2012. április 30., hétfő

Bagolykő (Hargitafürdő)



Hargitafürdő kétszázötven lelkes, közigazgatásilag Csíkszeredához tartozó üdülőfalu, mely nyáron gyönyörű fekvésével, túralehetőségekkel, télen sípályáival csábítja látogatóit. 



„Törzsközönségét” a 22 km-re fekvő Csíkszereda lakossága adja, de zarándokolnak ide nem kevesen Magyarországról és (Ó-)Romániából is, ennek köszönhetően több vendéglő is működik a kicsinyke településen.
Mi legutóbb a Bagolykő nevű étterembe látogattunk el, 



mely egyszerű, korrekt, házias konyhát visz. A vendéglő teraszáról csodás kilátás nyílik, a beltér egyszerű, kellemes, igényes gépzene szól, megfelelő hangerővel. 



Az étlap nincs túl bonyolítva, az e környéken bevett fogások közül válogathattunk.
Rendeltünk pacallevest, töltött káposztát, sült pisztrángot és palacsintát. A leves korrekt volt, bár lehetett volna kifejezőbb, karakteresebb ízű, meglehet, hogy előfőzött, félkész pacalból készült. 



A töltött káposzta ízletes volt, s megfelelő adag. 



Ellentétben a tejfellel, amit felszámolnak, de igen kicsi mennyiség lapul az egyébként szépecske minikancsóban. A „muzsdé” egyszerű fűszerezetlen fokhagymapép volt, a káposztasalátát túlecetezték.



A pisztráng volt az étkezés fénypontja. 



Nem véletlen a közmondás: inkább jó hal rossz szakáccsal, mit rossz hal jó szakáccsal. Itt a hal is friss volt és elkészítője is értette a dolgát. Egyébként egyszerűen, lisztbe forgatva és bő olajban kisütve készült, de úgy, ahogy kell, az olaj nem volt fáradt, a sütési fokozat pedig optimálisnak bizonyult. Értékeltük azt is, hogy a sült krumpli nem mirelitáruból készült. A palacsintát frissen sütöttek, nem a mikróból szedték ki, mint annyi helyen. 



A kiszolgálás kedves volt és közvetlen, az árak igen alacsonyak, alig volt főétel, mely körettel együtt, magyar pénznemre átszámolva, meghaladta volna az 1000 Ft-ot.
Kellemes, barátságos hely a Bagolykő, az apró hibák dacára ajánljuk másoknak is.

Dorozsmai Endre

Atakám bisztró (Iskola u. 29.)




A magyar gasztronómiában a kétezres évek második felére felgyorsult a minőségelvű átalakulás, melynek egyik üdítő jelensége az igényes bisztróműfaj terjedése főleg a Fővárosban, de lassan-lassan vidéken is. Az immár klasszikussá vált Arcade, Bock, Mák, Laci!Konyha! után egyre-másra nyílnak az újabb bisztrók, hogy hirtelen csak a friss élményeinket említsem, nemrég nyitotta meg kapuit az Innio, Café Manuel Spatio valamint rövidke eszmefuttásunk apropója, az Atakám.
A hajdani „A la carte” étterem helyén, a Batthany tér háta mögött nyitott hely belső terét jó ízléssel rendezték be, egyszerre sugároz nagypolgári és rusztikus hangulatot, 



ottjártunkkor barátságos, hallgatható olasz zene szólt megfelelő hangerővel, s még éppen hogy elkaptuk a déli menüt, aminek alapján az Atakám megérdemelte volna, hogy bekerüljön a Top10-be a minap megjelent Dining Guide kiadványban.
1850 forintért kínálnak tisztességesen elkészített klasszikusokat és remek „trendi” ételeket egyaránt, mi gyorsan rendeltünk is ketten hatfélét, medvehagymalevest, 



kakaslevest belsőségekkel, 



pacalpörköltet sós burgonyával, csalamádéval, 



pontyot spárgás pennevel, 



mandulás házi kekszet eperhabbal 



és mákparfét.



Az ételek egytől egyig ütötték a mércét, ha ki kell valamit emelni közülük, akkor a ponty lenne az, érdeklődtünk is, hogy hol szerzik be, kiderült, hogy halászott pontyot vásárolnak egy kizárólag a magas-gasztronómia számára szállító kereskedőtől. Jobb választ nem is kaphattunk volna. A leves mellé felszolgált kenyeret maguk sütik, annak minősége a helyben sült kenyerek mezőnyében is kiemelkedő. 


Mikor a desszertekhez értünk befutott egy harmadik asztaltárs is, aki már túl volt az ebéden, de egy somlói galuska erejéig csatlakozott étkezésünkhöz. Ezt is volt szerencsém megkóstolni, ügyes átiratnak bizonyult, sőt desszertfronton ez ízlett a legjobban.



Az Atakám bisztróban odafigyelnek a bortémára, zömmel kézműves pincészetek izgalmas tételeit tartják az egri Orsolya pincészettől, Miklós Csabin keresztül, át Szentesi Józsefig. A kiszolgálás figyelmes, udvarias volt. Az Atakám bisztróban nagyon jól éreztük magunkat, jót ettünk, már-már zavarba ejtően kedvező áron. Megyünk még.
  
Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változata a Demokrata számára készült.
Az Atakám bisztróban 2012. április 27-én voltunk.


2012. április 24., kedd


Borok az Isten Kalapjáról

Somlói Tavasz Egyesület idén is megtartotta a Borkollégiummal közös szervezésben az egy évvel korábbi, azaz jelen esetben 2011-es borok bemutatóját a Károlyi palotában. Hamvas Béla írta „A bor filozófiája” című alapművében, hogy a somlói bor az aggastyánok és magányos emberek bora, aminek élvezetéhez meg kell érni. A bornak is és az embernek is. Épp ezért volt érdekes az idei nagy somlói felsereglés is, mely egy friss, jellemzően még nem elkészült évjárat borainak bemutatását célozta meg. A borok szakmai felvezetője ezúttal is Dr. Mészáros Gabriella nemzetközi borakadémikus, a Borkalauz szerkesztője, a Wine and Spirit Education Trust magyarországi akkreditált képzésének oktatója volt, akárcsak a Somlói Bországjárás esetében. 



A somlói borok első számú jellegzetessége a fokozott ásványosság, a vulkáni talajból adódó mineralitás, mely a legtöbb esetben felülírja a fajtajelleget. A Somló-hegy maga egy impozáns vulkáni kúp, amit találóan neveznek az „Isten kalapjának”. Ellentétben a ma oly divatos reduktív borokkal, melyek jobb, ha nem érik meg első születésnapjukat, a somlói borok meghálálják az érlelést. Míg a legtöbb borvidék 2010-es, 2011-es esetleg 2009-es fehérborokkal van a piacon, a somlói nagyok, például Fekete Béla a 2007-es, 2006os évjárattal.  



A szakmailag rendkívül érdekes 2011-es évjárat-kóstolón részt vett a legtöbb jelentős somlói pincészet, név szerint a Csordás-Fodor Borház, a Dénes hegybirtok Sághegyről, Fekete Béla, Takács Lajos, a Tornai Pince, a Bogdán Pince, Ipacs Zsolt, Csetvei Pince, a Kreinbacher pincészet, a Laposa pince, Kolonics Károly, 



a Várkapitány pince valamint a Fazekas pince. Meglepő volt, hogy a bemutató korai időpontja dacára, mennyi szinte kész, élvezhető 2011-es bor volt a bemutatott tételek között, megerősítve, hogy 2011 nemcsak a vörösborászok számára volt remek évjárat, de a fehérbortermelőknek is.
Mértéket tartva ugyan (értsd: 2 centiliternél többet nem nyelve tételenként) sikerült megkóstolni mind az 51 bort, melyek hozták a formájukat, a pincészetek tételei az eddig megszokott színvonalat mutatták. Kivétel a Csordás-Fodor borház volt, ahol egyértelmű minőségemelkedést tapasztaltunk borklubtársammal együtt. A Juhfark és az Olaszrizling kiemelkedő volt, de szép, harmonikus volt a Tramini is. Kiemelném még Fekete Béla bácsi borait is, itt a Hárslevelű és a Vegyes fehér tetszett a legjobban s egyben ezek voltak a kóstoló legjobban sikerült tételei szerintünk, a Kreinbacher fehérborok és a Tornai Zenit mellett.
Következtetés ismét az: látogassa meg az olvasó is Somlót, remek emberekkel fog megismerkedni, s remek borokat fog kóstolni. Az interneten elérhető úgyszólván minden számon tartott pincészet. Kiemelt célpontok: Fekete Béla Pincészete, Györgykovács Imre, Kreinbacher birtok, Kolonics Károly, Spiegelberg István, Takács Lajos, Csordás Fodor borház.



Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló 2012. április 25-i számában fog megjelenni.
A 2011-es somlói borok kóstolóján 2012. március 22-én voltunk.

2012. április 22., vasárnap

Gasztronómiai katarzis: Graf vendéglő (Nagyvárad, Csengery Antal, (jelenlegi nevén: Delavrancea) u. 3.)



A vendéglátás területén a jó és a markánsan kiemelkedő, ha úgy tetszik, katartikus között hatalmas szakadék van árban, kínálatban egyaránt. Jellemző, hogy míg Magyarországon az utóbbi évtizedben jelentek meg azok az éttermek, melyek túlzás nélkül nevezhetők világszínvonalúaknak, - annál is inkább, hogy a szakma legjelentősebb Kalauzai, a Michelin és a Gault-Millau is kiemelt közülük többet - addig Erdélyben sajnos mindezidáig a kutakodás dacára sem sikerült egyetlen ilyen helyet találni. Azokról az éttermekről beszélek, ahol az evés célja nem a jóllakás, ahová a kulináris és esztétikai élményért megy az ember, ahol a séf kreativitásának köszönhetően íz-szimfóniákkal találkozhatunk.
Még a múlt évben újságolta egy nagyváradi jóbarátom, hogy szülővárosában egy Michelin-csillagos séf vezeti az egyik éttermet. Ez nagy hír volt, sikerült időközben kideríteni azt is, hogy a séf nem más, mint Nicolas Rafael Delgado, aki a Costes vendéglő csillagát is megvédte. (A Costes-sztori dióhéjban: Gerendai Károly azzal a szándékkal vette át 2008-ban az akkor pár éve már átlag feletti színvonalon működő Costest, hogy megszerezze vele az első magyar Michelin-csillagot. Sikerült ehhez összetoborozzon egy valóban világszínvonalú vegyes válogatottat, melynek élére Miguel Rocha Vieira katalán séfet állította. A Michelin kalauz tesztelői a 2009-es év folyamán úgy találták, hogy a Costes megérdemli a csillagot. Időközben viszont lejárt Vieira szerződése, helyére az imént említett Delgado-t szerződtették. A tesztelők ismét eljöttek s megelégedéssel távoztak, a 2010-es Michelin kalauz első ízben ítélte meg a csillagot egy magyar étteremnek, a Costesnek. Delgado távozása után ismét Vieira vette át a konyhát, de ez már egy más történet.)
Érthető, hogy amióta hírül vettem, hogy Delgado Nagyváradon dolgozik, kerestem az alkalmat, hogy vendéglőjét meglátogassuk s ez sikerült is a nemrégiben. Nem csalódtunk. A Delgado által fémjelzett Graf (a séf időközben távozott, de megmaradt kreatív séfnek) nem egyszerűen a legjobb étterem Erdélyben, legalábbis azok között, ahol az utóbbi húsz évben megfordultam, de olyan színvonalú hely, melynek nyomába nem ér egyetlen másik vendéglátóipari egység kies vidékünkön. A beltér elegáns, 







a zene változatos, megfelelő hangerejű és a műfajváltások dacára alkalmas egy színvonalas étkezés muzikális hátteréül szolgálni. A konyha pedig egyenletes magas színvonalon teljesít.
Rendeltünk bruschettát 



és barackos libamájterrine-t portói redukcióval, 



spárgalevest, 



ricottás raviolit zsályás vajjal, 



csokoládé-mousse-t chilis málnamártással, 



csokoládé-vulkánt mentafagylalttal 



valamint az étterem szezonális pohárkrémdesszertjét. 



Kértünk volna tengeri herkentyűket is, de jelezték, hogy az ortodox húsvét idejére bezárnak s mivel a tenger gyümölcseit csak frissen használják fel, nem fagyasztják, ebből az alapanyagból kifogytak. Íme, miként lehet hibából erényt kovácsolni, számomra ez (a  parány frusztrációtól eltekintve) csak hitelesítette az éttermet. A borlap impozáns, a borárak eléggé büszkék, mi inkább a könnyebben kifizethető söröknél maradtunk, elvégre enni jöttünk. A sörök sem átlagosak, ráadásul mindhárom német sörkülönlegességet a saját korsójában szolgálták fel.
Mielőtt megkaptuk volna az első rendelt ételeket, a konyha üdvözleteképpen gombahabot és kétféle olajbogyóból készült tapenade-t tettek elénk saját sütésű kenyér mellett. 



Mindkét falatka remek volt és szépen tálalt. A bruschetta nem volt kiemelkedő, de korrektnek bizonyult, a libamájterrine-t ellenben kimagaslónak találtuk, kár, hogy a portói redukció csak jelzésértékű, nagyobbacska csepp volt a tányéron. A spárgaleves életre szóló kulináris és vizuális élményt nyújtott. Gőzben megszilárdított, fürjtojásfehérjéből készült habhenger volt a tányér közepén, amit kettévágtak a vendég elé helyezése után, hogy a még folyékony sárgája kifolyjon belőle, tetejére spárgalemezkéket helyeztek, s erre öntötték az intenzív spárgaízű remek krémlevest. A ravioli tökéletes volt, ízre-állagra egyaránt, a desszertek pedig a tökélyt súrolták. Az álomkönnyedségű, kifogástalan állagú és ízű mentafagylalt remekült harmonizált a csokoládé-szufléval, mousse pedig egyenesen remekmű volt. Hasonlót csak a Mix-ben ettünk, igaz, az is Nicolas Delgado tudását dicsérte, aki akkoron épp ott volt konyhafőnök. Végül az árakról: a Graf ár-érték aránya remek, az árak ugyan magasabbak az átlagnál, de nem érik el azt az árszínvonalat, ami jellemzi az ilyen szintű helyeket szerte Európában. Ha az ember odafigyel arra, hogy mit rendel, alig fizet többet, mint másutt. Összefoglalva: a Graf a gasztronómia csúcsait ostromolja, s aki szeret jót és különlegeset enni, az semmi esetre ne hagyja ki!  

Dorozsmai Endre

A szöveg az Erdélyi Napló 2012. április 25-i számában fog megjelenni.
A Grafban 2012. április 13-án jártunk.

2012. április 17., kedd

Schwabenhaus (Temes megye, Sándorfalva – román nevén Sandra - központja)



Nicolae Ceausescu néhai román pártvezető történelmi szerepének értékelése a román nacionalisták körében nem egyöntetű, azt viszont nyíltan vagy csendben mind elismerik és értékelik, hogy a Kondukátornak volt köszönhető, hogy telepítési politikájával az erdélyi nagyvárosok etnikai aránya a románság javára billent. Kevésbé egyöntetű annak a megítélése, hogy „eladta” a németeket, e dolgos, kreatív, Romániát gazdagító, de az ország „integritására”„veszélyt” nem jelentő nemzeti közösséget, ezen belül nemcsak a szászokat, hanem a svábokat is, akiknek jelenléte ma már alig érzékelhető. A hajdan sváboklakta bánsági falu, Sándorfalva legalább őriz valamit régi jellegéből, az épületektől a sváb identitást nevében is hordozó, gyönyörűen helyreállított és berendezett Schwabenhaus nevű komplexumig. 






A vendéglő alapvetően az erdélyi éttermi szabvány-ételeket kínálja a helyi árviszonyoknál valamivel magasabb, de az anyaországinál alacsonyabb áron. 







Az asztalon, ellentétben a legtöbb helyi vendéglővel, nem gyenge minőségű napraforgóolaj, hanem jobbacska olívaolaj, tartanak frissen préselt gyümölcsleveket, a grapefruit épp kifogyott, de a narancslé remek. Rádió szól, viszont elfogadható zenét fogtunk ki. A kiszolgálás rendben lenne, de nem értékeljük, hogy a személyzet két tagja a vendégtérben ülők által tisztán hallhatóan úgy összevész, hogy az egyik a másik édesanyjának érzékeny pontját emlegeti román nyelven.
Ettünk egy remek pacallevest, 



töltött káposztát főtt, füstölt, majd megsütött hasalja-szalonnával, 



puliszkával körítve valamint csirkemellből, szalonnából, kolbászból és paprikából összeállított rablóhúst rozmaringos krumplival és roston sült zöldségekkel. 



A kolbász állott ízű volt, de minden egyéb rendben találtatott, a megszokottnál nagyobb igényességgel volt elkészítve és tálalva. A pincérek közötti balhét leszámítva az átlagosnál sokkal jobb hely a Schwabenhaus, amit bízvást merünk ajánlani azoknak, akik Szegedről Temesvárra utaznak és útjukba esik Sándorfalva.






Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.
A Schwabenhaus nevű vendéglőben 2012. február 27-én jártunk.