal, megkapjuk az étel forintárát), jómagam pedig bébitintahalat serpenyőben pirítva (28), roston sült zöldséggel (9), oregánós rozmaringos foccacia-val (7) és tzatzikivel (5).

A kimért borok választéka igen szegényes, kínálnak a temesrékasi nagypincészettől félédes és félszáraz fehéret valamint száraz fekete leánykát, valamennyit a „Hunyadi kastély” sorozatból. (Ezutóbbi jó ár/érték arányú 15-16 lejes bor, ami az itallapon annak háromszorosáért szerepel.) A borlap sokkal igényesebb a megszokottnál, a szorzó kemény, a drága borok esetében is rászámolják a  borokra a polci árnak a dupláját. Az élvonalbeli román pincészetek mellett tartanak olasz, francia, spanyol és újvilági borokat is, sőt, desszert kategóriában a portói mellett még egy Pauleczki aszúval is találkoztunk.

Javító szándékú megjegyzésem, hogy az itallappal és az étlappal együtt érdemes lenne a vendég asztalára tenni borlapot is, nem kellene külön kérésre várni, mert a közönség nagy részének eszébe sem jut, hogy bármilyen dokumentációt kérjen, ha már e két árlap a kezében van. Ha viszont elé tesznek egy borlapot, netán fel is hívják a figyelmét a kimért borokra, akkor jó eséllyel választja e nemes nedűt az étel mellé. Nem mellesleg, ha palackkal rendelnek, akkor a haszon is nagyobb, mint a sörön.

Társam fekete leánykát ivott, ami ismét korrektnek bizonyult, az egyetlen buktató az lett volna, ha netán régebben bontották volna ki a palackot, aminek következtében előfordul, nem is ritkán, hogy a bor oxidálódik. Szerencsére ilyen problémába nem ütköztünk. Jómagam csapolt sört ittam, konkrétan Becks-et, mely hőmérsékletre, ízre egyaránt jó volt.

A hamburger zsömléje kissé száraz volt, de azért az élvezhetőségen belül maradt.

A jókora, szépen formázott húspogácsa ízletes volt, az ízesítők (melyek közül egy jó minőségű bbq szósz dominált) jól illeszkedtek az ízképbe. A bébitintahalon nem volt pörzsanyag, de a halacskák frissek voltak és jó állagúak, nem gumisodtak meg, a bordázott vaslapon sült zöldségek (padlizsán, minitök,  bébicsiperke, paprika, póré, koktélparadicsom) szintén rendben találtatott.

Az asztalon levő olívaolaj egyszerűbb, de nem a legolcsóbb minőségű volt. A focaccia-ról lefelejtették a rozmaringot és az oregánót, de egyébként jó volt, s érdemes megjegyezni azt is, hogy fatüzelésű kemencét használnak a pizzasütéshez.

A csokiláva nem volt rossz, bár ettünk már karakteresebbet is.

A tzatzikit pincérünk elfelejtette kihozni, de a számlán szerepelt. Mikor szóltam, nem kérte kézzel-lábbal az elnézést, sőt, egyáltalában nem kért elnézést, csak jelezte, hogy azt nem kell kifizessük. Mondjuk érdekes is lett volna, ha megpróbálja bevasalni azt, amit ki sem hozott.

A bakik dacára összességében temesvári viszonylatban jót ettünk, korrekt áron. S a tzatzikis esetet leszámítva a kiszolgálással is meg voltunk elégedve.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.

A Gourmet szalonban 2015. április 15-én voltunk.