Retro helyett kenyérlángos az Aradi Városnapokon

Ha leülök egy vendéglőben, elvárom, hogy észrevegyenek. Továbbá azt is, hogy ezt jelezzék felém és hozzanak étlapot, vagy kérdezzék meg, hogy kérek-e étlapot. Amennyiben ez nem történik meg, nem ritka, hogy néhány perces hiábavaló várakozás után felállok és elmegyek. Ha nagyon érdekel a hely, akkor elindulok pincér után s jelzem jelenlétem és étlapigényem, ami persze nem ritkán bal lábbal indítja a vendég pincér kapcsolatot, de ezzel nem vagyok hajlandó törődni. Nehogy már én érezzem rosszul magam, mert – egyébként udvariasan – figyelmeztetem a felszolgálót az egyik legelemibb feladatára.

Ma is volt egy ilyen élményem.

Elindultunk ebédelni Arad egyik frissen nyílt halvendéglőjébe. (Már voltunk egy ilyen témájú helyen kb. hét esztendeje, a strand területén, az nem volt rossz. Talán Kaviár névre hallgatott s kifejezetten vízben élő lényekre szakosodott. Az aradi strandot egyébként nem úgy kell elképzelni, mint egy szokványos medencés napozót. Ez egy hatalmas területen fekvő szórakoztató-komplexum, melynek keretén belül persze van medence, sportolási lehetőség, ott folyik a Maros, egy szép nagy félszigeten fekszik maga a strand, de működik itt megannyi vendéglő, diszkó is.)

A Kicsi San (Micul San) halvendéglőt zárva találtuk, pedig érdekelt volna a reklámjukon szereplő krokodil steak, de a haltepertő is. Egy kézzel írott üzenet jelezte, hogy kint vannak az Aradi napokon. Kimentünk hát megnézni az Aradi napok forgatagát,

meg is leltük a vendéglő standját,

az előre lesütött halak (főként pisztráng) nem voltak nagyon bizalomgerjesztőek, de az elég magas áron kínált haltepertőből vettünk egy adagot. (10 dkg 10 lej) A pontypatkó szárából készült sült haldarabokat kukoricadarába forgatták, s úgy sütötték meg. Finom volt, a hal szerintem nem is látott fagyasztót, talán élve vették, és nem volt iszap-ízű. (A vendéglőtől kb. 5 perc járásra fekvő nagypiacon van egy halas, ahol adnak élő pontyot, kárászt és afrikai harcsát. Talán innen származott a hal. Legközelebb megkérdezem.)

Nem nagyon volt hol leülni, úgyhogy arra szavaztunk, hogy benézünk a Retro vendéglőbe,

ahol egy teremben volt terítve s ott elég sokan cigarettáztak. Sajnos a román fennhatóság alatt álló területeken általános szokás – Székelyföldön is – hogy az étteremben a vendégek tekintélyes része ontja magából a füstöt. Ezt még tán elnéztük volna, de azt, hogy a pincér, bár találkozott a tekintetünk se szó, se beszéd elment mellettünk, nem üdvözölt, nem kérdezte, mit szeretnénk, majd percekig hiába vártunk, hogy feltűnjön a láthatáron, nos, ezt már nem voltunk hajlandóak elnézni. Felálltunk és elmentünk. (Így tettünk kb. másfél hónapja Temesváron is a Wine bar nevű műintézményben, mely a nemrégiben felújított hajdani vár területén működik. Az ő bajuk. Épp elég hely van már a határmenti, hajdani magyar városokban, ahol aránylag jól lehet enni és inni.)

Végül kemencés kenyérlángost ettünk friss paradicsomszósszal illetve bazsalikomos fokhagymaszósszal.

 Mellé frissen csapolt sört ittunk a szomszéd standról.

Jobban jártunk mintha a Retroban maradunk.

Dorozsmai Endre

A szöveg a blog számára készült.