Fazekas János: Borosjenői csárda a Szerencsemalomhoz

 

Szép idő lévén hőn szeretett és csáberejének köszönhetően meglehetősen meggyőző Feleségem kirándulás-kényszerének is engedve elhatároztuk, hogy kislányunkkal együtt meglátogatjuk a borosjenői várat. A családfőt megillető utolsó szó jogán még annyit sikerült közbevetnem a nadrágviselés látszatának megőrzése érdekében, hogy egy füst alatt hazafelé  tiszteletünket tesszük az Nagyzerindi sírkertben, ahol őseim nyugszanak, ezzel mintegy tökéletesen megoldva azt a paradoxont, hogy Halottak napján egyszerre legyünk jelen Nagyzerinden, Kisiratoson és Arad összes lehetséges sírkertjében.

Csak hárman indultunk útnak, mert nagyobbik fiam Szegeden eszi az egyetemisták állítólag keserű kenyerét, ezért nem tudott jönni, a kisebbik inkább a számítógépek kétes és obskurus világát választotta. Hat éves kislányomnak meg nem volt más választása.

De, szombat lévén, egyrészt a felébredést nem igazítottuk semmilyen könyörtelen időmérő szerkezet működéséhez, másrészt szerettünk volna még indulás előtt bár a lelkiismeretünk megnyugtatása végett 1-2 mosást leküldeni Hófehérke (leánykori nevén mosógép) torkán illetve a mosatlan hegyet is legalább egységnyivel csökkenteni Hófehérke jelen esetben meg nem nevesített húgának segítségével (véletlenül egy másik Bosch vezetéknevű csodálatos szerkezet, a rokonság távoli, a reklám nem fizetett és a történetben a termék elhelyezés csak a dramatizálást szolgálja ).

Sikerült is, más szóval élve elqurtuq az időt, ezért a nap a delelő meghágása utáni cigit is elszívta, mire sikerült elindulni. Az sem segített a tér és idő tervszerű kibékítésében, hogy tankolnom is kellett a MOL részvényesek legnagyobb örömére illetve még elevenen élt bennem az előző vasárnapi nagylaki kalandom, aminek eredményeképpen a rend dőre őre rövid, ámde eredményes jogi procedúrát követve pontszámaimat hárommal növelte, ugyanakkor bankszámlámat meg 290 egységnyi, megszállói és kevéssé konvertibilis valutával csökkentette (hasonló összeget költsön havonta hasfogóra), csekély sebesség-túllépésemet ekképpen honorálva.

Szóval nem siettünk.

Japáni öszvérünk egykedvűen falta a kilométereket és a benzint, majd integettünk a távolban látszó Világosi várnak. ''Ez is a miénk volt'', foglalhatnám össze Nejem negyed órás előadását, mellyel emészthetően próbálta elmagyarázni 6 éves lányunknak a Világosi fegyverletételt, akit valószínűleg nem kötött le túlságosan a cári csapatok és Antónia nénénk egyetlen történetbe foglalása, ami abból is tűpontosan látszott, hogy két szóval mintegy ripityára törte az előbb említett információból gondosan felépített pagodát: ''éhes vagyok...''

Ez a kijelentés egy felkészült szülői közösségnek semmiség lett volna, mi viszont, akik eleddig csak 3 gyereket terelgettünk több-kevesebb sikerrel a felnőtté válás útján, mindössze 2 palack vízzel készültünk, hiszen csak ''most'' reggeliztünk.... Majd eszünk otthon - körvonalazódott elménkben az emésztőrendszerünk közelgő sorsa, de csakhamar úgy emelkedett elénk a „Moárá kú norok” diszkrétnek cseppet sem mondható sziluettje, mint Mózes botja a Vörös tenger fölé: reményt adóan és elkerülhetetlenül.

A koca el volt vetve, a csata feldőlt, a sorsunk betejesedett, hogy egyik képzavart a másikkal próbáljam elmaszatolni.

Úgy vonzott magához a létesítmény, mint az Ezeréves Sólymot a Halálcsillag.

Oly méltósággal gurultunk be a félig üres parkolóba és úgy vonultunk be a füvet imitáló műanyag-kifutón, mintha hetek óta ide készültünk volna. A szebb világot (értsd: az Osztrák-Magyar Monarchiát) is látott, de majdnem tökéletesen felújított épületbe sajnos nem lehetett bemenni a vírus miatt, ezért a szabadban foglaltunk helyet, és örömmel nyugtáztuk, hogy nincs tömeg, az asztalok kb. fele szabad volt.

Mivel az asztalok jó része 6 személyes vala, hogy ne vegyük el más vendégek elől a helyet, mi egy 2-3 méterrel távolabb eső, de reményeink szerint ugyanazon a helyrajzi számon telekkönyvezett egyenként 4 személyes asztal csoport egyikéhez ültünk, ami egy pszeudo-román motívumokkal túlgazdagon díszített terítővel gondosan letakart Heineken feliratú fémvázas asztal képében várt ránk. Kislányunkat  teljesen lenyűgözte a szabadtéri játszótér, ezért fel sem tűnt azonnal, hogy a pincérek hada NEM siet azonnal az üdvözlésünkre.

„Sok a vendég, na...” - mondtuk volna, ha így lett volna.

„Csúcs időben jöttünk...” mondtuk volna, ha nem éppen egészen pontosan 14,15 lett volna.

Közben egy pár méterrel odébb ismerősok is érkeztek, akikhez azonnal odament a pincér és pár perc múlva már a rendelést is felvette, ezzel széttaposva azt a bimbózó paranoiás elméletemet, miszerint ‘’biztos azért mellőznek, mer’ ungurok vagyunk’’, hiszen a másik asztalnál is magyarok ültek. De nem, ezek a munkával álltak hadilábon és a motiváció volt a mumusuk az oviban. Igyekeztem nem paraszt lenni (pedig többen eskü terhe alatt vallják, hogy az is megesik néha) és nem odamenni a bárhoz. hogy izé, ''kezitcsókolom, ki tanyája ez a nyárfás???.. ezért inkább a nyakam tekergettem, hol Róma, hol Mekka felé, mindeközben kígyóbűvölőket megszégyenítő nézéssel kerestem a pincérek tekintetét.

Igen, a többes szám nem az óhajtott képzeletbeli számhoz közelítő freudi elírás volt, 3-4 pincér is feltűnt a színen, míg ott tartózkodtunk. Számuk akkor látszott véglegesnek, amikor egyszerre láttuk őket a távolabb eső kijelölt dohányzó helyen. Ekkor már szuggeráló tekintetemet kezemnek ütemes integetése kísérte, ami talán inkább látszott búcsúzó szerelmes kétségbeesett mozdulatának, mint diszkrét figyelemfelkeltésnek. Szerintem ekkor már az összes többi vendég tudta, hogy rendelni szeretnénk. És láss csodát: még ekkor sem jött oda senki.

Hogy a vár megnézése ne menjen a temető látogatás rovására, Szívem Egyetlen Királynője a maga saját kezével rabolta el a szomszéd asztalról az óvatlanul otthagyott étlapot.

Kisvártatva, előbbi közjátékot reményeink szerint legalább hallomásból regisztrálva, megjelent egy pincérnő, aki nagyon szerette volna, ha iszunk valamit, ami sajnos nem következhetett be, mondván hogy az ivásra szánt idő sajnos igencsak eltelt. Újabb 10 perc mire eldöntöttük, hogy mit kérünk, az ezúttal félreérthetetlen intéssel megidézett hölgy regisztrálta, majd balra el.

Majdnem hangosan felröhögtünk, amikor pár perc múlva jött egy másik pincér, érdeklődést csekélyke tehetséggel színlelve, hogy felvette-e már valaki a rendelést. Amikor ez a jelenet egy újabb statisztával megismétlődött, már nem volt kedvünk nevetni.

Éppen megérkezett az étel, amikor az ismerőseink, akik jó 20 perc/fél órával utánunk érkeztek, befejezve energiabevitelüket fizettek és a díszletet elhagyva komótosan távoztak.

Hogy az ételről is essen szó: lányom eledele 119. számú tétel volt, mely román leírása szerint csukva tartja a gyermekek száját. 

A sajátos leírás ropogós csirkemell-csíkokat fed valójában. Nem díjaztuk, hogy a sült krumpli között nagyon sok volt a hibás, fekete foltos darab, olyan, amit otthon is kidobsz, mert nem teszed az asztalra, főleg nem fizető vendég elé, pláne nem gyerek elé, mert úgysem fogja megenni. Nem is ette meg. Ennél őszintébb kritika nem létezik.

Feleségem görögösnek mondott csirkecsorbát kért valamint csirkecurryt rizstésztával.  A leves korrektnek bizonyult, mindössze annyi baj akadt vele, hogy Párom éppen e héten készített nekem ugyanilyet, de pár klasszissal jobbat. Nem is annyira a levesben csalódtam, mint inkább a Feleségem nőtt kolosszálisan nagyra a szememben ezáltal. A curry finom volt, bár a tészta mintha túlságosan el lett volna ázva. Lehet, hogy a rizstészta ilyen, és akkor én nem értek hozzá (ez utóbbi a biztosabb).

Jómagam gulyást kértem, ha én készíteném, valószínűleg ilyenre sikerülne, ami nem válik dicséretére az intézménynek. Meg lehetett enni, és sokat dobott rajta a romános hagyományként felszolgált ecetes zöld csípős paprika. A diónyi krumpli darabok igencsak rontották az élményt, akár lustaságból, akár sunyi spórlásból kerültek bele, mindenképpen bosszantó volt, a leves majd harmadát tették ki, nem is ettem meg őket.

A fasírt rizzsel körítve nem pont olyan volt, mint az étlapfotón, a rizset körbe szórták a tányérra. A húspogácsa szerintem már elindulhatott a minden élők útján, nem volt romlott, de már nem volt friss, állottnak éreztem. A rizs egész finom volt, miután eltávolítottam belőle a hajszálat.

Egyikünk sem tudta megenni legalább a felét a főételeknek, ezért, a rövid keresőséta nyomán felkutatott pincértől kértük csomagolja be, elvinnénk. Ezek átvétele után fizettünk, véletlenül kártyával és ugyancsak véletlenül nem hagytunk borravalót.

Az illemhely egy katasztrófa volt. A pisszoár olyan magasan van a falon, hogy nem értem el, ezért a fülkébe mentem. (Magasságom jócskán 180 centi feletti.) Mivel a WC-deszka nem állt meg függőlegesen, tippelhettek mennyire volt tiszta a terep, és nem miattam. A szappan adagoló érintésmentes volt, a csap érintéses, majd a törölköző adagoló érzékelős. Csak ez utóbbi nem működött.

Ha legközelebb arra vetődnék a Sors valamely furcsa bosszúja nyomán, bárkit felhatalmazok arra, hogy a klasszikus vicc poénját vágja a fejemhez: ‘Vadász, vadász, te sz.pn. jársz ide!’

Ittunk végül mégis egy limonádét miután pár falat elfogyasztását követve gyermekem heveny kiszáradást mímelt és tudta, hogy a Feleségem sem idegenkedik felettébb ennek fogyasztásától. Ez tökéletes volt.

Emlitésre méltó még a hellyel kapcsolatban hogy az étlapon örömmel fedeztem fel Balla Géza borait, amiből sajnos, a helyváltoztatáshoz elengedhetetlenül szükséges jogositvány megtartásának az érdekében ez alkalommal nem fogyasztottunk.

https://www.hanulmoaracunoroc.ro/html/pdf/meniu.pdf

Az étlapot díszítő motívumot aznap még számtalanszor láttam a nagyzerindi református temető  nagyon régi fejfáin….

 

Fazekas János (művésznév) vendégszerző, barátainak írta meg fenti élményét.

Annyira tetszett, hogy megkértem arra, hogy feltehessem a blogra.

Viszonylag hamar igent mondott.

Úgyhogy olvassátok szeretettel!