Bortúra Villányban

A nemrégiben Villányban jártam, tíz-tizenkét évvel ezelőtti első bortúráim helyszínén. Hiszen hová vezessen a borturista útja, miután olvasott egy-két boros könyvet, csemegézett a Borbarát 1999-es és 2000-es számaiból, kitapasztalta, hogy a Szépasszonyvölgyben milyen vegyes a választék, megfordult és hasonló élményeket gyűjtött Tokaj főutcáján? Villány kiváló célpont, hiszen több komoly pincészet is látogatható, nemcsak a pünkösdi bortúrán, hanem egész évben fix nyitva tartással.

A kétezres évek elején ennek jegyében évente egyszer kiruccantunk Villányba, de 2005 óta valahogy nem sikerült hosszabb időt töltenünk ott. Ha el is jutottunk azóta egyik-másik kedves borász ismerőshöz, arra sosem volt idő, hogy nyugodtan végigsétáljunk a Fő utcán, számba vegyük az újonnan nyitott pincéket és borbárokat, úgy szippantsunk villányi levegőből, hogy ne arra gondoljunk, hogy órákon belül többszáz kilométerrel odébb leszünk már. A most ott töltött 24 óra - déltől délig – sem volt nagyon sok, de azért jóval több, mint az eddig párórás látogatások vagy célirányos átrobogások.

A mostani tapasztalatunk - akárcsak a korábbiak - kifejezetten kedvező volt. Meglátogattuk vendéglátóink, Jekl Béláék társaságában a kétezres évek elején még ismertnek számító borászt, Molnár Tamás, „Tamás bátyát”, aki – habár borainak minősége semmit nem romlott (sőt) – kikerült a boros kommunikáció főáramából, miután megszakadt a kapcsolata a Monarchia borszaküzlettel. Tamás bátya immár nemcsak a történelmi jelentőségű Villány környéki csatákról tart kisebb-nagyobb előadásokat, hanem ezoterikus kérdésekről, csakrákról, bioenergiáról, távdiagnosztikáról is. S közben egyik jó bort tölti a másik után.

Tamás bátya pincéje után Kürti Istvánt látogattuk meg, egy igen kedves, kevéssé ismert kézműves borászt, aki tégláról téglára építkezik, saját erőből, hitel nélkül és másokhoz hasonlóan igen jó évet zárt 2011ben. Az újborok bíztatóak voltak, az érettek hibátlanok.

 

Utolsó mozzanatként Jekl Béla borait kóstoltuk, nem először. 

Valamikor fél évtizeddel ezelőtt egy Jekl-kóstoló alkalmával mondta Csizmadia András a Magyarok Házában, hogy a Jekl-borok épp annyira jók, mint a Tiffán, Gere vagy Bock borok, csak még nem mindenki tudja. Hosszú lenne egyenként méltatni őket, hadd emeljek ki két kedvencet. Kellemes meglepetés volt a Jekl Flóra által megkomponált gyöngyöző bor. Bizonyára bennem van a hiba, s a pezsgőt – értsd a Champagne-t – még nem tanultam meg élvezni. Márpedig annak élvezetét meg köll tanulni, éppúgy, mint az osztrigáét vagy a szarvasgombáét. Jómagam a pezsgőkben ugyanazt keresem, mint az üde, reduktív borokban: a jó savakat, illatot, frissességet. S ezt megkapom például Jeklék elragadó gyöngyöző borában, annál kevésbé a nagynevű champagne-okban, legyen az Veuve Cliquot, Dom Pérignon vagy Billecart. A másik kedvencem az Il Primo, mely egy igazi vörös klasszis, egy remekbe szabott bordeaux-i blend, nyugodtan csatába küldhető vakteszten a villányi nagyágyúkkal, a Kopárral vagy a Carissimae-vel.

A villányi túra másodnapján a borfogyasztást erősen vissza kellett fogjam, tekintve, hogy még 300 kilométer állt előttem, de azért csak betértünk Gere Attiláékhoz egy-egy pohár borra, ahol felújítottam a szőlőmagpor-készletemet is. A 2004-es Kékfrankos Prestige már elérte a csúcsát, a 2007-es Syrah viszont ereje teljében pompázik s még van neki előre. Legközelebb az első napra programozzuk a pincészetet s többet kóstolunk.

Közös következtetésünk az volt, hogy sűrűbben kell Villányt célba venni, annál is inkább, hogy az Arad – Villány távolság időben mérve egy teljes órával rövidült két rövid autópálya-szakasznak köszönhetően.

Dorozsmai Endre

A szöveg a Borbandi blog számára készült 2011 telén.