Pántlika bisztró – Budapest 1964 (Városliget, a Hermina út 47-el szemben)

A Pántlika olyan hitelesen adja az 1964-es hangulatot, hogy az ember be se ülne, ha nem olvasna jókat a helyről. S ez nem véletlen: „Hisszük, hogy a szocreál tárgyak, a formatervezés, az enteriőr Kelet-Európa sajátos értéke, amit nem eltüntetni, hanem megőrizni és megmutatni kell.” Ezzel az ars poeticával a legkisebb mértékben sem értünk egyet, ettől függetlenül leültünk a teraszon egy szép október végi koradélután. Finom-vegyes viszonyunk a Pántlikával azzal kezdődött, hogy habár jól láthatóak voltunk, két szülő, két gyermek, egy áttekinthető teraszon, a fiatal felszolgáló semmivel sem juttatta kifejezésre, hogy észrevett. Elindultam a beltér fele, mondván magamban, hogy nem várnánk feleslegesen, de láttam, összeszed néhány étlapot, gondoltam, odahozza hozzánk, s a kis késlekedést pedig elnézzük. Hát nem így történt. Szépen betette őket a helyükre, majd eltűnt a beltérben. Erre aztán bementem én is, köszöntem, jeleztem, hogy kérnénk étlapot. Elnézéskérés helyett azt mondta: „jövünk az asztalhoz”.

Nem úgy tűnt, de ezt nem közöltem, nem akartam még rontani nem a legjobban induló kapcsolatunkat, átvettem az étlapokat s nekifogtunk a tanulmányozásuknak. Volt pár izgalmas étel, sikerült szokás szerint abba belehúzni, ami épp kifogyott: báránykolbász és humusz.

Így megmaradtunk az egyébként is jövetelünk célját képező hamburger mellett. Értékeltük, hogy négy evőeszközt hoztak, nem használtuk fel őket, de a gesztus fontos. Maga a hamburger remek volt, mind a húspogácsát, mind a zsemlét illetően, a salátán nem ártott volna némi dresszing, s krumpli mirelit volt, de megfelelően sütötték meg.

Ha a pincér a burkolt rendreutasítás helyett azt mondja, hogy „elnézést”, vagy kihozza az étlapokat, ahelyett, hogy eltegye őket, egész jó értékelést kapna a hely.

Így viszont nem vágyódunk vissza egyáltalán.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Demokrata számára készült.

A Pántlika bisztróban 2013. október 27.-én jártunk.