Tiszavirág (Szeged, Hajnóczy u. 1/b)

Nagy örömömre szolgált, amikor egyre több helyről azt hallhattam, hogy Szegeden is megnyitotta kapuit egy igazi „fine dining” étterem. Beletellett pár hónapba, míg sikerült meglátogatni, de az élmény kárpótolt a zsúfolt program okozta várakozásért.

A Tiszavirág tényleg olyan, mint a híre: nagyon jó. Kitűnő minőségű alapanyagokból nagy odafigyeléssel készítenek kreatív ételeket s mindezt hiteles kedvességgel és szakértelemmel szolgálják fel. 

Első bemelegítő falatként jó minőségű házi kenyeret kaptunk hasonlóan jó minőségű tökmagolajjal kevert olívaolajjal, 

amit egy elegáns pohárkában felszolgált, sült zeller-szirommal ékített „mini-zellerkrémleves” követett. 

Ezután tökéletes időzítés mellett érkeztek tökéletes hőfokú ételeink: petrezselyemgyökér velouté tőkehaltatárral (1250),

kacsa-consommé raviolival (1180), 

Szent Jakab kagyló, céklával, retekkel naranccsal (2120), 

borjúláb lilakáposztakrémmel (1980), 

mascarpone-gesztenye pohárkrém kókuszfagyival (1180), 

dobostorta karamellfagyival (1250).

Egyik étel izgalmasabb és ízletesebb volt, mint a másik, kivitelezésben, tálalásban egyaránt. A tatárban némi füstöt véltem felfedezni, ami egyébként remekül illett az ízképbe. A kagyló pazar volt, friss üde, kívül kissé pörzses, belül szinte nyers, egyedül a narancslékockával nem tudtam megbékülni, többszöri kóstolásra is egyetlen asszociációm a szappaníz volt. De ez nem volt le szinte semmit a fogás egészének élvezeti értékéből. A fagylaltok kiválóak voltak, ízre, állagra egyaránt, a pohárkrém kifogástalan, a dobostorta átiratban is nehézkesnek tűnt, el is merengtünk asztaltársammal azon, hogy vajon a könnyebbé tétel mennyire fosztaná meg e fogást a lényegétől. Jelen formájában biztos, hogy többek elvárásait teljesíti ki.

Mint felszolgálónktól megtudtuk, a borlap csupa különlegességet tartalmaz, melyek összeválogatásánál az is szempont volt, hogy e tételek lehetőleg ne szerepeljenek más szegedi éttermek kínálatában. Több, mint félszáz remek bort tartanak a Demetervintől, Légli Ottótól, Bott Frigyestől, Szepsy Istvántól, a Figula, Orsolya, Szent Andrea pincétől, hogy csak néhányat említsek. Ezek felét kimérik decire is, az árképzés nagyjából a fővárosinak megfelelő, a polci ár több mint kétszeresét fizethetjük egy palack borra, ami kétségkívül sok. Mi egy deci Borbély-féle Badacsonyi Rajnai Rizlingre valamint egy gyömbéres limonádéra szorítkoztunk italtémában. Kifejezetten tetszett, hogy a temesrékasi Chardonnay-t az "itthoni" borok között szerepeltetik.

A pálinkaválaszték még szélesíthető, egyelőre három élvonalbeli főzde összesen kilenc pálinkáját kínálják. 

A beltér igényes, bár ezt a modern ipari-minimalista dizájnt nem fogom soha megszeretni, a háttérben kellemes jazz muzsika szól. Még egy igen kellemes mozzanatról hadd számoljak be. Felszolgálónk bíztatására az üvegen keresztül benéztem  a konyhába, de amikor a fal fele közeledtem, az hirtelen megnyílt előttem. Reflexszerűen hátraléptem, mire a konyhából többen is kedvesen invitáltak, hogy lépjek be, nézzek körül. Éltem a lehetőséggel s egyben jeleztem a legénységnek, hogy amit csinálnak, az csodás. Felszolgálónktól tudtuk meg, hogy a séfet Szalay Tamásnak hívják s korábban főleg külföldön dolgozott. Némi világhálós keresgélésből kiderült az is, hogy kedvenc tévéműsorom, a Gasztroangyal is foglalkozott az étteremmel, csak mivel szombaton délután nem mindig sikerül a tévé elé ülni, erről az adásról lemaradtam.

Ritka jó érzés, amikor a pincér kérdésére, hogy meg voltunk-e elégedve, azt felelhetjük, hogy egy átlagos vendéglőből, ahol azt kaptuk, amit vártunk, „megelégedve” távozunk, innen inkább elragadtatva és lenyűgözve.

Dorozsmai Endre

A szöveg rövidített változatát elküldtem a Demokratának.

A Tiszavirág étteremben 2013. március 24-én jártunk.