A konzervativizmus apostola, Edmund Burke máig ható érvénnyel mutatott rá, hogy a helyi kötődések, a lokálpatriotizmus nemhogy ellentétben lenne a nemzet egészéhez, a hazához való kötődéssel, de éppenséggel szerves együtthatásban, szimbiózisban van azzal. Nem véletlen, hogy a Régi hídhoz címzett vendégfogadó „Szegednek népe nemzetem büszkesége” díszfeliratával szemben az olvasható, hogy „Csonkamagyarország nem ország, Nagymagyarország mennyország.”
Ebből már sejteni lehet a hely jellegzetességeit. A belső tér kiképezése a ma oly divatos pubokra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy a dekoráció (fotók, népi tárgyak) a magyar ízlésvilágot és eszmei-kulturális hagyományt tükrözik.
A konyha sem követi a különböző országok ízeit ötvöző fusion, vagy netán az egészségcentrikus reform irányzatokat (melyek adott esetben, kuriózumként lehetnek csábítóak is), hanem a magyar konyha szabványain belül mozog, némi mozgásszabadságot megengedve magának. Nem volt könnyű a választás, még azután sem, hogy egyénenként eldöntöttük, hogy ki eszik sertést, ki halat, ki szárnyast. Négyen négyfélét kértünk, majd közösen értékeltük a teljesítményt. Az első helyen holtversenyben a Bogdányi aprópecsenye (1300) (szűzcsíkok, kolbásszal, szalonnával, gombával, paprikával, paradicsommal és serpenyős burgonyával egybeforgatva)
valamint a Vaslaponsült karaj baconba göngyölt fetával és sült paprikával című ételkompozíció (1500) végzett.
De rendben volt a második helyezett is, a Lilahagymával, és sültkrumplival körített pontytepertő (1200). (Itt jómagam voltam a kezdeményező, a haltepertőt Szegeden, Makón ritkán nem hagyom ki.)
A natúr csirke párolt zöldségekkel (1200) hozta formáját, bár dekorációban kicsit rá lehetett volna segíteni.
Elfogadható áron, tisztes adagokkal dolgozik a vendéglő, kedves kiszolgálás mellett. Sokkal inkább tudom ajánlani, mint a slágernek számító Halászcsárdát az épület másik oldalán, ahol egy megtört bort kaptunk tavaly, amit a halászlé extra adagja és kiváló minősége sem tudott felejtetni.
Dorozsmai Endre
A szöveg a Demokratában jelent meg.
Az írás alapját szolgáló élmény a 2004 november 11.-i, egyébként jártunk már itt korábban, a kilencvenes években s az utóbbi években is többször, legutóbb idén októberben.
Igen, remek hely. A kedvencem Szegeden, vagy pontosabban fogalmazva ide járok a legtöbbet! :)
VálaszTörlésÉn is szívesen jártam oda, egészen múlt karácsonyig. Akkor nagyot csalódtam, és úgy éreztem, hogy igencsak becsaptak bennünket, legalábbis az addigi színvonalat tekintve. Káposztás bablevest kértünk és túrós csuszát extra szalonnával, meg 2 ásványvizet. A vizet nem az asztalnál bontották, gyanítom valami olcsó nagypalackos lett szétöntve a kis (talán) szentkirályis üvegbe. A leves finom volt, mint mindig, viszont a tészta szétázva, a túró hideg (a tejföl is, de az ízlés dolga), a pörc pedig avas ízű, szívós, láthatólag nem frissen sütött. Pontosabban legalább 3 napos volt, mivel 25-26-án zárva voltak, és mi 27-én mentünk, gondolom nem mentek be előző nap szalonnát sütni, hogy másnapra legyen szottyadt. Kifizettük, megmondtuk a pincérnek a panaszunkat, és azóta nem voltunk ott.
VálaszTörlés