A konyhafőnök – néhány gondolat a népszerű televíziós vetélkedőről

Ilyet sem műveltem még életemben. És soha nem gondoltam volna, hogy effélére vetemedem. Blogbejegyzést írni egy kereskedelmi tévé verseny-showjáról?  No neee! Ez nem az én műfajom.

De az igazság az, hogy kikívánkozik belőlem a mondanivaló, s őszintétlenség lenne visszafojtani. Márpedig, ha van olyan tulajdonság, mely sokszor az antitaktika vagy akár az önsorsrontás szintjéig jellemző rám, akkor az az őszinteség.

Őszintén be kell vallanom, hogy az sorozat minden adását megnéztük, egy részüket visszamenőleg. Akkor is, ha zavart több hatásvadász elem, amit egyes népszerű világhálós portálok szépen kielemeztek, akkor is, ha nem szeretem az affektálást, akkor is, ha nem mindenben értettem egyet a zsürivel és akkor is, ha – s ez volt az egyetlen felháborító pont – akadt helyzet, amikor hülyének néztek engem az összes többi nézővel együtt. Nem tudom, hogy ki hajlandó bevenni azt, hogy egy gnocchi, melyet még meg sem formáztak, megfő és tálalásra kerül 8 azaz nyolc perc alatt, de aki megfordult már konyhában és készített már gnocchit, az tudja, hogy ilyen nincs. No meg az is lehetetlen, hogy minden áldott alkalommal minden versenyző másodpercre akkor ér a tálalás végére, amikor a műsorbevezető azt kimondja, hogy „lépjetek hátra és emeljétek fel a kezeteket!”. (Egyébként mi a fenének kell a kezeket felemelni?)

No de ne morgolódjunk annyit, mert alapvetően értékes és népnevelő sorozatot láthattunk.  A versenyzők zöme rokonszenves volt s a műsor csupa jóra tanított: hogy a konyhában dolgozzunk higgadtan, átgondoltan, pontosan és tisztán. Márpedig ez nagyon fontos, minden profi és amatőr szakács által megfontolandó üzenet. Mint ahogy az is, hogy ne rakjunk funkciótlan dekorációt a tányérra, hogy igyekezzünk kreatívak lenni, hogy hagyjuk el a sablonokat, hogy eresszük szabadjára  fantáziánkat, de úgy, hogy a végeredmény harmonikus legyen. Mindeközben bemutattak fontos alapanyagokat, ételműfajokat, sztárséfeket, izgalmas ételkreációkat. Akinek volt füle rá, minden adásból tanulhatott valamit. Nálunk este 8kor hacsak nem volt valami házon kívüli kiemelkedően fontos program (például egy jeles borász borkóstolója) akkor mindenki leült szépen a tévé elé és megnéztük a Konyhafőnököt. A gyerekeknek is volt kedvencük szinte a kezdet kezdetétől, s ki más lehetett volna, mint Marci. Aki lehet, hogy nem egy „all round”-szakács, lehet, hogy nem tálal tökéletesen, de aki egy rendkívül pozitív kisugárzású személyiség, s aki minta lehet minden gyermek számára.

Az is örömteli, hogy Kálmán nyerte meg a versenyt. Nem kétséges, Rozina 

kreatív séfnek jobb lenne, látszik, hogy ételkreációkban legfeljebb az érthetetlen módon elvérző Éva s talán Péter vehette volna fel a versenyt vele. De egy konyhafőnöknek nemcsak főzni kell tudni, hanem irányítani is. Egy konyhafőnök nem hisztizhet, beosztottait pedig motiválnia kell, nem demotiválni. Ebben pedig Kálmán volt verseny legjobbja. 

Akinek egyébként példamutató volt mindvégig a viselkedése, megnyerő a habitusa. Neki is drukkoltam onnan kezdve, hogy megjelent a versenyben. A családban olyan öröm volt, amikor nyert, mintha mi nyertünk volna valamit.

A zsűriben 

a legrokonszenvesebb a séf volt, akiről lerí, hogy a szakma egyik legjelesebb képviselője. Amit mondott, annak jellemzően volt magja, nem kötekedett, szakmai alapon közelítette meg a feladatot. Tudását igyekezett át is adni, s ez nagymértékben sikerült is, ha szűk környezetemet és ismeretségi körömet tekintem mértékadónak.

Várjuk a következő sorozatot, reméljük, hogy mind a versenyzők, mind a zsűri tekintetében  hasonló színvonalas műsor lesz s nem jön be a VV effektust, amikor a nézettség kedvéért a társadalom salakjából is bőven merítettek a válogatáson. 

Dorozsmai Endre

A fotók a műsor Facebook oldaláról valók, ha bárki illetékes problematikusnak ítéli használatukat, akkor jelezze.