Gasztro-túra Kárpátalján

Nemzetben gondolkodó erdélyi értelmiségiek körében épp úgy, mint más elcsatolt nemzetrészek közélet iránt érdeklődő tagjaival való beszélgetések alkalmával azt tapasztalhatjuk, hogy a Kárpát medencei magyar nemzetegyesítés számukra a legtöbb esetben az ő saját kisebb közösségük és az anyaország kapcsolatára szűkül. Nagyon kevesen ismerik sorstársaink, a mi esetünkben a felvidékiek, délvidékiek, kárpátaljaiak problémáit, hogy az őrvidéki, lendvai vagy a baranyai háromszögben élő magyarokról ne is beszéljek. Az is megfigyelhető, hogy külföldi utazásaikhoz kevesen választanak mifelénk felvidéki vagy délvidéki célpontot, holott bőven lenne okunk erre s nemcsak érzelmi.

Meg merném kockáztatni, hogy ha preferencialistát készítenénk, hogy hova mennénk szívesebben egy hosszú hétvégére a száz éve elcsatolt területek közül, akkor a lista elejére az Őrvidék, a Felvidék, a Mura köz és a horvát uralom alatt álló magyar területek kerülnének, Délvidék és Kárpátalja lennének a sereghajtók.

Utóbbi esetében erre számos tényező is rájátszik. Többek között az ukrajnai helyzetről szóló általános jellegű híradások, a katasztrofális utakkal kapcsolatos, nem alaptalan hírek, az ukrán határellenőrzés témájában született, jellemzően hiteles beszámolók, másrészről barátaink, ismerőseink pozitív tapasztalatainak hiánya. S nem azért, mert aki nekivágott, rossz élményekkel tért haza, hanem azért, mert nagyon kevesen vágnak neki.

A Magyar Konyha nevű kiváló folyóirat szerkesztőségének részéről egy minden elismerést megérdemlő kezdeményezés volt elkészíteni egy ma is jól használható Kárpátalja gasztro-kalauzt, ami 2018 novemberében látott napvilágot. E kalauzzal a kezünkben, s persze némi google-maps-es, Tripadvisor-os kutakodás után indultunk neki jóbarátokkal felfedezni valamit Kárpátalja vendéglátásából.

Eme országrész magyarlakta területei a tágan értelmezett Erdélyből legkönnyebben a Halminál működő határellenőrző ponton keresztül közelíthetők meg. Itt a forgalom kicsi, s bár az ellenőrzés, főként ukrán oldalon hosszas, összesen öten foglalkoznak velünk, két katona, az első megszámol, majd ad egy papírt, másik azt az ellenőrzés végeztével elveszi, közben két útlevélkezelő is ellenőrzi a dokumentumokat, a vámos átnézi az autót, de jó esetben az egész tíz perc alatt lezajlik. Fordított irányban a román oldalon rendesen megbogarásznak, egy alkalommal kétszer is körbeszaglásztatták gépjárművemet a drogkereső kutyával. De olyan is történt, hogy bár egyetlen autó volt előttünk, nem haladt a sor, mert több mint fél órán keresztül nem történt semmi.

Ha átvészeltük a szokatlan határellenőrzési procedúrát, érdemes a határpont melletti Nevetlenfaluban (igen így hívják, akkor is, ha ez paradoxon) megállni az első kis boltban pénzt váltani. A lejt előnyösebben váltják, mint Beregszász belvárosában, a forintot valamivel rosszabbul. 

Vásárolni is érdemes itt. Erdélyi ember elcsodálkozik, amikor azt látja, hogy „Ungvár Grand Reserve” felirattal lehet itt vodkát kapni, ott, ahol az ősi magyar településeknek jellemzően az ukrán nevét használják, azt is cirill betűkkel írva. Hát még, amikor az árát nézzük, elosztjuk a frissen megismert váltószámmal, s azt kapjuk, hogy valamivel kevesebb, mint 15 lejt fizetünk fél liter jobbacska vodkáért. Személyenként egy üveggel lehet a szabályoknak megfelelően átvinni a határon, mi jobbnak láttuk a szabályokat betartani.

A katasztrofális állapotban levő utakról szóló beszámolók hitelesek, legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy inkább egyes útszakaszokról van csak szó.

Ha nem ismerjük a cirill betűket s nem uraljuk az ukrán nyelvet, akkor Beregszász a legvonzóbb célpont gasztronómiai szemszögből (is).

Eme város felé útba esik egy városiasodott nagyközség, a 80%ban magyarok lakta, 3400 lelkes Tiszaújlak, ahol már találhatunk a kalauzban két célpontot is. Az egyik a Lemák cukrászda, mely mellett az ember simán elhajt, ha nem figyel. Ez valójában egy közért, mely cukrásztermékeket is árusít. Nyugodtan ki is hagyhatjuk, a kalauz meleg hangú ajánlása dacára. Mi legalábbis a kedvesség nyomait sem tartalmazó, metakommunikatív síkon elutasító, udvariatlan kiszolgálásban részesültünk, a helyet a kifejezetten nem ajánlott kategóriába tettük. Egyébként süteményeket legfeljebb elvitelre adnak, mi egy habrolót kértünk, ami nem volt rossz, a többi szemre nem tűnt bizalomgerjesztőnek, fősodratú, fantáziamentes édességek sorakoztak a pultban.

A kalauz által ajánlott másik tiszaújlaki hely a „Príma lángos”, ahol viszont életünk egyik legjobb lángosát ettük. Maga a lángos mindhármunk megítélése szerint jobb nem lehet, a műfajban ennyi van benne, ami egyébként nem kevés. Tésztája könnyed, jó ízű, megfelelően sült, nem olajos, egyszóval kifogástalan. Egyébként a toppingolás is rendben volt, korrekt-átlagos tejfelt, sajtot, fokhagymát kaptunk rá, nem is vártunk többet, nem bánjuk, hogy a sajtos lángost senki nem próbálta még Stiltonnal vagy Gorgonzolával adni, e célra megfelel a nagykereskedelmi trappista. Kértünk pelmenyt is, az sem volt rossz, de nem érte el a lángos szintjét. A kedves és szívélyes tulajdonos hölgy nem fogta még kezében a kalauzt, melybe belekerült, el is kérte egy fénykép erejéig.

Beregszász felé egy hirtelen ötlettől vezérelve beugrottunk az Ursta pincébe, ahol kóstoltunk egy száraz, korrekt Cserszegi Fűszerest meg egy nem hibátlan száraz vörösbort. A többi tétel, mint vendéglátónk mondta, a tömegigénynek megfelelően édes vagy félédes, az egyiknek esélyt adtunk, nem győzött meg. A Cserszegiből viszont vásároltunk, s rövidesen meg is ittuk.

Beregszászon, bár a magyar lakosság részaránya nagyjából annyi, mint Marosvásárhelyen, nekünk az volt az érzésünk, hogy sokan többen beszélnek magyarul, mint a Székelyföld fővárosában.

Gasztroturnénk első állomása a Point café volt, ahová leginkább a világhálós tájékozódás végett ültünk be. Dizájnos kis hely, fősodorbeli egységként működhetne bárhol Európában.

A roamingot célszerű nem bekapcsolni, mert akárcsak a Délvidéken, iszonyú költségbe verhetjük magunkat, különösen, ha adatroamingot is használunk. A legtöbb vendéglátóhelyen van wifi, s így ki lehet nézni a következő célpontot.

A Point caféban frissen préselt narancslevet ittunk, nagyjából annyiért (10 lejnek megfelelő hrivnyáért), mint itthon. Útbaigazítást is kaptunk a kedves, fiatal és dekoratív magyar felszolgáló hölgytől, aki az Arany Pávát ajánlotta figyelmünkbe, mely közel is van, másrészt a város ikonikus és egyben legjobb éttermének számít. Hallgattunk a jó szóra, annál is inkább, hogy e vendéglőt már otthon kinéztük magunknak.

Jól tettük.

Bő tucatnyi Kárpátalján működő vendéglátóipari egység meglátogatása után  leszögezhetjük, hogy ez volt a legjobb élményünk. A szecessziós beltér lenyűgöző, aki elkéri a wifi kódot, egyben azt is megtudja, illetve kikövetkeztetheti, hogy 1820 óta működnek. Az étlap dicséretesen összefogott, nemzetközi és magyar ételek közül válogathatunk. Pincérünk magyar, udvarias, segítőkész, ha tudna köszönömöt mondani a borravalóra, azt értékelnénk. Hortobágyi palacsintát, lazac-carpacciot és túrógombócot rendeltünk. Szépen tálalt, ízletes fogásokat kaptunk, nagyjából a pesti belvárosi fősodor szintjén megvalósítva (értve ezalatt a Gozsdu udvarnak és környékének átlagteljesítményét), ami egyébként nagy szó.

Utunk ezután a Kiscsikóba vezetett, ahová érdemes elmenni már csak azért is, hogy a hajdani Magyar Királyi Törvényház épületében működő Beregszászi Főiskola impozáns épületét kívülről és belülről megcsodáljuk. Homlokzatán a hajdani nagy magyar címer, mely alatt ott díszlik a királyi jelmondat „Bizalmam az ősi erényben”. A Kiscsikó egyetemi menza, amit egy rendkívül, kedves és szívélyes hölgy vezet, egy levest és kétféle második fogást lehet kérni potom pénzért néhány street food-étel mellett.

Utolsó beregszászi megállónk a Kemence volt. Az ajtón matrica: „Mi itt magyarul is”. Remek kezdeményezés, hasonlatos az erdélyi „Igen, tessék”-mozgalomhoz. Tálcatologatós rendszerben működik a hely, házias magyar és ukrán ételeket kínálnak, elképesztően kedvező áron. Rendeltünk egy fél adag borscs levest, fél adag babgulyást, egy fasírtot fél adag krumplifőzelékkel, két innivalót meg egy hagymás gombás salátát, az egészre fizettünk írd és mondd 25 lejnek megfelelő hrivnyát. Ételeink megelégedésünkre szolgáltak, nem tartanám igazságosnak, ha apró-cseprő hibákat szóvá tennék. Esetleg annyi megjegyzésem lenne, hogy a kínálat hőmérsékletén lehetne javítani, konkrétan emelni.

Mikor a Kemencéből kiléptünk, még csak kora délután volt, úgy döntöttünk tehát, hogy átruccanunk a 25-30 kilométerre fekvő Munkácsra, ahol már a magyarság jelenléte sajnos érzékelhetetlen. Először a Munkácsy étterembe látogattunk el, de miután a pincérek egy szót sem beszéltek sem magyarul, sem angolul, étlap pedig csak cirill betűs volt, fényképek nélkül, kénytelenek voltunk távozni.

Kárpótlásunkra szolgált, hogy a helytől néhány méterre működik a város (de alighanem az egész környék) legjobb cukrászdája, a Cake Bar, mely európai szinten is a jobb helyek közé sorolható. Pazar, gyönyörűséges, könnyed, francia stílusú desszerteket ehetünk itt néhány fősodratú mellett, nyilván a helyben megszokottnál magasabb áron, nagyjából annyiért, mint Aradon a Lolitában vagy a kedvezőbb árú pesti újhullámos cukrászdákban (egy sütemény 10 lej körüli összegbe kerül). Itt nem jelentett problémát a választás, mivel a desszertköltemények a pultban sorakoztak, s csak rá kellett mutassunk arra, amit kérünk.

Nem kellett sokat gyalogoljunk a Bogrács étteremig, ahol van angol étlap, ráadásul minden ételnek a fotója is megtekinthető az étlapon. Magyar és ukrán konyhát visznek. Kipróbáltuk a bográcsgulyást, ha már ezt a nevet viseli a hely, sertéshúsból és marhahúsból főzött, jó ízű levest kaptunk, szépen tálalva. Nem volt pont olyan, mint a magyar, csipetke nem került bele, zöldség, ha volt is benne, akkor kevés, de ízre rendben találtatott. Kértünk egy transzkárpátinak mondott ételt, mely lényegében gyengén paprikázott gombás tejszínes borjúpaprikás volt tócsniban (cicege, prósza, lapcsánka, tetszés szerint, ezt a megoldást, hogy a kettéhajtott köret-elembe kerül a feltét, „cicege” néven a szegedi Régi Hídhoz címzett étteremben láttam először a kilencvenes években). Ízletes, házias, laktató fogás volt. Ettünk kétféle salátát, egy babos, füstölt csirkés variánst és egy munkácsi salátát, ami az orosz hússalátára hajazott kicsit.

Hazafelé még feltankoltunk süteményekkel a Bondarenko nevű cukrászdában.

Visszafelé, mint már jeleztem, a román oldalon volt nagyobb macera, vélhetően azért, mert itt a határon átkelők jelentős részének nem a gasztroturizmus a fő motivációs tényezője, hanem a jövedelem-kiegészítés.

A leírt egységek meglátogatása viszont (a Lemák cukrászdát leszámítva, ahol egy másik alkalommal jártam) Halmitől számolva határellenőrzéssel együtt belefért kevesebb, mint tíz órába. Minden gasztro-kalandokra vágyó partiumi ínyencnek javasoljuk, hogy győzze le a lelki potenciálgátat s ha van egy szabad napja, ugorjon át Kárpátaljára.

Dorozsmai Endre 

A szöveg a lényeget nem érintő rövidítéssel ma jelent meg az Erdélyi Naplóban.