Horváth kisvendéglő (Gyula, Kétmalom utca)

Több mint húsz éve tesztelek tudatosan éttermeket. Évekig csak magamnak és barátaimnak osztályoztam azokat, s készítettem toplistákat. Utána felfedeztem az Index „Hova menjünk vacsorázni Budapesten” nevű topicját s oda írtam észrevételeimet. Pár év elteltével, már tíz év privát-tesztelés után felkértek, hogy írjak vendéglőkritikákat a Demokratának. A blog idén 4 esztendős.

Bő 22 esztendő tudatos „kulináris felfedezőmunka” alatt meglátogattam vagy 4000 éttermet és nagyjából ugyanennyi kocsmát. Étteremnek számítva minden olyan helyet, ahol meleg ételt adnak. Az elmúlt 25 esztendő legkülönösebb élményét most vasárnap éltem át a Horváth vendéglőben, Gyulán.

Történt ugyanis, hogy kísérgetve az íjász családtagokat elmentünk a Termál Hotel Kempingbe, majd néztük, hogy hova menjünk onnan enni, miután ott igen szűk volt a választék. S főleg nem szerepelt a kínálatban sem halászlé, sem sült hal.

Láttunk egy táblát, hogy a Kétmalom utca akárhány alatt ott Horváth vendéglő, na, mondom, ezt próbáljuk ki. Nézegetem a házszámokat, egyszerre csak arra kell rádöbbennünk, hogy ez nem is a Kétmalom utca, hanem a Szép utca, de sebaj, mondom, jó esetben az első utca már a keresett lesz. Csak nem járunk úgy Gyulán, mint húsz esztendeje a Disznófő étteremmel, melyet órákig keresgéltünk a budai erdőkben, mígnem a romjaira találtunk rá.

S lőn, optimista várakozásink teljesültek.

Az első utca, melyre egyébként merőleges a Szép utca, a Kétmalom volt és seperc alatt megleltük a Horváth Vendéglőt is. Bementünk, a beltér elég személytelen és sötét volt, nem szólva a rádióról, amit nem különösebben igényeltünk. Így aztán habár kissé hűvös volt kint, de kiültünk az aránylag hangulatos teraszra.

Érdeklődtünk, hogy minden kapható–e ami az étlapon van, kiderült, hogy ponty nincs. Van viszont süllő, ami nem szerepel az étlapon. Kérdeztem, hogy az ugyan annyiba kerül, mint a ponty? (Kint, az utcára néző étlapon 1200 forint szerepelt, a kézhez vett étlapon 1500: még mindig nagyon alacsony árfekvés a süllőnek.) A válasz igenleges volt. Nem álltam meg hogy rá ne kérdezzek, hogy az vajon valódi süllő-e. A hölgy visszakérdezett, hogy milyen a nem valódi süllő. Mondom, a nem valódi süllő pangasiusból van. Hosszan sorolhatnám azokat a helyeket, melyek harcsa helyett pangasiust adnak, de süllő helyett is ettem már pangasiust több helyen, többek között Nagybányán, Szinérváralján és Szegeden.

A hölgy szó nélkül sarkon fordult és elment. Néztünk egymásra az asztaltársammal, hogy most akkor sértődjünk meg és menjünk el, de végül inkább a maradásra szavaztunk. A hölgy némi idő elteltével visszatért kezében két süllővel és egy zacskó pangasiusszal. Az egyik süllőt a kezembe adta: „uram, ez süllő?”. Mondom, igen, ez süllő. Szerencsére asztaltársammal ellentétben több ízben is volt szerencsém süllővel dolgozni, s még többször süllőt enni egészben. Az azonosság kétségkívüli volt. Ugyanakkor a hölgy jelezte, hogy várnunk kell, mert 10-20 perc, míg a süllő kifagy. Mondom jó, van időnk. Bő 40 perc után érkezett meg a rendelésünk, rántott süllő vegyes körettel

és vegyes halászlé.

Nagy lelkesedéssel láttunk neki az evésnek, ami nem tartott sokat. A halászlé brutálisan sós volt. Nem úgy, mint a legtöbb helyen, ahol alapból túlsóznak enyhén mindent. Hanem ehetetlenül sós. Sóoldat volt valósággal. Kimentem, hoztam a némi vizet egy pohárban és felhígítottam kb. másfélszer annyi vízzel a tányéromba mert halászlét, magyarán addig hígítottam, amíg a lé ehetővé vált, de még így is igen sósak maradtak a haldarabok, melyek süllőből és pangasiusból voltak. A kettő átlagolva nagyjából kiadja a ponty árát. S egyébként is vegyes halászlét ígértek, azt kaptunk.

A rántott süllő jó lett volna, ha nem marad nyers belül, nyilván nem fagyott ki, s a hőkezelés nem volt elég neki a kifagyáshoz. A rizs, amit párolt mirelit zöldség-egyveleggel kevertek össze, finom volt, jó állagú, a sült krumplit helyben készítették háziasan, az optimálisnál nagyobb hasábokat vágva, így nem volt ropogós, de élvezeti értéke megmaradt. A tartármártás (apró tégelynyi 300 forint) teljességgel élvezhetetlen volt.

Amikor a tányérokat vendéglátónk leszedte, s kérdezte, hogy ízlett, udvariasan, de tényszerűen elébe tártunk mindent. Jelezte, hogy a halászlevet ő is megkóstolta. Nem tudom, hogy ez az állítás valós vagy sem, ha megkóstolta és nem érezte a brutális sótartalmat, akkor bizony a pályatévesztés esete áll fenn. Ha nem kóstolta meg, akkor kár volt valótlant állítani, mert ezzel a helyzet nem volt megmentve. Megtudtuk az is, hogy a tartár flakonos (annál rosszabb…), amit kiszolgálónk a kereskedelemben kapható tejszín gyenge minőségére fogott. (Nincs az a rossz tejszín, olaj, mustár és tojás, hogy abból ne lehessen házilag jobb tartárt készíteni ennél az ipari borzadálynál.)

Ezek után jött a meglepetés, a számlán csak az italok szerepeltek. Próbáltunk szabadkozni, megegyezni a számla felében legalább, de a hölgy hajthatatlan maradt. Így aztán vegyes érzésekkel távoztunk, értékeltük a gáláns gesztust, ugyanakkor szívesen fizettünk volna akár többet, mint az étlapon szereplő igen kedvező árak, jobban és gyorsabban elkészített ételekért.

Az ok részben nyilvánvaló módon a vendéghiány. Ha van forgalom, van pörgés, nem kell fagyasztani az alapanyagot, gyakoribb a visszajelzés elsózás esetén is. Így meg az van, amit leírtam.

Dorozsmai Endre