A Pántlika olyan
hitelesen adja az 1964-es hangulatot, hogy az ember be se ülne, ha nem olvasna
jókat a helyről. S ez nem véletlen: „Hisszük,
hogy a szocreál tárgyak, a formatervezés, az enteriőr Kelet-Európa sajátos
értéke, amit nem eltüntetni, hanem megőrizni és megmutatni kell.” Ezzel az
ars poeticával a legkisebb mértékben sem értünk egyet, ettől függetlenül leültünk
a teraszon egy szép október végi koradélután. Finom-vegyes viszonyunk a
Pántlikával azzal kezdődött, hogy habár jól láthatóak voltunk, két szülő, két
gyermek, egy áttekinthető teraszon, a fiatal felszolgáló semmivel sem juttatta
kifejezésre, hogy észrevett. Elindultam a beltér fele, mondván magamban, hogy
nem várnánk feleslegesen, de láttam, összeszed néhány étlapot, gondoltam, odahozza
hozzánk, s a kis késlekedést pedig elnézzük. Hát nem így történt. Szépen
betette őket a helyükre, majd eltűnt a beltérben. Erre aztán bementem én is,
köszöntem, jeleztem, hogy kérnénk étlapot. Elnézéskérés helyett azt mondta: „jövünk
az asztalhoz”.
Nem úgy tűnt, de
ezt nem közöltem, nem akartam még rontani nem a legjobban induló
kapcsolatunkat, átvettem az étlapokat s nekifogtunk a tanulmányozásuknak. Volt
pár izgalmas étel, sikerült szokás szerint abba belehúzni, ami épp kifogyott:
báránykolbász és humusz.
Így megmaradtunk az
egyébként is jövetelünk célját képező hamburger mellett. Értékeltük, hogy négy
evőeszközt hoztak, nem használtuk fel őket, de a gesztus fontos. Maga a
hamburger remek volt, mind a húspogácsát, mind a zsemlét illetően, a salátán
nem ártott volna némi dresszing, s krumpli mirelit volt, de megfelelően
sütötték meg.
Ha a pincér a burkolt rendreutasítás helyett azt mondja, hogy „elnézést”,
vagy kihozza az étlapokat, ahelyett, hogy eltegye őket, egész jó értékelést
kapna a hely.
Így viszont nem
vágyódunk vissza egyáltalán.
Dorozsmai Endre
A szöveg a Demokrata számára készült.
A Pántlika bisztróban 2013. október 27.-én jártunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése