A Kaláka pince kóstolója a Tulipán borozóban

Első ízben tartott Aradon saját boraiból kóstolót a magyar borszakírás legjelentősebb élő alakja, Alkonyi László. Eddig már három ízben is járt városunkban, első alkalommal egy vegyes Tokaj hegyaljai borsort mutatott be, második alkalommal a legfontosabb tokaji irányzatokat illusztrálta az általa 5 csillagosnak tartott, világszínvonalú birtokok, Szepsy István, Homonna Attila és Demeter Zoltán borain keresztül, tavaly Tállyai borokat hozott el, rámutatva arra, hogy mekkora potenciál van Tállya dűlőiben, idén pedig saját birtokának, a Kaláka pincének a borait mutatta be.

Előadásának első részében, amíg más pincészetek borait kóstolhattuk, saját pályafutásáról mesélt, arról, hogy hogyan lett több egyetem kurzusaiba is belekóstoló agrármérnökből tőzsdei szakíró, majd borszakíró s végül bortermelő. (A Font, Frittmann és a Nyakas Pince 2014-es Irsai Olivér borai valamint a Lelovits pince 2014-es Roséja úgy jött be a képbe, hogy a borkóstolókra járó aradi közönség megszokta a 7-8-10 tételes kóstolókat, a házigazda, Schmak András pedig nem szerette volna, hogy bárki a mennyiségre panaszkodjon. A Kaláka pincének egyelőre csak háromféle bora és egy pálinkája van, így ez a megoldás látszott kézenfekvőnek.) A pince nevével kapcsolatban megtudhattuk, hogy ez egyik oldalról értékrendi elkötelezettségből fakadt, egymás segítése, a közösségi szellem az, amit a pincészet és további tucatnyi tállyai pince felvállalt. Másrészt az azonos nevű zenekarral szívélyes a viszony, amihez az is hozzájárult, hogy egy alkalommal Alkonyi meghívta Gryllus Vilmost énekelni a hegyaljai református gyermekeknek, mert, mint mondta, nem az a lényeg, hogy milyenek a címkék, hanem, hogy hány gyermek játszik az árokparton. S hogy belenőnek-e egy közösségi kultúrába ezek a gyermekek, olyan kollektív szövedékbe, mely képes arra, hogy otthon tartsa őket.

Az előadó kifejtette, hogy hibás az a közkeletű gondolkodás, mely a kizárólag a gazdasági versenyképességre összpontosít, vigyázó szemét csak a gazdasági mutatókra veti – mondta mindezt szakértőként, akit 1996-ban az év pénzügyi újságírójának választottak – hanem az a fő kérdés, hogy egy ország hány értelmes alkotó egzisztenciát képes integrálni. A cél egy olyan közösséget teremteni, melybe, ha bárki belép, aki alkotni akar, aki a jóra törekszik, az megtalálja benne helyét. E gondolatra rímel a hallgatósággal megosztott Cambridge-i élménye is, melynek tanulsága az volt, hogy hősök vannak mindenütt, közösségi kultúrára van szükség, egy rendszerre, mely felemeli a tehetséget. Olyan rendszerre, mely például Burgundiában kialakult az évszázadok során.

Értelemszerűen szóba került ezúttal is a világ első dűlőklasszifikációs rendszere, melyet a szlovákok által szlovákként számon tartott Bél Mátyás állított össze 1730-ban – egy bő évszázaddal megelőzve a borrajongók Mekkájaként számon tartott Burgundiát. Érdekessége ennek a klasszifikációnak, hogy nem tartalmazza azokat a területeket, melyeken most a szlovák tokaji termelnek, rontva a magyar tokaji piacát. Alkonyi kiemelte, hogy e rendszer szerint a négy T betűs településen volt a legtöbb első osztályú dűlő: Tokaj, Tolcsva, Tállya, Tarcal. Ő maga ebből a meggondolásból adta el a népszerűbb Mádhoz tartozó területeit és vásárolt a befolyt össze feléért kétszer annyi területet Tállyán, majd két befektető társával elindította a Kaláka pincét.

A bemutatott három bor a pincészet burgundiai ihletésű filozófiáját követte, bizonyos mértékig formabontó módon.

Az első bor, mely a Tokaj nevet viseli, a legközérthetőbb, jó ívású bor, cukortartalma megfelel egy három puttyonyos aszúénak mégis a gazdag savkészlet miatt az ember kevesebbet érez, a bor pedig jobban csúszik. A következő bormegjelölés a „Tállya”, ez már a település nevét viseli, ebben kevesebb volt a cukor, viszont maga a bor már szofisztikáltabb, összetettebb. A csúcson pedig egy dűlőszelektált bor, egy igazi boregyéniség áll, a „Tökösmál”. Ebben volt a legkevesebb cukor, a bort már-már száraznak érzékeltük. S ez nem véletlen. Alkonyi borászként is azt képviseli, amit másfél évtizeden keresztül borszakíróként: a terroir jelleg akkor érhető leginkább tetten, ha nem takarja el sem a cukor, sem a hordó. Éppen ezért egyelőre csak acéltartályokat használnak. Az ültetvényeken nem vegyszereznek, a hozamot drasztikusan korlátozzák, a lékinyerés pedig a kíméletes préselésnek köszönhetően igen alacsony, van, hogy csak 30%, a borkészítés során kénen kívül más adalékanyagokat nem használnak, fajtaélesztőt és élesztőtápot sem.

Az előadó rámutatott, hogy Tokajnak két nagy erénye, két tradíciója volt az elmúlt évszázadokban: az édesség és a változatos terroir. Ma a tokaji borászok közül sokan az édességen keresztül szeretnének visszakapaszkodni a világ élvonalába, ami Alkonyi szerint azért bajos, mert ma az édességnek nem ugyanaz a rangja, a keresettsége, a különlegessége, mint évszázadokkal ezelőtt. Akkor egy ember egy évben nagyjából 30 g cukrot fogyasztott,  ma ennek ezerszeresét, 30 kg-ot. Ma az édesség nem kuriózum, nem különleges érték, az ipari répacukor megvásárolható fillérekért a boltban, és tetszőlegesen édesíthető vele bármi.

A szerző-előadó bemutatta legutóbbi könyvének kibővített második kiadását.

A „Vigyázz, kész, rajt, Bor!” című kötet a borszakíró anekdotáit, a borról, magyarságról, életfilozófiáról szóló töprengéseit tartalmazza. Egyszerre magvas és olvasmányos. Frissen beillesztett utolsó négy fejezete a birtoképítéshez kapcsolódik. Hadd idézzük belőle a Kaláka pince ars poeticájának is beillő gondolatsort: „Összekötni a múltat és a jelent, a jelent és a jövőt. Feltenni a fénykor, a XVII. század kérdéseit és megadni rá a XXI század válaszait. Visszaépíteni a dűlők valódi kultuszát és kilépni az édesség kötöttségéből. (…)

A múlt a jelen cselekedeteiben nyeri el értelmét. Az eltelt időből annyi a múlt, amennyiről tudunk, és mindössze annyi a hagyomány, amennyit gondozni tudunk belőle. (…) Ha egy 300 éves ítéletről (itt a Bél Mátyási dűlőklasszifikációra utal a szerző, megjegyzés tőlem, D.E.) nem feledkezünk meg, tartalmát megértjük és továbbgondoljuk, egyetlen ítélet történelmi tetté, máig ható alkotássá emelkedhet. A múltat mi emeljük fel vagy dobjuk el.”

A borok mellé zöldséges főtt halat

valamint egy jó ízű, jó állagú csirke-egytálételt kaptunk galuskával és krumplival, volt, aki kenyérrel az utolsó cseppig kitunkolta a szaftját.

Aki a Tulipán borestéiről nemcsak utólag szeretne olvasni, hanem előzetes értesítést kérne, jelentkezzen a 0257 282020-as telefonszámon vagy a schmak@araditulipan.eu e mail-címen.

Sajnos a szokásos befejező mondatot, miszerint „a bemutatott borok kóstolhatók és megvásárolhatók a következő hetekben a Tulipánban” nem tudom ideilleszteni, mert a pincészetnek egyelőre nincs eladó bora, ami van, azt kóstolókra szánják.

Dorozsmai Endre