Szekfű Gyula minden bizonnyal a
magyar történelem és a magyar történészszakma egyik legvitatottabb alakja marad
középtávon.
Egész pontosan mindaddig, amíg Szekfű életét és munkásságát
meghatározó történelmi események értelmezése aktuálpolitikai állásfoglalás
kérdése marad. Amíg pártállástól függően más-más választ adunk arra, hogy
miként is következhetett be Trianon, amíg másként vélekedünk arról, hogy utat
vesztettünk-e és ha igen, akkor hol vesztettünk utat Trianon után, amíg a
kommunizmus időszakát nem sikerül a köztudatban helyretenni, addig a Három
Nemzedék írója, a Magyar Szemle szerkesztője, majd az Elnöki Tanács tagja
vitatott figura marad.
A munka teoretikus célja, miként
Szekfű leszögezi mindjárt az előszóban „bemutatni
azt a hatást, melyet lelki tényezők, faji öröklött sajátságok gyakorolnak a
gazdasági életre”. A ma könnyen politikailag inkorrektnek mondható
tudományos cél (mely egyébként rokonítható Max Weber „A protestáns etika és a
kapitalizmus szelleme” című örök klasszikusának eszmei alapállásával) már
akkoriban is ütközött a közfelfogással, a felvilágosodás reziduumával,
visszamaradt túlhajtott racionalizmusával, aminek leszármazottja mind a
kommunizmus, mind pedig a liberalizmus. E közfelfogás „ellenségesen áll szemben a földi események csodás változatosságával, s
amennyiben a cselekvések ez előttünk álló labirintját mégsem tagadhatja, benne
egy hibát lát, melyet meg akar és azt hiszi, meg tud javítani. Hite szerint
ezen rakoncátlan, rendszerbe eddig nem foglalható tömkelegébe az emberi
cselekedeteknek mégis lehet rendet és rendszert hozni. A hatalom persze,
melytől e csodát várja időnként és pártállás szerint más-más nevet visel:
egyszer Észnek vagy Szabadságnak, máskor Demokráciának vagy Liberalizmusnak,
néha Kapitalizmusnak, később Anyagnak, Gazdaságnak, Kommunizmusnak hívják. (…)
A szocialisztikus történetfelfogás szerint a gazdasági tényezők az okai az emberi
cselekedetek egész sorozatának; nincs egyetlen egy tény sem, melyet ne e gazdasági
tényezők alkottak volna, másrészt ha e
gazdasági tényezők megváltoznak, például a kapitalizmus helyébe kommunizmus
lép, ezáltal egyszerre, varázsütésre megváltozik a földi lét s az emberi lélek egész
arculatja.” (Ha Szekfű tudta volna, hogy a harmadik évezred elején,
tizenhárom évvel a rendszerváltás után a politológia tankönyvekben még olyan
mondatokat olvashatunk, hogy „a gazdasági alrendszer a társadalmon belül a
túlsúlyos mozzanat”… De hallgassuk tovább Szekfűt!) Nem kevésbé nagy hatalommal rendelkezik a racionalizmus és liberalizmus
bálványa, az Ész, a Szabadság, a Demokrácia és az általános titkos és egyenlő
Polgáruralom, melyeknek, lelkes híveik szerint szintén megvan legalább azon
erejük, mint a tavaszi napnak, mikor havas és kopár földszalagok helyén
egyszeriben virágos szőnyeget és zöld pázsitot varázsol.”
Szekfű nyilvánvalóan szkeptikus e
leegyszerűsítő felfogásokkal kapcsolatban és a maga kultúra-centrikus
történetfelfogását helyezi velük szembe. A kultúrát ugyan itt még fajnak
nevezi, de meghatározásából érződik, hogy ennek a fajfogalomnak semmi köze az
Gobineautól Chamberlainen keresztül Hitlerig húzódó fajelméletekhez: „A faj fogalma, amelyre nekünk az európai
történet kutatásában szükségünk van, elsősorban történeti alakulat, időben lett
és időben megváltozható képződmény, nem pedig anatómiai vagy pszichikai unikum,
specialitás, mely egy példányban, egyetlen formában állván elő, egész léte
alatt büszkén dacolhatna a történeti fejlődés által kieszközölt
változtatásokkal.” Szekfű ezek után a „fajiság” változásának körülményeit
és feltételeit elemzi, majd összefoglalja a lényeget: „faji tulajdonoknak nevezhetjük azon külső és belső, testi és lelki
sajátságokat, melyek a történeti korban egységesen jelentkező, egységes,
egyedinek tekinthető emberi közösségeket a többitől megkülönböztetnek.”
Szekfű az elméleti megalapozás és
a metodológia bemutatása után rátér tulajdonképpeni témájára, a magyar bortermelés
fejlődésének bemutatására. Ledöbbentő adatgazdagsággal tekinti át a magyar
bortermelés külső adottságait, majd rátér a belső adottságok, a „termelő lelkialkatának”
elemzésére s arra a következtetésre jut, hogy a magyar bor külföldi
elismertségének egyik fő akadálya a múltban az volt, hogy „a magyar termelő ekkor még a borban nem lát kereskedelmi cikket, árut,
melytől a kereskedő szokása szerint minél előbb szeretne szabadulni”. Ennek
Szekfű szerint van egy pozitív és egy negatív oldala. A pozitív az, hogy „a termelő terményével bizonyos személyes
viszonyban van: ahelyett, hogy szükségét érezné a bor eladásának, megtartja
magának és saját fogyasztására használja.” A negatív ugyanebben áll,
tételesen, hogy a magyar akárcsak a többi „népfaj”, melyből hiányzik a
kapitalisztikus tehetség, „nem tud és nem
is akar nyerészkedni”. Szekfű szerint „e
pozitív és negatív sajátságok mögött fel kell ismernünk a specifikus magyar
lelkialkatot, melyet egyszóval gazdasági indifferentizmusnak nevezhetünk. A
produkció, mint gazdasági folyamat egyszerűen nem érdekeli őt, több és jobb
munkát nem hajlandó végezni, sem azért, hogy nyeresége legyen, de még azért
sem, hogy saját fogyasztását magasabb színvonalon álló terménnyel kielégítse.”
Ennek eredete, okozója „a magyar
tömeglélek egyik alaptulajdonában, a lassú mozgékonyságban, a mozdulni nem
szeretésben, tehát abban keresendő, ami ellentétje a gazdaságtörténet részéről némely
népeknél felismert mobilizmusnak.” Íme, miként találkozik
következtetéseiben két egymással egyébként szemben álló nagy szellem: Szabó
Dezső
ugyanazon évben adja közre Panasz című kötete előszavaként a „Vádlók és
vádlottak” című írását, melyben többek között arról szól, hogy a magyar „a maga
keleti méltóságával” idegennek érzi magától azt, hogy beálljon a kis közepesek
törtetésen, könyöklésen alapuló versenyébe, s ennek köszönhető, hogy a
gazdasági kulcspozíciók többségét „más népfajok” tagjai töltik be.
Szekfű Gyula elméleti
felvezetését mindezek után bőven alátámasztja Széchényi István reformkori
feljegyzéseivel, majd a legnagyobb magyart parafrazálva levonja a
következtetést „a bortermelés fellendüléséhez
a nemzet lelki alkatának bizonyos változását kell tehát eszközölni, mégpedig a
nemzetnevelés lassan érő, lassan ható eszközével”. Hasonló idézeteket hoz
Wesselényi Miklóstól is, majd összefoglalóan leszögezi: „1848-ig a sérelmes bécsi vámrendszer, a külső tényező is akadálya volt
bortermelésünk- és kivitelünknek, de még inkább az volt a legnagyobb egykori
szaktekintélyek szerint is a belső tényező, a magyar termelőnek lelki alkata”.
Ezek után Szekfű röviden
összefoglalja az abszolutizmus és a kiegyezés korszakának tanulságait a fenti
hipotézis alátámasztására, majd a zárszavában tanulságként leszögezi: „Nem szeretném, ha faji alkatunk objektív
vizsgálatát és benne faji hibák, a haladás kerékkötői felfedezését valaki
megint a „lemondás történetfilozófiájának” nézné. Buzdításnak arra, hogy tegyük ölbe a kezünket
és ne dolgozzunk, mert úgyis művelhetetlen keleti faj vagyunk. Aki ilyen vádat
emel, az nem szokott hozzá a nehéz munkához. Fajunk nehezen mozdíthatósága csak
a forradalmi és gyorslábú haladást zárja ki, de nem a meglevővel számoló, a
konzervatív menetű reformot.”
Mit tehetünk hozzá mindehhez ma
2003-ban? Mert azt aligha állíthatjuk, hogy Szekfű diagnózisa még mindig él,
hogy a magyar borászatból hiányzana a kapitalizmus szelleme, s gazdasági
indifferentizmus jellemezné a magyar borászokat. Sőt. Mára már igencsak túlteng
sokakban a nyerészkedési inger és ez nemritkán a minőség róvására megy.
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy kialakult egy olyan borász réteg, melynek tagjai
adnak magukra, akiknek a neve belföldön és lassan külföldön is márkanévvé
válik, akik szép számmal hoznak el érmeket a nagy világversenyekről. Akik arra
törekednek, hogy megfelelő ár-érték arányú borokat hozzanak forgalomba, de úgy,
hogy közben többen közülük kis sorozatszámú nagyon magas minőséget jelentő borokat
is készítenek, megteremtve ezzel a rendszerváltás utáni a magyar presztízsbor
kategóriáját. Ma úgy néz ki, hogy sokkal inkább a külső tényezőkkel van baj, a
bortörvénnyel, mely miközben sokszor felesleges bürokratikus eljárásokkal köti
le a tisztességes borászok energiáját, a borhamisítást nem volt képes
megfékezni, a koncepciótlan állami támogatással és nem utolsósorban a küszöbön
álló EU csatlakozással, melynek következtében a magyar piacot elözönölhetik a
másfél-2-3 eurós közepes borok, ami a radikálisan csökkentheti a minőségi
magyar bor iránti hazai keresletet.
Van-e akkor még mondanivalója Szekfű
könyvének ma? Úgy vélem van, de nem a borászattal foglalkozó társadalmi
szegmens számára. Aktuális üzenet még ma is, hogy érdemes az orrunknál tovább
látni, érdemes, a gazdasági determináción túli okokat kutatni, érdemes
nemzetkarakterológiával foglalkozni és nem utolsósorban érdemes a
nemzetneveléssel törődni. Ma, a „világnézetileg semleges állam” demagóg és
alattomos szólamának korában az a fő üzenete a szekfűi munkának, hogy az elit
felelőssége a nemzetnevelés, a tömegekre való tudati ráhatás. Ennek pedig fő
csapásiránya nem lehet más, mint a 40 éven keresztül módszeresen pusztított
magyar öntudat módszeres regenerálása. A tanügyben, a médiában, változatos
módszerekkel, a magyar szemléletű, de a valóságtól el nem rugaszkodó
történelem-oktatással, a Kárpát medence szellemi szervesítésével, és igen: a
magyar borsikerek propagálásával illetve további sikerek elősegítésével.
Dorozsmai Endre
A
számítógépem archívumában kutakodva fedeztem fel ezt a tizenkét évvel
ezelőtti kis eszmefuttatást, melyről őszintén szólva már meg is
feledkeztem. Úgy véltem, mivel kiindulópontja egy borral is foglalkozó
könyv, helye van a blogon. A szöveg a Kapu hasábjain jelent meg 2003
szeptemberében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése