Dorozsmai Endre kulináris kalandozásainak krónikája: Platán étterem (Tata, Kastély tér 6.)

Pesti István neve fogalom a szakmában. Egyike volt a kreatív, úttörő séfeknek, akik már a kétezres években egyedi, művészi tányérokat tettek le a vendégek elé. Nem egyszer nevezték a legszebben tálaló magyar séfnek. Jómagam a Bábel nevű étteremben kóstoltam először ételeit, közel tíz esztendeje, azóta igyekeztem minden állomáshelyén meglátogatni. A Tantinak michelin -csillagot is szerzett, kár, hogy a csillag elnyerése után elváltak útjaik. Jelenleg a tatai Platán étteremben dolgozik és kápráztatja el az ínyenc vendégeket.

A nemrégiben végre ide is sikerült eljutni. Egy pincérkülsejű, fehér inges, fekete nadrágos fiatalúr egy billentyűs hangszert cipelt épp a teraszra, neki jeleztem, hogy van asztalfoglalásom. Hamar ott termett egy lezserebbül öltözött másik úr, aki felvilágosított arról, hogy ő a pincér, én pedig a bárzenészt szólítottam meg. Mondom, eléggé pincér külseje volt neki is. Mire a pincér: „igen, szintetizátorral a hóna alatt.” Nem volt kedvem az irónia miatt sarkon fordulni, ha már eljutottam idáig, csak annyit jeleztem, hogy egy pincér is segíthet hangszerszállításban.

Némi várakozás után megkaptam az asztalomat és szerencsére az új pincér is érkezett, mert az előbbivel nem lett volna nagy kedvem a továbbiakban kommunikálni. Mi több, felszolgálóbőség volt, a három fogást más-más hozta ki, de mindhárman megkülönböztetetten kedvesek, udvariasak és kommunikatívak voltak. Köztük volt, mint megtudtam Závodi Zsolt is, akivel a Costesben találkoztam először 2009-ben, akkor még nem tudtam, hogy üzletvezető, ezt a tényt, valamint a nevét az egyik kollegája árulta el most a Platánban. Pár év múlva a Baldaszti’s Grandban is volt szerencsénk egymáshoz, az meg külön jól esett, hogy két, elég régi találkozás után megismert. Egyébként a Platánban is vezető beosztást tölt be, de jó szokása szerint besegít a pincéreknek.

Első fogásként wagyu marhát kértem (3450), amit kiváló állagú spárgával és jól sikerült ponzu mártással szolgáltak fel, amint azt az étlap is rögzíti.

De e „bevallott” főelemeken kívül voltak még tányéron tojásfehérjegyöngyök, turbolyalevélkék, bodzavirágok, s pár olyan hajtás, amit nem tudtam beazonosítani. Vagy saját fűszerkertjük van, vagy nagyon jó beszállítójuk. A második fogásként kért halconsommé (1750) is vibrálóan izgalmas volt, kár, hogy halszósszal is ráerősítettek, ami elnyomta a lé természetes ízét. A tálalás ezúttal sem okozott csalódást.